Sorsoltak ma délben a következő foci Eb-re. Az egyik csoportellenfelünk Finnország lett, ami felidézett bennem egy 13 évvel ezelőtti emléket, ezt szeretném most elmesélni.

Szóval az úgy volt, hogy 1997 nyarán jelentkeztem az érdekesnek tűnő hirdetésre Finnországba. Egy darabig nem kaptam választ, de azután nyár vége felé egy telefonos interjún vettem részt, amin jól szerepeltem, ezért meghívtak Helsinkibe egy "igazi" interjúra is (repülőút, szállás, szerény napidíj fizetve: jól ment akkoriban a finn cégeknek). Az interjú emlékeim szerint egy október eleji csütörtöki napra esett, a hazaút viszont csak vasárnap reggel volt esedékes: így a repülőjegy is olcsóbb volt (mert annyira azért nem ment jól a finn cégeknek se) és nekem is maradt két napom városnézésre.

Ráadásul szombaton egy fontos focimeccs is zajlott a városban: a finnek az esedékes vb-selejtező sorozat utolsó fordulójában éppen minket fogadtak. Meglepő módon - ezt most a focitörténelemben kevésbé járatosak számára mondom - tétje is volt még annak a meccsnek, finn győzelem esetén a finnek jutottak volna tovább, egyébként meg mi. Bár sose voltam nagy meccsrejáró (három-négy középiskolás látogatást tudok felmutatni), ezúttal fontolóra vettem, hogy esetleg a napidíjam egy részét ennek a mérkőzésnek a megtekintésére fordítom.

Ezt az elgondolást a finn éghajlattal kapcsolatos téves elképzeléseim hiúsították meg. Meleg ruha volt nálam, sapka és sál azonban nem. Ez hiba volt: Helsinkiben ugyanis hideg, esős, nagyjából november végi idő volt. Ráadásul a tenger felől metsző szél fújt (ezt a szelet volt alkalmam később igen gyakran megtapasztalni: télen nagyjából tíz fokkal hidegebbet csinál annál, amit a hőmérő mutat, pedig az se túl magas érték). Így aztán a városnézés múzeum- és templomnézéssé alakult. Igyekeztem a látnivalók közti távolságot minél gyorsabban megtenni, de így is mindig átfagyva érkeztem a következő helyszínre. Ilyen körülmények között szó se lehetett helyszíni meccsnézésről, ehelyett a szállodai szobámból követtem a finn nyelvű közvetítést.

Nagyjából két dologra emlékszem belőle: egyrészt jókat derültem a kicsit selypítősen ejtett magyar neveken. A finneknek - nyelvrokonságunk révén - nem okoznak gondot a magánhangzóink kiejtése, viszont a susogó hangjainkkal (s, sz, z, cs, zs) igencsak megyűlik a bajuk. Másrészt a riporter alaposan rácáfolt a hűvös északiakról szóló sztereotípiákra. A második félidőt Szepesi Györgyöt megszégyenítő extázisban közvetítette (ekkor vezettek és továbbjutásra álltak a finnek), majd az utolsó pillanatokban a finn tévéstörténelem valószínűsíthetően leghosszabb és legszívszorongatóbb (na jó, ez csak vicc) panaszkiálltásának lehettem tanúja.

Itt a link, ha nem működne a beágyazás...

Igen, ez volt az a nevezetes meccs, ahol amúgy gyenge, fantáziátlan játékkal az utolsó percben egy szögletből született góllal egyenlítettünk a finnek ellen, elütve őket futballtörténetük legnagyobb lehetőségétől. Jellemző a meccsre, hogy ezt a gólt nem mi szereztük, ilyesmire nem nagyon volt már az akkori válogatottunk se képes: az egyik finn játékos vétett öngólt. Utólag bevallhatjuk, hogy mindkét csapat jobban járt volna, ha ez az egyenlítő gól nem születik meg. A finnek valószínűleg kiscsapathoz méltó defenzív taktikával megúszták volna egy kisebb veréssel a szerbek elleni pótselejtezőt, mi pedig megspóroltuk volna sporthistóriánk valószínűleg legszégyenteljesebb vereségeit.

De  mindegy, ez akkor ott a Klaus Kurki hotelben még a jövő volt. Én a meg nem érdemelt továbbjutás miatt kissé keserű szájízzel, de azért jó magyar szurkolóként lementem a bárba meginni egy sört ünneplésképpen. Ami nem ízlett túlságosan. Azt csak később tanultam meg, hogy általában nem érdemes finn sört inni, jobban jár az utazó egy importsörrel.

Másnap hajnalban aztán hazarepültem. Jól hangzana, ha azzal zárhatnám a sztorit, hogy a válogatott is ezzel a géppel jött haza és autógrammot szereztem aranylábú fiainktól, de ez nem így volt, pedig számítottam rá, hogy esetleg összefutok velük. Csalódtam, nyilván másik géppel jöttek haza. 

Nem mondhatnám, hogy Finnországot olyan nagyon megrendítette a kudarc, a foci nem tartozik az igazán fontos finn sportágak közé. Ugyanakkor az akkori meccset fel szokták azért ők is idézni: elsősorban is jellemző példaként annak bizonyítékául, miért is nem tud(ott) a finn labdarúgás komoly sikereket elérni. Illetve arra is, miért nem népszerűbb: a finnek nem egy lúzernemzet és nem nagyon szeretik égetni magukat. Tudomásul vették, hogy jobban járnak, ha hokit néznek vagy sífutást (bár azóta kaptak néhány megrendítő doppingpofont sífutás kapcsán is).

Persze a finn foci sikertelensége viszonylagos: az azóta eltelt években ugyanis ők jellemzően jobb eredményeket értek el a selejtezőkben, mint a magyarok, nem véletlenül voltak most egy kalappal feljebb. Stabil, kicsit néha fantáziátlan, de a mieinknél mindenképp masszívabb, megbízhatóbb csapatuk van. Hibát követ el, aki lebecsüli őket.

Én viszont érdeklődve várom a számomra mindenképp speciális párharcot.

(72,9)

Frissítés: Fentebb becsatoltam egy finn-nyelvű felvételt arról a bizonyos utolsó percről. Így utólag nem is annyira szenvedélyes a közvetítés, megkövetem Szepesi Györgyöt. Valószínűleg inkább én izgultam nagyon és ezt vetítettem rá utólag a riporterre.