Danny Boyle egyről a kettőre lépett. Eddig egyfilmes rendezőként tartottam nyilván, ő jegyezte a zseniális kultuszfilmet, a Trainspottingot. (Az az apróság pedig, hogy azóta egy rakás filmet rendezett, nem igazán zavarja a gondolatmenetet, lévén, hogy azokat nem láttam, egyébként is a címlistára nézve úgy tűnik, főleg tucatfilmekről van szó. Ha tévednék, elnézést.)

Most viszont kétfilmes rendező lett. A Gettómilliomos, amelyet egyébként az Oscar-osztás előestéjén láttam (biztosan az élmény hatására elszabaduló elemi erejű agyhullámaim járultak hozzá az elsöprő díjesőhöz... ;-), méltó társa a Trainspottingnak. Sok szempontból párhuzamba is állítható a két film. A kezdés pl. azonnal megadja az alaphangot mind a kettőben, remek pörgős zenékkel, remek pörgős vágásokkal szögezi székéhez a nézőt. Aztán a sztori is mutat hasonlóságot, annyiban mindenképp, hogy Danny Boyle sem Skóciában, sem Indiában nem a felső tízezer kifinomult problémáit boncolgatja.

Hősünk Jamal, Bombay egyik nyomornegyedéből indul, és ehhez képest tulajdonképpen már a film elejére tisztes "karriert" fut be: éppen teásfiú egy call centerben - ez mondjuk magyarországi viszonylatban kb. a takarítónő szintje lehet a hierarchiában. Jamal elindul a Legyen Ön is Milliomos helyi változatában. ahol olyan messzire jut, hogy csalással vádolják meg és lecsukják. A film a rendőrörsön indul, ahol Jamalnak hosszas vallatás során kell megmagyaráznia, honnan tudhatta ő, a tanulatlan "slumdog" (azaz gettókutya) a megannyi bonyolult kérdésre a választ. Jamal pedig vall, és közben megismerjük az életét, és egy kicsit megismerjük India kevésbé napos oldalát, ahol számtalan árvagyerek kerül koldusmaffiák kezére, ahol hindu szélsőségesek muzulmánokat koncolnak fel (és viszont, gondolom), ahol a nyomornegyedekben felnövő generációk a "legjobb" esélye a kiemelkedésre a bűnözés.

Szóval kemény sorsa van Jamalnak és kemény film a Gettómilliomos. Meg egyben tündérmese is. Vagy a fene tudja. Talán tündérmese, amennyiben valószínűtlen fordulatok sora kell a szerencsés véghez. De mégsem csak tündérmese, mert arról is szól a film, hogy a nyomor és a bűnözés között mégiscsak van a kiemelkedésnek egy vékony tisztességes ösvénye és mégiscsak rajtunk múlik, végigmegyünk-e ezen az ösvényen. Ha végigmegyünk (és ez már persze részben tündérmese) akkor elnyerjük méltó jutalmunkat.

Szerencsésen keveredik az indiai és az európai film is (már amennyire ezt az indiai filmekről olvasott cikkek alapján állíthatom). A kegyetlen, fájdalmas jelenetek, keserű poénok, az élesszemű rácsodálkozás az egyszerre gyönyörű és taszító Indiára adja az európai ízeket. Az érzelmes, már-már giccses szerelmi szál az indiait. Mert amennyivel nyersebb és kegyetlenebb az indiai valóság az európainál, annyival naívabb és tisztább az indiai film. Mi filmjeink realisták, sőt gyakran cinikusak. Az indiaiak viszont mesélnek, tiszta szerelmekről és a jó győzelméről. Stílusban is megmaradtak az ötvenes-hatvanas évek nagy amerikai szórakoztató filmjeinek, musical-jeinek tiszta, erkölcsös, de életszerűtlen, sematikus és néha giccsesnek tűnő stílusánál.

Szóval ez a fura keverék egy csodálatos filmet eredményezett, ahol egyensúlyban van a realitás a mesével: a mese magával ragad, a realitás meg hitelessé tesz.

Tessék megnézni!

PS: Ha nem voltam elég meggyőző, tessék elolvasni Zita véleményét is! Neki is tetszett.

PS2 (2009 augusztus 5.): Ez a film úgy látszik sokakat megfogott: rábukkantam egy újabb remek posztra, vacskamati tollából.