Szilveszterkor el kell mennünk valahova - jelentette ki Zsuzsa határozottan még október tájékán.

Ezzel én is egyetértettem. Az elmúlt két szilvesztert itthon töltöttük ugyanis. Tavalyelőtt Csillát vártuk és Zsuzsa nem akart nagy hassal szilveszteri kavalkádot, tavaly pedig már megvolt Csilla és nem itéltük elég nagynak ahhoz, hogy nagymamás szilvesztere legyen. Így aztán békésen elüldögéltünk itthon, gyorsan megettük a virslit, tíz percig kapcsolgattuk a tévét (sajna Jácint megállapítása maximálisan igaz: a szilveszteri tévéműsor manapság, hm, hogy is fogalmazzam finoman, elég ramaty), éjfélkor gyorsan koccintottunk, aztán irány az ágy.

Idén azonban változott a helyzet. Csilla időközben jól összebarátkozott a nagyival, aki be is jelentette, hogy bármelyik gyerköcöt szívesen ajnározza szilveszterkor, akár mindkettőt. Esztert végül a mamára (a másik nagymama) bíztuk, de Csilla sorsa eldöntetett: a nagyinál tölti a szilvesztert.

Így aztán hamar megszületett az elvi határozat: szilveszterkor szórakozunk. Aztán - ahogy az lenni szokott - sokáig nem történt semmi, én túlságosan el voltam havazva munkával, Zsuzsa karácsonyi ajándékok után rohangászott, ismerősőknél még korai lett volna érdeklődni buliügyben. Zsuzsa azonban egy nap valahogy ráakadt egy szilveszteri koncertre, megemlítette egy ismerősének, aki rákapott a közös koncertlátogatás ötletére, és mire hazaértem, azzal fogadott, megvan a program, csak rá kell bólintanom. Rábólintottam.

Így töltöttük a szilvesztert az Amadinda koncertjén a Művészetek Palotájában. Nem bántuk meg. Már az induló szám (mint később kiderült, tongai dobzene) frenetikus volt: bejött négy feketeinges pasi, és szó nélkül belekezdtek egy lendületes, eleven számba, verték a dobot, mintha egy óceániai lagziban lennének. Aztán a varázslat folytatódott, főleg keleti (pl. indonéz) és keleti hangulatú zenékkel (Bartók/Ravel/Debussy keleti ihletésű darabjaival).

Hallottam én már az Amadindáról korábban, egy-két alkalommal bele is futottam tévés felvételeikbe a Dunán vagy a királyi tévén, de igazából ez a koncert így is meglepetésként ért: az általam várt érdekes, de kicsit elvont, vájtfülűeknek való, amolyan semleges zene helyett egy eleven, vidám, lendületes muzsikát játszó, sokoldalú, a mókázást se szégyellő együttest láttam, amelyik mellesleg a színvonalból se engedett: a lendületesség mellett komplex, gondolkodásra késztető zenéket játszottak.

A szünet (és egyben az újévi köszöntés) után közelebbi vizekre eveztek, ez talán egy kicsit kevésbé volt izgalmas, inkább a vidámság dominált, az elsőnek előadott Strauss darabnál (Tritsch-tratsch polka) legalábbis mindenképp. Az amerikai ragtime/jazz blokk után egy Presserrel közös műsor jött, ebben már volt egy-két üresjárat. Pl. ilyennek éreztem a Szakcsi-Presser "improvizációt", illetve maga a zene nem volt rossz, leginkább az azt megelőző közönségkérdezgetés nem tetszett: az "ötlet" az volt, hogy mondjanak a nézők zenei hangokat és a találomra bemondott hét-nyolc hang alapján fog majd Presser és Szakcsi Lakatos Béla  majd valamit improvizálni. Én ezt közönségámításnak éreztem, de lehet, hogy tévedek.

Azért később Presser is belelendült, az Embertelen Dal amadindás változata nálam a második rész fénypontja volt, igazi önfeledt improvizatív örömzenét hallottunk. Az Eljönnek az angyalok szintén nagyon szépen szólt az Amadinda ütőivel.

Sose legyen rosszabb szilveszterem! Ráadásul háromra otthon is voltunk, így még aludni is tudtunk elég sokat, mielőtt elindultam összeszedni a gyerkőcöket.

És akkor jöjjön, aminek jönnie kell:

Minden kedves olvasómnak Boldog, Békés Új Évet Kívánok!