Clint Eastwood legalább akkora legenda, mint a legutóbbi (és talán legutolsó) filmjének címadó autója, a Gran Torino. A 60-as, 70-es években még nem lehetett látni, hogy így lesz, akkor még csak egyike volta szúros tekintetű, markáns és jóképű hollywoodi revolverhősöknek. Mint sokan mások.
Aztán nyugdíj helyett elkezdett rendezni. Ha jól emlékszem, én először a Nincs bocsánat című westernjét láttam, amivel egyébként jó pár Oscart is besöpört, meg is érdemelte. Aztán leginkább kihagytam a filmjeit, némelyiket azért, mert nem fogott meg a téma (pl. a Millió dolláros bébi) másokat talán azért, mert ugyan 2003-ig rengeteget jártam moziba, de valahogy - a pozitív kritika ellenére is - ha "igazi" művészfilmet akartam látni, akkor nem amerikai filmeket választottam, ha meg kikapcsolódni akartam, akkor meg valami látványos sci-fi-re vagy kalandfilmre ültem be. Ez persze nagy marhaság volt, dehát ez van, sok értelmes dologról lemaradunk teljesen hülye indokok miatt.
Sőt, ha nem teljesen váratlanul jön az ötlet egy vasárnap kora délutáni mozira (amit egyébként a nagyinak - anyósomnak - köszönhetünk, aki elvállalta mindkét csemetét ebéd után), akkor lehet, hogy most se ezt a filmet szúrom ki a telefonon lekérdezett moziműsorból és akkor ezúttal is egy európai "művészfilmről" értekeznék itt. (Mint ahogy fogok is nemsokára másik mozi kapcsán.) A kiválasztáshoz kellett a pozitív kritikai visszhang is: azon a héten legalább három internetes portálon akadt meg a szemem a Gran Torino-t és Eastwood-ot dicsérő cikken a szemem: ezek nélkül valószínűleg ezt a filmjét is ugyanúgy kihagyom, mint a korábbiakat.
Így viszont a Gran Torino-t fogom boncolgatni, amiben Eastwood nemcsak a főszerepet játszotta, hanem ő is rendezte. A történet maga a hollywoodi forgatókönyvírás tipikus terméke, jól bevált sémák, nagyjából megjósolható fordulatok, két-három típustörténet elemeinek variálásából összeállított sztori. Szóval semmi különös, bár azt meg kell említsem, hogy jó tempóban megírt, kerek történetről van szó. Természetesen javára irandó, hogy fontos társadalmi kérdéseket boncolgat, a családi kapcsolatok leépülését a modern társadalmakban, a bevándorlók és egyáltalán a különböző kultúrák elfogadását, meg még jópár dolgot. Na, ettől még mindig nem vagyok nagyon oda a Gran Torinoért, már csak azért sem, mert maga a történet eléggé "Oscar-konform", megbízhatóan hozza a szokásos (értsd közhelyes) "tanulságokat", de véletlenül se mond olyasmit, ami túllépne ezeken a közhelyeken.
Viszont Eastwood életet lehelt a filmbe, illetve legalábbis a főszereplő karakterbe. Ő a mogorva, magányos öregúr, aki mindenkinek odamondogat, mindenkit szid, mindenkit utál, legfőképpen persze a környékre beköltöző fekete, mexikói és ázsiai népséget. Aztán valahogy mégiscsak belekeveredik a szomszéd ázsiai család köreibe és ekkor sok mindent másképp kezd látni. Erről a lassú átváltozásról szól ez az amúgy nagyon amerikai, nagyon hőscentrikus, erősen moralizáló film. Eastwood egyfelől tulajdonképp itt is egy párbajhőst alakít, aki szembeszáll a gonosszal, megvédi a gyengéket. Ha sárgák, akkor is. Másfelől meg egy magányos öregembert, akit elhagyott a családja és szeretetre vágyik. Ha a sárgák szeretetét kapja meg, hát akkor azokét viszonozza.
Igazából ez a film a maga módján tovább építi az amerikai mítoszt. Annak a társadalomnak a mítoszát, amelyik befogadja a bevándorlókat (elvégre mindenki bevándorló, csak legfeljebb van aki korábban érkezett), amelyik hisz az egyén felelősségében (a jó és a rossz között választhatsz: bandába állsz, vagy munkába) és hisz abban, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa ("yes, we can"). És persze hisz a hősökben, de ezt már írtam is. Hisz abban, hogy a hősök ideje nem járt le. Ma is lehet valaki igazi hős, nem kell ahhoz vadnyugat, bőven elegendő egy detroiti előváros is.
Hogy ezek a mítoszok mennyire igazak vagy nem igazak, azt nehéz megítélni, európai szemmel nehéz hinni bennük. Egy viszont biztos: Eastwood hisz bennük. És talán ez lehet ennek a filmnek a közhelyeken túlmutató ereje: az alkotója hisz abban, amit mondani akar vele.