A törzsolvasók szerintem gyaníthatták, hogy a múltkori oxfordi beszámolóból hiányzik valami. Nos, igen. A pub meg a sör. Következzék tehát egy alapos beszámoló az oxfordi pubokról és a bennük csapolt sörökről.
Előrebocsátom, hogy az angol sör megítélése Magyarországon nem egyértelmű. Nagyjából két tábor létezik. Az egyik szerint az angol sör ihatatlan, ízetlen lötty, amiben se buborék, se alkohol: vizes, habmentes valami, amit ráadásul melegen isznak. (Ezt egyébként ennél sokkal tömörebben szokták megfogalmazni, egy másik folyadékot emlegetve...) Ezek a Zangolok idióták, na!
A másik tábor szerint viszont Britannia igazi nagy sörnemzet, ahol az országos márkák mellett a rengeteg helyi főzde a sörínyencek minden igényét kielégíti. Ami pedig az ízetlenség vádját illeti, az angol sörök a felsőerjesztésű készítési mód miatt ízekben sokkal gazdagabbak, sokrétűbbek, mint átlagos európai társaik, amelyeket éppenhogy a túlzott szénsavazás és a túlzott hűtés tesz teljesen uniformizálttá.
A magam részéről sokkal inkább a második táborhoz érzem magamat közel, ráadásul amúgy is alapelvem, hogy utazásaink során tiszteljük meg (na jó, bizonyos korlátok között) a helyieket azzal, hogy a helyi specialitásokat kipróbáljuk. Így természetesen oxfordi kocsmajárásaim során is helyi söröket fogyasztottam.
Az alábbi kocsma- és sörlista négy röpke nap intenzív esti pubjárásainak eredménye. Nem állítom, hogy teljes, sőt. Oxford bőséges kocsmaválasztékának éppen csak a felszínét sikerült megkapargatni.
Ez volt az első meglátogatott söröző, egyetemi épületek (pl. Sóhajok Hídja) közvetlen közelében, azaz igazán stratégiai pozícióban. A belső berendezés inkább a fapados kategóriába tartozott, de persze angol mérték szerint, ami lefordítva magyarra még mindig nagyon kellemes környezetet jelentett. Mondjuk volt néhány gyanús kinézetű villódzó nyerőautomata is, amit igazán nem értek, mert a közönség nem úgy nézett ki, mint akik használnák. Akárhogy is, ezeket bazinagy rossz ponttal jutalmaztam magamban, ezek se kapnak Promontor csillagot!
De térjünk rá a sörre. Én itt Young Bittert ittam, ami nagyjából a legátlagosabb átlagsörnek tűnt: a típus igérete szerint hozott egy (legalábbis a Pilsner Urquellhez szokott ízlelőbimbóknak) nem túl markáns, de azért kellemes és elég hosszan tartó keserű utóízt (Azt mondtam már, hogy mennyire jellegzetesen összetéveszthetetlen az angol komló? Az ember azt gondolná, a keserű az keserű, de ez nem így van, a cseh zatec komlónak pl. egész más íze van, mint az angol komlóknak). Váltósörnek pont jó volt.
A váltósör az Angliába érkező vándor első pintje, amelynek fogyasztása alatt az ízlelőbimbók átállnak a lageres - erősen szénsavas és jóval hidegebb - ízélményről az ale-es ízélményre. A kezdők sorsa itt dől el: ha képesek nem kapásból meleg pisinek titulálni, amit isznak, hanem érdeklődve, újra nyitottan ízlelgetik, akkor akár meg is szerethetik, amit isznak.
A kollégám viszont Wells Banana Bread Beert fogyasztott, amibe én is belekóstoltam. Pontosabban először beleszagoltam és megdöbbentem: banán illatú sör, nahát! Háromszor is jó mélyen beszippantottam (ezúton is elnézést kérve a kollégámtól, ha netán neki nem maradt volna az illatból... ;-) hát ez tényleg elképesztő. Az íze is nagyon kellemesnek (és markánsan banánosnak) tűnt, de ebből nem repetáztam, az már végképp pofátlanság lett volna, ha ebből is hármat kortyolok. Mindenesetre nagyon fura élmény volt és tulajdonképp rosssznak se mondanám, sokkal több köze volt a sörhöz, mint mondjuk a németek által kitalált radlereknek.
Egyébként palackozott változatban aranyáron itthon is kapható, bár az nem olyan izgalmas, mint az az oxfordi csapolt korty volt, van benne valami kellemetlen túlérett banános utóíz.
Itt egyébként tudtunkon kívül egy kicsit az angliai sörfőzdekonszolidáció folyamatába is belekeveredtünk, amennyiben a Young és a Wells márkák egyesülésének áldásos következményeként volt alkalmunk ezt a két márkát egyazon pubban megkóstolni.
