HTML

PromontorBlog

Mozik, utazások, fotózás. Budapest, Újbuda. Fogyasztóvédelmi füstölgések. Sportkommentárok. Sörélmények. Rendkívül eredeti, ugye...

Friss topikok

Ők meg látogatnak

free counters (2008 november 28. óta)

Őket hirdetem

Bloggerunió

Magamat hirdetem

Első Magyar Háromcsillagos SuperBlog!

Ezt szívom

Budapest szmogtérképe

Ehhez próbálom tartani magam

Ehhez próbáld tartani magad

Creative Commons Licenc

Férfi kézilabda EB 2012

Férfi kézilabda EB 2012

Férfi kézilabda VB 2011

Férfi kézilabda VB 2011

Női kézilabda EB 2010

Női kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda VB 2009

Férfi kézilabda VB 2009

Női kézilabda EB 2008

Női kézilabda EB 2008

Férfi kézilabda EB 2008

Férfi kézilabda EB 2008

Női kézilabda VB 2007

Női kézilabda VB 2007

Tokióban jártam 1. (V. 12-14)

2008.05.12. 14:52 promontor

Pontosabban járok. Legalábbis megpróbálom a beszámolómat még az utazás során megírni. Aztán majd meglátjuk, sikerül-e.

Egy szabványosítási megbeszélésre illetve egy ezzel kapcsolatos konferenciára kellett Japánba utaznom. A két esemény együtt 8 napig tart, magában foglalva egy hétvégét is, ami nem hangzik rosszul, tekintve, hogy a hétköznapok elég sűrűek lesznek, nem sok időt adva városnézésre.

Május 12.

Pünkösd hétfőn este indultam, párizsi átszállással repültem Tokióba. A párizsi gépen ablak melletti széket kaptam, tudtam is néhány képet csinálni felszálláskor és leszálláskor is, bár elég homályosak lettek. A felszállásnál az épülő M0-ás híd volt a leglátványosabb, bár egy képet a Dunakanyarról is összehoztam. Leszálláskor elég jó rálátásom  volt Párizsra, a Defense negyed és az Eiffel-torony még a képeken is kivehető.

Egy volt kollégám, (Norbi) jelenleg Japánban ösztöndíjas, megkért, hogy vigyek neki bort, így leteszteltem, azt is, atmegy-e a biztonsági ellenőrzésen a Ferihegyen vásárolt bor. Ebben egyáltalán nem voltam biztos, mert Párizsban ki kellett jönnöm a tranzitból, ugyanis a tokiói gép a reptér másik sarkából indult. Így aztán újra át kellett mennem a biztonsági ellenőrzésen is. A bort azonban átengedték, mert a ferihegyi boltban speciális zacskóba rakták, amit légmentesen le is ragasztottak. Ezt a zacskót átengedik. Párizsban legalábbis, hallottam ugyanis arról, hogy Londonban pl. nem. Amúgy az ellenőrzés sokkal alaposabb, mint korábban: a csomagokat alaposabban szétpakolják, a ruhákat alaposabban átvizsgálják, nekem az övemet és cipőmet is levetették és átvilágították.

A tokiói gépen is ablak melletti ülést kaptam (a korai check-in előnye), amit elvileg szeretek, de ezúttal megvolt az a hátránya, hogy éjszaka lévén a mellettem ülő japánok aludtak és a felébresztésük nélkül nem lehetett kimenni, pedig nem lett volna rossz többször kinyújtanom zsibbadt tagjaimat, vagy pl.magamhoz vennem a laptop tartalék aksijait. Így aztán az éjszaka nagyobb részén be voltam zárva: egy ideig tudtam dolgozni, aztán elolvastam a HVG maradék cikkeit, végül pedig a mozikra fanyalodtam.

