Megénekeltem már itt pár nagy sportcsalódást, ezért a küszöbérték elég magasan volt. De múlt vasárnap sikerült átlépni.

Nem írtam átokposztot tavaly télen, amikor női kézilabdázóink elbukták a vb nyolcaddöntőt az esélytelenebbnek tartott, középszerű iparosokból álló, ezzel szemben stabil, motivált és egy igen jó edzővel megáldott lengyelekkel szemben. Ezzel egyébként nemcsak a női válogatott, hanem Németh András is megbukott a válogatott élén, immáron másodszor.

Nem írtam februárban, amikor a lengyel hokiválogatott kiénekelte a sajtot a mieink szájából és helyettünk jutott tovább a hazai pályán megrendezett olimpiai selejtezőtornáról. Megjegyzem, hosszabbítás után, büntetőkkel mradtunk alul. Ismerős ugye?

Tegnapelőtt viszont a Veszprém egy elképesztő meccsen, kilencgólos előnyről visszaesve, hosszabbítás és büntetőpárbaj után maradt alul a kézilabda BL döntőjében a lengyel Kielce csapatával szemben. Ez olyan sokk volt, amit muszáj kiírnom magamból, így aztán elérkezett az ideje a lengyel átokposztnak.

A fenti vereségeknek ugyanis egytől egyig súlyos következményei voltak:

• A női kézisek nemcsak a vb legjobb nyolc csapata közé nem jutottak be, de ezáltal az olimpiára sem. Pedig az emberanyag alapján szerintem ott lenne a helyük.
• A férfi hokisok nem jutottak tovább a következő olimpiai selejtezőtornára. Pedig ők voltak az esélyesebbek, a papírforma alapján jobbak vagyunk a lengyel hokisoknál. A továbbjutás elmaradása három nagyon értékes őszi tétmeccstől fosztotta meg a csapatot és a hoki világranglistán se tesz jót nekünk, aminek lehetnek negatív következményei későbbi világversenyek beosztásánál.
• A Veszprém újfent nem nyert BL-t, pedig igencsak régóta vágyik már rá, a teljes magyar kézilabda társadalommal egyetemben. Pedig a szakértők a döntő előtt azt mondták, picit jobbak vagyunk, mint a Kielce. 

Szóval tagadhatatlanul nagyon fájt mindhárom vereség. A Veszprém zakója mindazonáltal tragikumával kiemelkedik a fenti hármasból. Hosszabbítást és büntetőpárbajt ugyan hozott a hokimeccs is, de ilyen összeomlást, mint a vasárnapi BL döntő, nem. Óhatatlanul mindenkinek eszébe jut a büntetőpárbajnál ismerősebb és elszomorítóbb analógia: nevezetesen Sidney és Zágráb.

Amikre persze lehetett olyasféle remek magyarázatokat találni, hogy az a nők miatt volt, a tökös férfiak ilyen összeomlást nem produkálnak. Meg azzal, hogy ilyesmire csak a magyarok képesek. Mohács, Muhi, Világos, ugyebár. Ezekről a magyarázatokról persze eddig is lehetett tudni (vagy minimum sejteni), hogy leegyszerűsítő hülyeségek. Most példánk is van rá. Mert ugye a Veszprém az egy tökös férficsapat. És messze nem (csak) magyar, a húzóemberek az egyetlen Nagy László kivételével mind külföldi klasszisok, szerb, horvát, izlandi és spanyol szupersztárok. 

És mégis megismételték Sidneyt és Zágrábot.

Ha egy csapat kézilabdában kb. 15 perccel a vége előtt 9 góllal vezet a vele egyébként nagyjából egyenlően rangsorolt ellenfelével szemben (azaz nem arról van szó, hogy a kiscsapat addig csodát tett az egy félidőt ellazsáló klassziscsapat ellen, aztán a hajrában izgul, hogy elég lesz-e az előny) az csak magát okolhatja, ha a végén mégis kikap. Merthogy innen már nem szabad.

Márpedig itt ez történt. 45 percig a Veszprém remek teljesítménnyel uralta a meccset az egyébként szívósan kapaszkodó Kielce ellenében és legjobb úton volt egy sima győzelem felé. Na, még egy gól, gondoltam, és meglesz ez. De nem lett még egy gól, hanem valami más történt, amit nem vagyok képes felfogni. Persze sokat megélt szurkolóként hamar rájöttem, mit látok: egy újabb Sidneyt, egy újabb Zágrábot. A tapasztalt, dörzsölt, sokat látott világsztárok olyan összeomlást produkáltak, amilyet én férficsapattól ezen a szinten még soha nem láttam. Még most, egy két nap után se vagyok képes semmi értelmeset írni az utolsó tízenöt percről és félek, szurkolók százezrei éreznek hasonlóképpen. Döbbenetes pofon volt ez. És persze nyilván nem csak nekünk, hanem a legfőbb áldozatnak, a csapatnak magának is.

Nem tudom, fel lehet-e állni egy ekkora pofon után. Nem tudom, kibírhatja-e egy csapat egysége, tartása ezt a fajta összeomlást. Hogyan lesznek képesek a játékosok elkerülni saját maguk és egymás marcangolását. Hogyan lesznek képesek a jövőben egy rangadó hajrájának anélkül nekimenni, hogy megremegjen a kezük hogy ne jusson eszükbe, hogy megint megtörténhet a Kielce elleni összeomlás. Hiszen ha ez egy racionálisan megmagyarázhatatlan összeomlás volt, akkor arra sincs ésszerű módszer, hogy a jövőben kiküszöböljük.

Hogyan lesz képes elviselni a Veszprém elviselni azt a tudatot, hogy egy szinte egyedülálló, jó eséllyel soha vissza nem térő lehetőséget hagyott így kicsúszni a kezéből? Az egész magyar sportsajtó egyetértett abban, hogy a szezonbeli játékosmozgások, a Kiel és a Barcelona meggyengülése, a PSG erősödése, de egyben rutintalansága egyedülálló esélyt adott a szintén erősődő, de rutinosabb és jóval összeszokottabb Veszprémnek arra, hogy idén egy szép sorozat megkoronázásaként a csúcsra érjen. Nem volt ez persze toronymagas esély, inkább csak egy orrhossznyi előnyről lehetett szó, de az is látszott - és látszik - hogy az idő nem nekünk dolgozik: ugyanez a csapat jövőre kevesebb eséllyel indul el. Még egy nem ilyen módon elbaltázott döntő terhe nélkül is ez lenne a helyzet. Így meg pláne.

Nagyon helyes, szép és tiszteletre méltó a szurkolótábor kiállása a csapat mellett és tőlem is távol álljon bármiféle vádaskodás, hibakeresés. Nem segít az már semmin, attól nem fog kevésbé fájni ez a vereség. Meg hát különben is, miért pont én találnék magyarázatot a magyarázhatatlanra. De a gesztusok ellenére, megvannak a kételyeim, hogy sikerülhet-e felállni ennek a csapatnak egy ilyen elvesztett BL döntő után. Szurkolni fogok érte, de szerintem az olyan csoda lenne, amiben én jelen pillanatban nem nagyon tudok hinni. .

A lengyeleket viszont jó lenne valamilyen formában legközelebb nagyon elpáholni. Talán Kijevben sikerül.