Az elfeledett posztfajta újjáélesztése következik. Bizony, volt nekem egy állandó rovatom, az előző évi filmtermés áttekintése és a kedvenc kiválasztása. Szorgalmasan átnéztem az éves filmlistát, selejteztem, rangsoroltam, súlyoztam, hezitáltam, aztán kijelöltem az év filmjét.

Ezt egészen 2010-ig minden évben szorgalmasan megcsináltam. 

Aztán 2012-ben elfeledkeztem a 2011-es posztról. Fogalmam sincs miért, nem hinném, hogy volt valami különösebb oka. Így utólag talán az év eleji blogtorlódást tudnám felelőssé tenni, akkoriban voltam Japánban, irogattam sörös posztokat, aztán valahogy elsikkadt a dolog. Az biztos, hogy 2011 filmposztok szempontjából átmeneti év volt: még írtam dedikált filmkritikákat, de ekkor jelentek meg az első mozinaplóim, amelyekben egy filmre tipikusan már csak egy bekezdés jutott, amolyan régi Pesti Est stílusban. 2012-tól kezdve aztán már ezek lettek a domináns moziposztok, a Promontor-díj meg elfelejtődőtt.

Már tavaly eszembe jutott, hogy nem jó ez így, egy évtizedes hagyományt nem kéne veszni hagyni. A velemszületett patópál azonban elég sokáig sikeresen szabotálta a gondolat cselekvéssé konvertálását.

Nademajdmost!

A kocka el van vetve, átlépek a Rubiconon és márpedig szépen végignyálazom a filmnaplóimat, hogy kioszthassam az elmulasztott évekre járó Promontor-díjakat. Naszóval nézzük akkor sorban az éveket:

2011

Ezzel az évvel viszonylag könnyű dolgom van, két mozilista poszt mellett ugyanis még van két dedikált mozikritikám, a Felperzselt Föld és a Még egy év. Nyilván ez utóbbi kettő közül kellene választanom. Ami azért érdekes dilemma, mert a fenti kritikákat elolvasva egyértelműnek tűnik, hogy anno a Felperzselt Föld hatott rám komolyabban, tehát neki kéne nyerni. Ugyanakkor a helyzet az, hogy hat év után a Felperzselt Földre egyáltalán nem emlékeztem, a másikra viszont igen. Ami elég ciki, most akkor díjazzak egy filmet, amire nem is emlékszem?

Aztán rájövök, hogy ennek az lehetett az oka, hogy a Még egy évet néhanapján adják a tévében és volt is rá példa, hogy megnéztem, talán kétszer is. A másikat meg nem.  Aztán persze megnéztem a film adatlapját, benne az ajánlóval és azért eszembe jutottak a dolgok.

Az meg csak hab a tortán, hogy az akkoriban még - itthon legalábbis - viszonylag ismeretlen rendező (Denis Villeneuve) azóta igencsak befutott, olyan filmekkel, mint a Sicario vagy éppen a friss Érkezés.

Olyannyira, hogy azt hiszem, meg fogom én ezt a filmet nézni még egyszer valamikor. Addig is, 2011 Promontor-díjas filmje a Felperzselt Föld:

2012

Ez se volt nehéz választás. Az első félév nagyjából labdába se rúgott (sok jó, de semmi kiemelkedő élmény), a másodikban már voltak emlékezetes darabok (Fejvadászok, Szerelem a hatodikon, Tündér), de a Holdfény Királyság azóta is kedvencem. Wes Anderson sajátos stílusához szerintem eddig ez a történet passzolt leginkább, azaz nálam nemcsak az év legjobbja, de Wes Anderson legjobbja is eddig. Ami - lássuk be - nem kis teljesítmény.

2012 Promontor-díjasa tehát a Holdfény Királyság:

2013

Na nézzük a jelölteket: az első félév listája egyértelmű, innen a Felhőatlasz jut tovább, a többi futottak még. A második félévi jelöltek kiválasztása egyfelől nehezebb ügy, mert így négy év távlatából nincs benne igazán emlékezetes film, másfelől meg könnyebb is, mert így négy év távlatából nincs benne igazán emlékezetes film, azaz már most látszik, hogy, akármelyiket választom, az nem lesz versenyképes igazán. Na jó, akkor essünk túl rajta, említsük meg a nyomokban frenetikus poénokat tartalmazó Iron Sky-t (tényleg, hol a beigért folytatás?) és jó volt a Gravitáció is. Szóval eddig egyértelmű a dolog, de hoppá, van egy harmadik "félév" is, azaz a kifelejtett filmek listája és ebben van egy újabb nehézsúlyú versenyző, a Blue Jasmine, Cate Blanchett és Woody Allen zseniális darabja.

