Mike Leigh rutinszerűen kitalálta sokadik történetét a brit átlagemberekről. A producere (gondolom) rutinszerűen összeszedte rá a pénzt és így szépen le is forgatták a filmet, ami rutinszerűen bezsebelt mindenféle jelölést és díjat, Cannes and Co. Szerencsére mindenféle artmoziválság ellenére valaki Magyarországra is rutinszerűen behozta, így én is beülhettem rá.

Most pedig próbálom elmondani, hogy miért lehet egy szinte minimális történettel bíró, legérdektelenebb átlagemberek legérdektelenebb hétköznapi párbeszédeiből szóló film mégis érdekes.

Azt hiszem, nem a történet a titok, bár alapvetően nincs vele semmi baj: jól megkomponált, lassú folyású sztori, illetve leginkább nem sztori, hanem életképek. Vendégeskedések és beszélgetések során (kicsit mintha egy Eric Roehmer filmet látnánk) ismerjük meg lassacskán hőseink magánéleti problémáit, amelyek egy része a filmbeli egy év alatt megoldódik, másik része - a nagyobbik, ahogy az az igazi életben is történni szokott - nem oldódik meg. Talán jövőre, illetve várhatólag akkor sem.

Az átlagember hatást még jobban kiemeli, hogy a formális főszereplőkkel - egy kiegyensúlyozott ötvenes házaspárral - lényegében semmi nem törénik. Láthatólag tökéletesen elégedettek az életükkel: van munkájuk, van hobbijuk (kiskert a város szélén), esténként egy pohár bor mellett olvasgatnak és beszélgetnek. Unalmasnak tűnik, de ha jobban belegondolunk, ha jut minden napra valami apró öröm és az ember a szerettei közt élhet, akkor ez bőven elég a boldog élethez. És az ő dramaturgiai szerepük tulajdonképp nem más, mint hogy ellenpontként szolgáljanak.

Az ő elégedettségük ugyanis a "mellékszereplők" nyavalyáit hivatott ellenpontozni. Ezek a mellékszereplők a filmbeli házaspár ilyen-olyan ismerősei, rokonai, akik néha beesnek egy-egy beszélgetésre. Anyagi gondjaik nekik sincsenek, de magányosak és szerencsétlenek. Velük sem történik sok minden, de épp ez a baj, mert velük kellene. Próbálkoznak is, mérsékelt sikerrel, egyre elkeseredettebben és reménytelenebbül. Hogy mindez hova vezet, vagy vezethet, azt a film elején egy pillanatra megjelenő középkorú nő karaktere mutatja meg.

Persze kelet-európai szemmel az angol középosztály depressziója érthetetlennek tűnhet, hát mi bajuk lehet azoknak ott a jólétben? Leigh korábban bemutatta az angol alsó középosztály nyomasztó anyagi bajait is, de itt ennek nincs nyoma. Szereplőink, ha nem is gazdagok, anyagi gondjaik nincsenek: itt tényleg "csak" az elszúrt, kilátástalannak tűnő magánéletekkel van gond.

De ezt azért mi is ismerjük sajnos. Bár anyagiakban nálunk szó sincs akkora biztonságról, mint Angliában, ezek a depressziós tekintetek, álvidám csicsergések, láncdohányos mozdulatok errefelé is ismerősek. És - bár elkalandoztam kissé - ezzel talán visszatalálok ahhoz a kérdéshez, hogy mitől nagy film egy ilyen semmitmondó "nyavajgós" történet. A titok abban lehet, ahogy Leigh egy-egy gesztust, arckifejezést vagy mozulatot elkap. Ahogy ezekbe beletesz egy egész sorsot. Imelda Staunton nézése és rövid, elutasító, türelmetlen válaszai, Mary hiperaktív csicsergése, Ken lihegése, ahogy letottyan a vonaton és rögtön nyitja is a sörösdobozt (ezt issza amúgy, fene a jó dolgát).

Lehetetlen ezekben a gesztusokban nem magunkra - illetve a szomszédra vagy a buszon tegnap látott egyébként ismeretlen fazonra - ismernünk. És lehetetlen nem belegondolni és nem együttérezni ezekkel a sorsokkal, még akkor is, ha amúgy szeretnénk azt gondolni magunkról, hogy mi inkább a filmbeli boldog házaspár sorsában osztozunk.

Akik egyébként példát is mutatnak nekünk ebben: nemcsak együttéreznek, de segítenek is valamennyire, ha mással nem, hát a vendégszeretetükkel: kis időre bepillantást és a részvétel illúzióját engedve kedélyes, derűs életükbe. Ezért is keringenek körülöttük megnyugvást keresve a többiek.

Hogy aztán mik ennek a segítségnek a korlátai és végső soron ér-e valamit, az a film egyik nagy kérdése.