Na, akkor jöjjön a második félévi mozitermés.Nem túl hosszú és nem is túl minőségi lista, túl sokszor megadtam magam a kényelmes hollywoodi alternatívának, amit aztán megbántam. Azért akad pár gyöngyszem is...
Anyám és más futóbolondok a családból (július 2.)
Családtörténet a XX. századból, humorral, szeretettel. Kicsit karikaturisztikus, kevésbé drámai és kevésbé kidolgozott, mint pl. a sok szempontból ugyanabba a kategóriába tartozó A napfény íze. Ez persze nem feltétlenül baj. Ez a film kicsit olyan, mint amikor előszedjük a nagymama fényképalbumát, végiglapozzuk, közben anyukánk röviden elmesél ezt-azt a képeken látható személyekről. A drámák ilyenkor anekdotikusak, a lelkekbe nem tudunk bepillantani, viszont a korról kapunk egy áttekintő képet.
Ez ennek a filmnek is egy nagy előnye: képes történelmi tabló alulnézetből. Bizonyos értelemben igazi családi mozi, ugyanis a legjobb módja, hogy a gyerekeinket bevezessük a XX. század történelmébe.
Star Trek: Mindenen túl (augusztus 6.)
Látványos, izgicske, pipa.
Sing Street (mikoris?)
Na, ez viszont egy remek darab. Persze sokszor láttuk már a béna kissrácot a suliban, akit vernek az erősebbek, kinevetnek a jó csajok, de aztán "kitalálja magát" és a film végére fordul a kocka és ő lesz a menő. Most is ezt látjuk, csak ír hangulattal és remek zenével fűszerezve, ez pedig visz bele annyi egyediséget és szerethetőséget, amitől ez egy emlékezetes filmélménnyé emelkedik.
Toni Erdmann (mikoris?)
Lehet-e egy rendkívül fárasztó, vontatott, kínos film nagy élmény? Hát lehet. Mondjuk, ha a kínosság abból adódik, hogy mindennapi életünkkel, életmódunkkal szembesít és az egyre fárasztóbb, egyre kínosabb jeleneteket nézve egyszer csak rádöbbenünk, hogy minden fordítva van: nem az a kínos, aki kilóg a sorból, hanem az, aki benne marad. Azaz mi mindannyian. A filmnek amúgy az általános rendszerkritika mellett van egy számunkra különösen érdekes vonzata, ez pedig a centrum és a (fél)periféria viszonya, amiről szintén elég lesújtó képet kapunk, ez egyébként némileg meglepő egy centrumbeli rendezőtől.
Florence: A tökéletlen hang (szeptember 10.)
Hát, nem is tudom. Stephen Frears nagyszerű rendező és a rendezés most is korrekt, én szeretem a lassan hömpölygő fokozatosan kibomló történeteket. A szereplőkkel sincs baj, Hollywood nagyágyúi remekül teljesítenek. Korrekt az operatőri munka, igényes minden részlet. Érteni vélem a mondanivalót is. És mégis, az egész valahogy nem tudott megfogni. Biztos bennem van a hiba, de őszintén szólva Florence Foster Jenkins történetét totál érdektelennek éreztem.
Ernelláék Farkaséknál (október 9.)
Nagyon szerethető kis film ez. Jó atmoszférájú kamaradarab, remek színészi alakításokkal, viszonylag jól kitalált forgatókönyvvel. Egy darabka élet, ma, Magyarországon, gyarló, de szerethető emberek mindennapos küzdelmei, problémái, kudarcai (nagyobbak), sikerei (kisebbek). Ráadásul a maga féloldalas, de őszinte módján akár optimistának is mondható befejezéssel: nem lesz nyálas, cukormázas happy end, de nem lesz ittmindenszar, ittmindenszétesik apokaliptikus összeomlás sem. A gondok megvannak, megmaradnak, a frusztrációk megviselnek minket, de valahogy mégis átevickélünk rajtuk, a családunk - két veszekedés között - azért mégiscsak családként működik és segít mindezek elviselésében.
Kritikaként talán annyit, hogy a történet egy ponton nekem kicsit váratlanul vált át a gondok, feszültségek növekedéséből a "megoldásba", a váratlanság miatt ezt a váltás kicsit hiteltelennek is éreztem, de aztán megbékéltem vele: végülis ilyesfajta "nem tudom megoldani, idegelek rajta, aztán egyszercsak valahogy ledobom magamról" jellegű, megmagyarázhatatlan, kicsit logikátlan "válságkezelés" a saját praxisomban is előfordult már, miért ne történhetne meg Farkasékkal ugyanez?
Kubo és a varázshúrok (október 16.)
Erre a filmre a lányom hívta fel a figyelmemet és nem bántuk meg, hogy megnéztük. A LAIKA már a Doboztrollokkal is nagyot dobott szerintem, ezzel a filmmel azonban sikerült korábbi teljesítményét is felülmúlnia. Tökéletes japán történetet csináltak (legalábbis amennyire ezt én a magam nemjapán kulturális hátteremmel meg tudom ítélni), tökéletes látványvilággal, tökéletes, egyszerre bonyolult és egyszerű, szimbólumgazdag és megindító eposszal.
Külön köszönet a Beatles dalért, szép kamaszkori emlékeket ébresztett bennem:
Inferno (november 7.)
A Dan Brown univerzum harmadik darabja. Nem jött be. Van Dan Brown rajongó haverom, persze ő a könyvekért rajong, nem a filmekért és különösen nem ezért a darabért, ami szerinte a könyv kiherélt változata. Én nem ismerem a könyveket, a Da Vinci kód elment, az Angyalok és Démonokat kihagytam, hát ezt is jobban tettem volna, ha kihagyom. Kiszámítható, unalmas, kár volt.