Utoljára 2000-ben repültem tengeren túlra, akkor a mozi azt jelentette, hogy a plafonról lógott le néhány soronként egy tévé, azon vetítettek meghatározott müsorrend szerint egy vagy két filmet, amit aztán vagy szerettél, vagy nem. Ezúttal már minden üléshez tartozott saját tévé (az előző ülés háttámlájába beépítve) és ami még fontosabb, volt egy legalább 30 filmből álló választék. A kiválasztott filmeket bármikor meg lehetett nézni, akár megszakításokkal is. Én végül három filmet is megnéztem, a Jumper és Az arany iránytű a szokásos halivúdi rágógumi volt, de a My Blueberry Nights érdekesebb volt: Wong Kar Vai remek hangulatú hongkongi filmeket rendezett korábban, ezúttal valami hasonlót csinált, csak éppen amerikai és brit sztárszinészekkel.

Mire megnéztem a filmeket, nagyjából el is telt az egyébként meglehetősen fárasztó (12 órás) út, hozták a reggelit és lehetett már látni Japánt is. Már amennyi kilátszott a felhők közül: a part napos volt, le is fényképeztem, de ahogy beljebb repültünk, már felhő borított mindent.

Nemsokára leszálltunk, helyi idő szerint este hatkor.

Május 13.

Narita Airport, helyi idő szerint este hat. Először útlevélvizsgálat: negyedórás sor, kitöltött nyilatkozat leadása, ujjlenyomatvétel és fénykép. Következik a csomagfelvétel: a hátizsákom szerencsésen megérkezett, szuper. Pedig Párizsban szálltam át, ott ahol az eddigi egyetlen csomaglekésésem volt. De nem most, szerencsére. Vámvizsgálat: kitöltött nyilatkozat leadása, két rövid kérdés, aztán mehetek. Hurrá, irány a város. Pontosabban ATM, aztán a DoCoMo pult, hogy a bérelt telefonomat átvegyem, na ezt elég nehezen találom, az indulási szintre tették, és ott is eldugták kissé, de szerencsére megvan, a telefont is egy perc alatt megkapom. Irány a vonat, veszek gyorsan egy kombinált Suica-Nex kártyát, aztán már rohanok is a vonat után, ami éppen indul Shinjuku felé.

A vonaton kifújom magam, ami rám is fér, mert a Shinjuku állomás egy kész labirintus, kiváncsi vagyok, hogyan találom meg a hotelt. Hát, nem könnyen. A hoteltérkép sajnos kevéssé igazít el, mert az istennek se tudom betájolni magam. Tíz perc bolyongás illetve tanácstalan nézelődés után visszakeveredek az állomáshoz, megállok egy térképnél, de sajnos ott seleszek okosabb, a két térképet sehogy se tudom összeilleszteni.

Ekkor odalép hozzám egy idősebb japán úriember, kedvesen mosolyog, és kérdez valamit, amit másodszorra se értek, de mutogat a térképemre és a "help" szót végre beazonosítom a szövegében. Csak nem tőlem kér útbaigazítást, gondolom, és mutatom/mondom, hogy Keio Plaza. Néz, majd harmadjára felderül az arca, bólogat, integet, hogy kövessem. Hát jó, követem. Átmegyünk egy zebrán, fordulunk balra, majd jobbra, hoppá egy ismerős áruháznév a szállodai térképről, szuper, lesz ebből alvás még ma. És valóban, megyünk még egy kicsit, most már szerintem is arra, amerre kell, majd a mentőangyal rámutat egy sétálóutcára és a végén egy felhőkarcolóra, nyomatékosan megismétli kétszer, hogy Keio Plaza, és hajlong egy kicsit. Én arigatózom egy kicsit és visszahajlongok, majd elválunk, ő megy a dolgára (gondolom keres egy újabb európait a következő jótetthez) én meg a hotelhez.

A Keio Plaza családias, apró kis szálloda 1440 szobával, két toronnyal, a magasabbik 47, az alacsonyabb csak 35 emelettel. Az én szobám a 12. emeleten van. Gyorsan behabzsolom az üdvözlésül kirakott gyümölcsöt, forralok egy zöld teát, aztán hívom a hazaiakat, akik már várták a telefonomat.