Második kocsmánk már a belvárosból kifelé vezető St. Aldate's úton található. Itt elsősorban a Greene King sörgyár termékei fogyaszthatók, az én választásom az Abbot Alere esett (néha szintén kapható itthon, még nem próbáltam), amiről nem őrzök különösebben markáns emlékeket, hacsak azt nem, hogy jól esett meginni. A kollégám Guinnesst ivott, ez szerintem komoly stílustörés Angliában, dehát ez van, nem mindenki olyan kifinomult sörconossieur, mint én... ;-)
A hármas számú műintézményt már a második nap ejtettük útba. Leginkább arról emlékezetes, hogy egyrészt nem értettem, hogy lehet egy pubot a szölőfürtről elnevezni, másrészt arról, hogy itt láttam Wayne Rooney gólját, amivel a ManU megverte a Cselszit Londonban a BL negyeddöntő odavágóján. Az elfogyasztott Green King IPA és The Rev James sörök nem hagytak bennem mély benyomást, az IPA pl. nagyjából ugyanazt a könnyed, enyhén gyümölcsös, enyhén komlós ízt hozta, mint a korábban kóstolt nemIPÁk. A később a Főzdefeszten tapasztalt vad keserűségnek nyoma se volt benne. Itt egyébként már egyébként népesebb társasággal voltunk, így inkább a beszélgetés, mint a sör ízlelgetése dominált.
A meccs végeztével tapasztalt külföldi kollégák átirányítottak minket a Chequersbe, ez egy jó nagy, több teremből álló, az emeletre is felhatoló patinás kocsma, angol viszonylatban is gazdag és egyedi sörválasztékkal. Annyira egyedi, hogy itt még Staroprament is láttam, ami igazán ritkaság: bár majd' minden pubban van két-három "extra cold" (azaz alsóerjesztésű, Európában szokásos "lager") sör, ezek között az igazi lagernagyhatalmak márkáit nem nagyon láttam. Általában valamilyen helyi gyár lager változatai mellett Foster's vagy Kronenbourg szokott előfordulni. Persze Oxfordban csakazért sem iszom Staroprament, pláne nem, ha az adott helyen újabb teljesen ismeretlen ale-ek gazdag választékában tobzódhattam, ugyanis itt - mint később a honlapjukról kiderítettem - az alapválaszték mellett rendszeresen csapolnak vendégsöröket is. Hogy aztán az általam választott Old Vic Bristol Porter (a Butcombe főzde remeke) ilyen vendégsör volt-e vagy folyamatosan csapolják, azt nem tudom biztosan (utólag vendégnek tippelem), azt viszont igen, hogy ez a sokarcú, selymes, hol keserű, hol édes, hol gyümülcsös, hol csokis beütésű csodalé a nap sörügyi fénypontja volt.
Újabb nap, újabb felfedezőút. A hivatalos vacsora előtt a kollégámmal tértünk be ide. Az épület maga a megtestesült középkor. Na jó, ez nem teljesen igaz, a XVII. század már az újkor hajnala, de mutasson nekem valaki Pesten egy 400 éves kocsmát, ráadásul a 400 év csak az épület kora, a nevezett kocsma mint intézmény már 1242-ben is létezett.
A kis helységben mindössze három vagy négy asztal van, az ajtóban le kell hajolnunk, a mennyezet 220-nál nincs magasabban, valahogy a felületek se tűnnek teljesen függőlegesnek illetve vízszintesnek, szóval a belső is igazolja a hajlott hátú épület korát. A falon vitrinek, tele mindenféle nyakkendőkkel, leginkább klubok, vadásztársaságok emblémáival díszitve. Én Fuller's London Pride-ot iszom, ilyet szoktam néha itthon venni, kiváncsi vagyok, csapolva milyen. Nagyon jó, bár igazából az itthoni dobozoson is átjön azért a friss, gyümölcsös íz és a finom angol komló keserűsége, de csapolva frissebb, markánsabb.
Többnapos szakmai megbeszéléseken gyakran van egy "social event", ez általában egy közös vacsora. Erre a vacsorára került sor a The Mitre névre hallgató étteremben. Eleinte féltem, hogy "előkelő" borozás lesz, de szerencsére kellemesen csalódtam. Bár a vacsorához lesznek majd, akik bort isznak (főleg a görög és a spanyol kontingens), a vendéglátó angol kolléga kezdetnek a bárhoz invitál minket, ahol mindenki kap egy pint sört. Én Tetley's Bittert iszom, hát annak a habja valami csodálatos: sűrű, krémes, mint a tejszínhab, de persze keserűben. Ilyet alsóerjesztésű sör tetején még nem láttam, ale-eken már volt rá példa, de elég régen. Hm, mennyei. A sör maga eléggé átlagos világos ale, ahogy a neve is mondja, inkább keserű, de csak olyan lágyan, angolosan. De azzal a habbal a tetején nem kérdés, melyik a nap legjobb söre. (Később utánaolvasok és megtudom, hogy ez a fajta sűrű hab a nitrogénnek köszönhető, azaz ha a széndioxid mellett nitrogént - is - használnak a csapoláshoz; ez egy kicsit elkedvetlenít, azt hittem itt valami kifinomult serfőző titokról van szó, nem egy ilyen közönséges "ipari" trükkről. Na mindegy, az eredmény a lényeg, az meg csodás.)