Legendás állatok és megfigyelésük (november 26.)
Van-e élet a varázslóvilágban Harry Potteren túl?
Nos, ezt igazából nem tudjuk, legfeljebb azt, hogy HP-n "innen" van. Ez ugyanis előzményfilm. Illetve hát annyiban előzmény, hogy a HP-t megelőző időkben játszódik, annyiban meg nem, hogy a szereplőknek semmi közük Harryhez, vagy legfeljebb minimális, a legtöbbjük meg sem említődik az eredeti sorozatban.
Ettől persze még élvezhető a dolog, Rowling (aki ezúttal forgatókönyíróként próbálta ki magát) humora alapvetően működik, a látvány impozáns (pénz ugye volt bőven, the franchise must go on) a szereplők jók, a sztori kb. ok. Kellemes mozi, a folytatás beigérve, hát jó.
Dr. Strange (december 3.)
Én egyáltalán nem olvasok képregényeket, serdületlen ifjoncként kb. Pif, Hercules, majd Dig, Dag és Digedag mozgatta meg némileg a fantáziámat, aztán a Fülesben követtem a Rejtő képregényeket, azóta semmi. A nagy amerikai képregénykultúrát így csak a megfilmesítésekből ismerem. A mérleg vegyes, az X-men univerzumot kedvelem, a Batman Nolan féle feldolgozását értékelem, a Galaxis Örzőin jót röhögtem, a többit viszont (Superman, Pókember, Amerika Kapitány, Vasember) kb. besoroltam a tök érdektelen hollywoodi blockbusterek közé és ennek megfelelően nem is voltam hajlandó moziba zarándokolni érettük, sőt a tévében is általában három perc után elkapcsoltam valami jobbra.
A Dr. Strange-re a lányom rángatott el, na meg Benedict Cumberbatch személye. Hát, azt hiszem egy elég volt belőle, az alapszintet kb. hozza, a látvány pipa, ez éppenséggel kibírhatóvá teszi a filmet. A többi viszont gagyi. Ismét bebizonyosodott az az alapszabály, hogy gagyi műfakban a nagy drámai színészek se tudnak csodát tenni, azaz Cumberbatch ebben gagyi, ahogy Mads Mikkelsen is gagyi. Ugyanis a történet alapvetően gagyi, az elképzelt mágikus világ (legalábbis a filmben) pedig pont azt a részletességet, egyediséget és következetes belső logikát nélkülözi, ami az ilyen alapvetően minden valóságtól elrugaszkodott fantasztikus sztorik életképességéhez kell.
Zsivány Egyes (december 22.)
Az év a Csillagok Háborújával kezdődött és (majdnem) azzal is fejeződött be. Soha rosszabb kezdetet és véget, amúgy. Nem mintha katartikus élmény lett volna bármelyik, de hozták azt, amit a franchise-nak hoznia kell, legalábbis szerintem. Kaland, űrhajók, lézergéppisztolyok, birodalmi lépegetők, vicces robotok, mi kell még?
Hát, talán a csatolt "eszmei mondanivaló" (ami ugyebár a cél szentesíti az eszközt közmondás erkölcsi körbejárása és az elv határainak feszegetése) esetében a kevesebb több lett volna, ez a vonal ezúttal még a szokásosnál is sablonosabbra sikeredett. Meg a forgatókönyv is megbicsaklott párszor, mondjuk az elején rögtön, meg amikor... Ja, meg akkor is, amikor... De ne spoilerezzünk. És különben is a sztori mindig megbicsaklik, kicsit feljebb kell vinni az ingerküszöböt és akkor lehet önfeledten élvezni a kalandot, az űrhajókat, a lézergéppisztolyokat, a birodalmi lépegetőket stb.
Érkezés (december 30.)
Nehéz nyilatkozni erről a filmről.
Egyrészt nagyon jó. Nagyon-nagyon. Egy egyszerű alaphelyzetből (megérkeznek az idegenek) egy kifejezetten komplex, többszálú és egyedi sztori bontakozik ki, ami ráadásul kifejezetten elgondolkoztató.
Másrészt van egy-két hiányérzetem. A több szál között ugyanis óhatatlanul súlyozni kell a filmnek és emiatt van elnagyolt, befejezetlen szál. Ezek egy része érthető és minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább hajlamos vagyok elfogadni a rendező (és a forgatókönyvírók) döntését. Pl. érthető, hogy az egyébként izgalmas nyelvészeti rejtvényfejtés nehezen ábrázolható filmen, még akkor is, ha egyébként szerintem az egyik legérdekesebb és legizgalmasabb szál. Szintén érdekes a hogyan reagálunk mi emberek (illetve az emberiség úgy összességében) a sokkra, csak az ezzel kapcsolatos eseményszál érzésem szerint egyrészt sematikus, másrészt egynémely ponton lyukas. Ez talán összefügg azzal, hogy ez egy egyszereplős film (na jó, egy emberi szereplős...), a főhősnőn (Amy Adams alakításában) kívül a többiek vázlatszerűek, kidolgozatlanok, ami hozzájárul az említett lyukakhoz.
És mégis, minden hibája ellenére ez egy remek film, jó alakításokkal, a történethez passzoló atmoszférateremtő fényképezéssel, remek zenével és látványvilággal. Ajánlott darab.
Már csak a könyvet kéne elolvasni.
