Van nekem egy régesrégi haverom (katonaság, egyetem, kosár), akivel nagyjából félévente találkozunk. A szokásos program egy mozi, utána - ha van még időnk - egy sörözés. A filmek kiválasztása az én feladatom, egy szempont van, ne valami limonádét nézzünk meg. Jó néhány emlékezetes filmélményünk volt, vele láttam többek között a Dalok a második emeletről című opuszt (a világ egyik legjobb filmje, de legalábbis nekem nagy kedvencem!), a Nagypályásokat és ha jól emlékszem, talán a Visszatérést is. Meg még jópár másikat is.

Legutóbb vszont a barátom kicsit csalódott volt. Mike Leigh legújabb darabját, a Hajrá, boldogságot láttuk. Azt mondta, hogy ebben a filmben semmi speciális nem volt, hétköznapi emberek hétköznapi problémáiról volt szó benne. Ami ugyan igaz, de haveromnak akkor se volt igaza: Mike Leigh hétköznapi emberek hétköznapi problémáiról egy nemhétköznapi filmet rendezett. Nem először.

A főszereplő egy átlagos, nem túl csinos, harminc körüli angol tanítónő (Poppy), amolyan kis vidám, csacsogó kismadár. Együgyű, de legalábbis naiv lány lehet, gondolná az ember elsőre: elvégre aki ennyire életvidám, ennyire örül mindennek és ennyire képtelen bosszankodni bármin, abban valami biztos nem stimmel. De majd az élet móresre tanítja. Jósolja ezt az elképesztően okos, mindentudó férfiember, az élet és Mike Leigh nagy ismerője. De nem, a mindentudó férfiember (ahogy az szokásos) pofára esik, merthogy 1) az élet nem tanítja móresre a leányzót és 2) a leányzó se nem naiv, se nem együgyű.

Arra hamar rájön a mindentudó férfiember, hogy ezt a lányt nem fogják egykönnyen megtörni a gondok. Erősebb ő annál. Olyan elemi életvidámság sugárzik belőle, ami nem hagyja magát. Az élet viszontagságai, a magány, a rengeteg hétköznapi inzultus, a másokból áradó agresszió lepattan róla. Vagy inkább elnyeli, és helyette vidámságot, jókedvet sugároz. Nyitott mindenre, legyen az jogsiszerzés (jobb későn, mint soha) vagy flamenco tánctanfolyam. Kedves mindenkivel, legyen az a lakótársa, a kolléganője, vagy egy mufurc könyvesbolti eladó. Türelmesen, a harmincas nőkre jellemző aggódás és körömrágás nélkül várja, hogy jobbra forduljon sorsa és találjon végre egy rendes férfiembert magának.

Aztán ahogy lassan megismerjük hősnőnk hétköznapjait, az is feldereng a mindentudó férfiembernek, hogy talán szó sincs naív butuska leányzóról: aki például éles szemmel kiszúrja, hogy az agresszív, verekedős kisfiúnak komoly családi problémái lehetnek és igazából segítségre szorul, majd okosan intézkedik, az azért nem lehet olyan nagyon butuska.

Hogy mindentudó férfiemberünk végképp magába szálljon, hamar megjelenik hősnőnk ellenpontja egy autós oktató személyében. A savanyú, arrogáns pasas nem is nagyon rejti véka alá megvetését és lenézését úgy általában mindenkivel szemben, és persze konkrétan a komolytalan hősnőnkkel szemben, akit alaposan kioktat, ahányszor csak lehet. Mindez nem zavarja Poppyt, ő rendületlenül csacsog tovább. Kicsit csodálkozik, hogy lehet valaki ennyire keserű és előítéletes, ezt a maga vidám, kedves módján alkalomadtán tudtára is adja, nem azért persze, hogy megsértse, hanem inkább abban reménykedve, hogy észhez téríti. Ez nem megy egyszerűen: mert ahogy Poppyból is ösztönösen árad a jókedv, úgy az oktatóból is ösztönösen árad a keserűség.

Hogy a mindenre és mindenkire fröcsögő, agresszív, keserű oktató és életvidám, szeretetreméltó hősnőnk (vagy inkább az általuk képviselt életszemlélet) "párbaja" hogy végződik, az maradjon a film titka. Mindenesetre mindentudó, kritikus szellemű és a másikban a hibát könnyen felfedező és szóvá tevő férfiemberünk egyszer csak azon veszi észre magát, hogy aggódva vizsgálgatja saját magát: ugye nem vagyok én is olyan, mint ez a pasas ott az autóban?

Hát, talán azt azért mégsem, győzködi magát férfiemberünk, de Pollytól akkor is tagatdhatatlanul volna mit tanulni. Meg a minket körülvevő többi Pollytól.

U.I: Mindentudó férfiemberünkben mellesleg az a keserű gondolat, kétely is mocorog, vajon Poppy ösztönös vidámsága képes lenne-e Budapesten is érvényesülni, ahol sajna a napi feldolgozandó inzultusadag kb. annyival haladja meg a londonit, mint amennyivel az ottani GDP meghaladja az ittenit.