A téli szünetben két színházi előadást is láttunk, következzen ezekről egy kései beszámoló:
Országjáró Mátyás király (2013. december 28, Új Színház)
Dörner György kinevezése annak idején okozott viharokat a kis magyar kultúrharc székesfővárosi frontján. Mi korábban szerettük az Új Színházat, Dörner kinevezése óta viszont most jártunk ott először. Ez nem valamiféle tudatos bojkott volt, inkább csak véletlenül alakult így. Legalábbis a feleségem szerint, ugyanis az utóbbi években ő intézte a színházjegyvásárlásainkat.
Ezúttal viszont felelevenítettem klasszikus beszerzési módszeremet és leslattyogtam az irodaház aulájába a közönségszervezőhőz, hogy a téli szünetre valamilyen gyerekdarabra szerezzek jegyet. Négy jelölt volt, az időpontok kiszűrtek kettőt, maradt a Pinokkió meg ez. Hezitáltam, végül a közönségszervező hölgy döntött, szerinte a Pinokkió túl felnőttes és komor, a Mátyás királyról viszont csak jókat hallott.
Legyen, mondtam.
Az első csalódás akkor ért, amikor a színházba érve kiderült, nem Helyey László lesz Mátyás király. Erről persze se a színház, se szegény Helyey nem tehetett: mi ugyan nem tudtuk, de ekkor már kórházban feküdt súlyos betegen. Dörner György ugrott be Mátyás királyként, nem volt túlságosan meggyőző. Ezzel amúgy nem lógott ki nagyon a színészi gárdából, ez egy gyenge darab volt gyenge színészi játékkal.
Tulajdonképp nem érdemelne sok szót az egész, ha nem húzom fel magam az erőltetett jobbos agymosáson, amire ez az egész kiment. A Mátyásról szóló mondák kurucos, kicsit huncut világa nem idegen a mai jobboldal plebejus ágának idegenellenes, kizsákmányolásellenes hangvételétől, tehát akár passzolhatnának is a dolgok.
Passzolhatnának, ha nem akarják az összes szimbolikus jobbos baromságot beleerőltetni ebbe a keretbe. Nem emlékszem az összesre, de azért pár példát elő tudok szedni:
- Nagyon fontos pl. az, hogy minden egyes monda bevezetésekor kivetítsenek egy Nagymagyarország térképet, ahol megmutatják, hogy ennek a gazdag, csodálatos országnak éppen melyik vidékén fog Mátyás álruhában barangolni, hogy a hatalmaskodó nagyurakat megbüntesse és népét megvédje a gonosz sanyargatóktól. Kár, hogy a kivetített térkép a dualizmus kori határokkal mutatja ezt a gyönyörű országot, amelyek eltérnek a Mátyás korabelitől, dehát kicsire nem adunk.
- Az is fontos, hogy az gyerekek tanuljanak egy kis székely rovásírást, így aztán az útjelző táblákon székely rovásírással szerepelnek a helységnevek. Mátyás korában is csak így lehetett, nyílván.
- Meg az is nagyon fontos, hogy a Mátyás kovácsról szóló mesét kiegészítsük a kovács gyerekeinek bemutatásával. Jó magyar ember Mátyás kovács, aki kötelességtudóan sok gyereket nevel fel a nemzetnek (íme az ideális családmodell), ezeket pedig példaadó módon nemzeti nagyjainkról nevezi el, van ott István, László, Mátyás és persze Attila is, hiszen Attiláról tudjuk ugye, hogy ő is a mi ősünk volt. (Az éppenséggel stimmel is, hogy a középkorban általánosan elterjedt nézet volt a hun-magyar rokonság "ténye", csakhogy ez egyáltalán nem járt együtt az Attila név használatával, amely csak a huszadik században terjedt el.)
Bosszantó és siralmasan gyenge volt ez az egész.
Tóték (2014. január 3, Örkény Színház)
A politikai, ideológiai utalás, aktuális helyzetre reflektáló kikacsintás persze mindig része volt a magyar színházi kultúrának és nem is vonom kétségbe a létjogosultságát, ha ez színvonalas. Volt ilyen kikacsintás a Tóték előadásban, pl. amikor Horthy-t, az országgyarapítót méltató korabeli nóták hangzanak el zenei aláfestésként még a darab elején. Itt persze ez pont arra akarja emlékeztetni a tisztelt közönséget, hogy Horthy mai kultuszának vannak korábbi gyökerei, meg persze leginkább arra, hogy akik ma Horthyt dicsőítik, azok semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak.
Bevallom őszintén, hogy bár a történetet persze nagy vonalakban ismertem, a Tótéknak sem a híres filmváltozatát, sem egyetlen korábbi szinpadi feldolgozását nem láttam még. Ez valószínűleg szerencsés tényezőt, nem nyomta agyon a mostani színészeket a nagy elődök alakítása (legalábbis az én szememben nem), másrészt a részletek elég sok meglepetést tartogattak. Pl. meglepett egy kicsit, hogy mennyire groteszk az egész. Ez persze az én hülyeségem, hiszen Örkény és a groteszk elválaszthatatlanok, de valahogy a Tótékat mindig egy nagyon komor, tragikus darabnak képzeltem. A történet persze az, de az előadásmód, a körítés az az egypercesekből ismert Örkény stílusa. Amin nagyokat nevetünk, miközben persze tudjuk, hogy lehet, nem nevetnünk kéne.
Mint az elolvasott kritikákból kiderül, Tótéknak két változata létezik, Örkény eredetileg egy novellát írt, ezt később dolgozta át színpadra. Nem meglepő módon az utóbbi szokták álalában bemutatni, viszont az általunk látott darab visszanyúl a novellához. Ez látszik is, Örkény eredeti szövege uralja az előadást: a narrátorok (nincs állandó narrátor, valamelyik - de mindig másik - színész alkalmanként kilép a narrátori szerepbe) által elmondott szövegrészletek és a jelenetek váltakozása viszi előre a történetet. Az ilyen "fejnehéz", azaz szövegvezérelt filmeket, színdarabokat sosem szerettem igazán, de azért vannak példák, amikor működik a módszer. Ezúttal működött.
Szóval jó előadás a Tóték és az aktualizált kiszólások is jók, mert nem az eredeti anyag megerőszakolását jelentik, hanem éppenhogy passzolnak ahhoz, amit Örkény is mond. Csak meg kellene érteni.