Utána fürdés lefekvés, másnap hétkor kelés és én nem aludtam kb. 24 órája...

Május 14.

Reggeli Ulival, a müncheni kollégával, aki elpanaszolja, hogy kétezervalahányszáz jent fizettettek vele a reggeliért, merthogy neki nem foglalt a rendszer reggelit is. Nekem igen, kaptam is minden napra egy kupont, ezt némi irigységgel veszi tudomásul. Aztán azt is gyorsan kiderítjük, hogy az ő reggeli nélküli szobafoglalása 22000 jen volt, szemben az én 17000 jenes (és reggelis) szobaárammal. Nokia-Siemens 1:0 ide.

A mai nap nem igérkezik érdekesnek, irány a Shinjuku állomás, ahonnan a megbeszéléseink helyszínére kell eljutnunk. Valahogy könnyebben megy a tájékozódás, a vonatot is alig öt perc alatt beazonosítjuk, fog ez menni. Sokat segít, hogy az állomáson vannak angol feliratok is, a vonatok, állomásnevek, irányok szisztematikusan ki vannak írva angolul is. A vonaton pedig van elektronikus kijelző, ami kiírja a következő állomást angolul is. Szóval utazés közben nem fogunk eltévedni, csak legfeljebb egy kicsit tétován fogunk mozogni az állomásokon, amíg a 137 különböző vonal között megtaláljuk a sajátunkat.

Napközben kevéssé és még kevésbé érdekes előadásokat ülök végig (a többiek valószínűleg ugyanezt gondolták az enyémről), aztán délután közlik, hogy ma este közös vacsorára vagyunk hivatalosak. Hát jó. A vacsora Shibuyában van, irány tehát az aprócska Shibuya állomás. Innen a vendéglátónk, egy japán professzor a zsebkendőjét az esernyőbotja végére kötve átvezet minket a tömegen, közben saját bevallása szerint egyszer maga is eltéved, kárpótlásul rámutat egy magas és jellegtelen épületre, közli, hogy ez a japán tévé, az NHK székháza. Le vagyok nyűgözve. Kb. félórás gyaloglás után érkezünk meg egy japán étterembe, ahol termet foglaltak nekünk.

A terem tradicionális, alacsony asztal, párnák, a falon hangulatos festmény a Fujiról. A fenébe, szuper hely és nincs nálam a fényképezőgépem, én hülye. Na mindegy, talán tudok kunyerálni egy-egy képet a többiektől, akik okosabbak voltak nálam. (Kunyeráltam, Kövi Andristól...) A kaja elég jó, ahhoz képest, hogy mindent egy nagy lábasban főzünk meg mi magunk, beleértve a hajszálvékony marhaszeleteket és a mindenféle zöldséget. Ránézésre a fene gondolná, de tényleg finom. A sör is finom, a beszélgetés kellemes, és kilencig el is ütjük az időt.

Hazafelé az olimpiai stadion mellett vezet az utunk, ahonnan japán tinik elképesztő tömege áramlik kifele. Vezetőnk közli, hogy Japán legnépszerűbb popénekesnője adott éppen koncertet. Hát jó. Illetve adhatott volna még néhány ráadásnótát, akkor nem kéne  ennyit várni a metróra.

Fárasztó nap volt, megírom ezt a bejegyzést és irány az ágy.

FOLYT. KÖV.

Kapcsolódó blogbejegyzéseim:

Kapcsolódó linkek:

Szólj hozzá!

Címkék: film utazás párizs japán docomo tokió jumper my blueberry nights shibuya isas 2008 hotel keio plaza shinjuku megyeri hid asia center suica narita narita express az arany iranytu wong kar vai japán 2008

A bejegyzés trackback címe:

https://jozsefbiro.blog.hu/api/trackback/id/tr66465040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.