Naszóval, akkor legyen egy monumentális, korokon átívelő, az ember örök harcairól, bűneiről és vágyairól szóló sci-fi, vagy egy szomorú kamaradarab? Tipikusan almát a körtével eset, nincs is jó döntés. Ilyenkor jönnek a "méricskélős" szempontok, pl. hogy Woody Allen régi kedvenc, zseniális rendező és bár talán nem ez a legjobb filmje, a mostanában forgatott könnyedebb darabjai közül szerintem kiemelkedik, szóval akkor legyen ez egyfajta "életműdíj".

2013 Promontor-díjasa tehát a Blue Jasmine:

A Felhőatlaszt meg kárpótlásként majd újranézem...

2014

Erős év volt, főleg a második félév. De kezdjük az elsővel, innen említésre méltó rögtön a Grand Budapest Hotel, egy újabb Wes Anderson remekmű. Bár nyerni nem fog, egyrészt promontor egyensúlyozó, méricskélős rendszerétől idegen, hogy valakit "egyfolytában" díjazzak, másrészt ha csak árnyalatnyival is, de a Holdfény Királyság azért jobb volt. Nem volt rossz egyéként a Kálvária vagy éppen A százéves ember sem.

Na de jöjjön a második félév. Mondjuk kezdetnek a Két nap, egy éjszaka, ami egy nem túl vidám alkotás, de nekünk magyaroknak nem ártana megszívlelni a tanulságait. Kár, hgy nem fogjuk. Vagy itt van a Pálffy György remeke, a Szabadesés, szintén igen tanulságos, benne szívszorító és döbbenetes jelképekkel, amiből persze szintén nem tanulunk. Vagy harmadiknak (az európai és magyar jelölt mellé egy amerikaiként) a Sráckor, ami sokkal földhözragadtabb, de egyszerűségében is megérintő remekmű.

Rövid "selejtezés" után megint két jelölt között ingadozom. Megint alma-körte eset van, mert hogyan lehetne a Sráckort meg a Szabadesést összehasonlítani? Ráadásul ezúttal a "méricskélős" énem is zavarban van, mert egyfelől az előző két év amerikai Promontor-díjast hozott, magyar választottam meg kifejezetten rég volt, másfelől meg a Sráckor szülői helyzetemnél fogva olyan mértékben megérintett, hogy nem szívesen "engedem el".

Hát, tiszta marhaság ez a csak egy maradhat dolog, legyen 2014-ben két Promontor-díj!

2014 Promontor-díjasa tehát a magyar film kategóriában a Szabadesés:

2014 másik Promontor-díjasa a "minden szülőnek meg kellene nézni" kategóriában pedig a Sráckor:

2015

Újabb nehéz választás, remek versenyzőkkel.

Az első félév rögtön egy argentín remekművel indit, az Eszeveszett Mesék, az argentínok válasza a Ponyvaregényre, azaz a hogyan írjuk mozifilmre a latin-amerikai szappanoperákat úgy, hogy a film egyszerre szappanopera és azok paródiája. És persze több is, mint a Ponyvaregény, mert Tarantino dolgozata minden zsenialitása ellenére "csak" egy jó szórakoztató film, míg az argentín film mond valamit a latin-amerikai társadalmi állapotok - magyar szemmel sajnos túlságosan ismerős - nyomorúságáról is.

De van itt még említésre méltó versenyző, ekkor láttam a Lizát, Roy Andersson csodálatos trilógiájának befejező darabját, a hosszúcímű galambot vagy éppen a Kukoricaszigetet.

A második félév favoritja a Taxi, Teherán, Jafar Panahi sokadik remeke, egyszerre költői, humoros, filozófikus és jó értelemben szentimentális. Hiába, a perzsák tudnak.

Na jó, de melyik legyen a nyertes? Méricskéljünk: a "galamb" nem lesz, mert Roy Andersson trilógiájának "leggyengébb" darabja ez, a másik kettőt meg már agyondicsértem párszor. A Taxi, Teherán se lesz, mert Jafar Panahit is már sokszor agyondicsértem.

2015 Promontor-díjasa tehát az Eszeveszett mesék:

2016

Na, ez volt a legkönnyebb. Nem csak azért, mert itt volt a legfrissebb az élmény. Ugyan sok jó film volt, sok katartikus pillanattal (Saul fia nyitójelenet, A Sing Street dalai, a Toni Erdmann kínos multipukkasztó, de elképesztően maró és sebészi pontosságú jelenetei), az egyértelmű győztes mégiscsak az a film lehet, ami az első pillanattól az utolsóig  elvarázsolt és magával ragadott. Csodás és kreatív látványvilág, mítoszteremtő erejű történet, csodás zene.

Ez a Kubo és a varázshúrok, 2016 Promontor-díjasa:

Na, akkor most bepótoltam a bepótlandókat. Bár aki figyelmesen olvasott, az találhat elvarratlan szálakat. Na, azokra majd idővel visszatérek még...