A vacsora sem rossz, a hely egyik specialitása a steak, az étlap hosszasan taglalja, melyik húsfajtából (sirloin, rib, rump, stb.), mennyire átsütve kérhetünk, hát ezekről nem sok fogalmam van, azt tudom, hogy nyersen nem nagyon szeretem, végül kikötök egy medium fillet-nél. Nem is bánom meg, egyáltalán nem rossz és a szószt is szerencsés kézzel választom hozzá. A végén még egy Chocolate Fudge Brownie Sundae-t (fagyis brownie) is letuszkolok desszert gyanánt, az is nagyon finom, de ezek után nekem ne mondja senki, hogy a magyar konyha nehéz...
A finom vacsora és az elfogyasztott italok inkább felvillanyozták a társaságot, így amikor a házigazda látja, hogy még senkinek se akaródzik hazamenni, újabb kultikus helyre visz át minket.
Ez lesz a Turf Tavern: ehhez először át kell mennünk a már említett Sóhajok Hídja alatt, majd egy szűk sikátoron keresztül jutunk el egy kerthelyiségbe, ami egy gyönyörű torony tövében bújik meg. Itt ráadásul éppen egy helyiérdekű sörfesztiválra bukkanunk: az udvaron egy sátorban rengeteg söröshordót látunk felpolcolva, mindegyiken felirat és egy csap az alján, rámutatsz az egyikre, a pultoslány meg máris hozza a frissen érlelt nedűt. Van kis füzetke a sörök rövid ismertetőjével, a sátor felett egy rúdon kitűzve láthatóak az egyes sörök és főzdék címerei.
Ezek nem akármilyen hordók. Ezen a sörfesztiválon cask ale-t szolgálnak fel. A britek kétfajda söröshordót ismernek, ez egyik a cask, a másik a keg. A keg az a fajta hordó, amiből Magyarországon is csapolják a sört, ezeket állítva tárolják, a tetején van a csapolónyílás és - ez a lényeg - a csapolás túlnyomás alatt történik, amelyet széndioxid (illetve néha nitrogén is, ld. Tetley's) biztosít. A cask ale-t viszont nem túlnyomás alatt csapolják (nincs is benne mesterségesen adagolt széndioxid, csak az ami az erjedéskor természetesen keletkezik) hanem kézi pumpával vagy "gravitációs elven". A Turf Tavernben ez utóbbit látjuk, a csapolónyílás a hordó alján van és a sör egyszerűen magától kifolyik, amikor megnyitjuk a csapot.
A cask ale-t real ale-nek is nevezik, ezzel arra utalnak, hogy a sörben még dolgozik az élesztő és a sör folyamatosan (utó)erjed. Ez a definíció kizárja a pasztőrözést, illetve szűrést a főzés folyamán, ezek ugyanis kinyírják/eltávolítják az élesztőt és utánuk már nem erjedhet tovább a sör. A real ale egyfelől ízgazdagabb, változatosabb és izgalmasabb: ha tegnap ittál egy pintet a kedvenc pubodban, az a sör mára már nem teljesen ugyanaz, ergo érdemes újra megkóstolni. Pont, mint a boroknál, csak itt persze nem években mérjük a változást. Olyannyira nem, hogy a real ale nagy versenyhátránya, hogy sokkal macerásabb. Érzékenyebb a tárolási körülményekre és az eltarthatósága is sokkal rövidebb, különösen, ha már csapra verték a hordót.
Ekkor persze már bőven van bennem Tetley, ráadásul a vendéglátónk az egyszerűség kedvéért rendel egy teljes szortimentet azzal, hogy majd mindenki kap egy pintet véletlenszerűen, így aztán erről a késő esti sörről emlékem sincs sok és a típusát sem tudom. A hely hangulata azonban megbabonáz. Egyrészt bosszankodom, hogy nem fedeztük fel korábban, másrészt persze rögtön elhatározom, hogy másnap visszatérek ide.
Ez aztán meg is történik, másnap (utazásunk utolsó napján) délután némi lekiismeretes ajándékvásárlás és fényképezgetős barangolás után újra itt vagyunk. Ekkor némileg alaposabban átnézem a kinálatot és két versenyzőt választok ki.
Az első egy IPA, Ironbridge IPA névre hallgat: hát nem tudom, keserűséget nem nagyon érzek benne, sőt, mintha nem is sör lenne, hanem must. Ez persze hülyeség, de ez van, ezt érzem. Habja semmi, szénsav semmi, keserűség semmi. Édesség van, de nem malátás, hanem friss, üde gyümölcs, méghozzá nem a brit sörök kapcsán gyakrabban emlegetett citrusfélék, hanem igenis szőlő: csak kortyolgatom és hitetlenkedek, mégegyszer mondom, olyan, mintha mustot innék.
Jókora szünetet hagyok, ülepedjen csak az élmény, közben be is kapunk valamit, ezután jön a második választott. Ez egy porter, az Old Wavertonian. A sörfőzde Spitting Feathers névre hallgat, ránézésre egy fokkal nagyobb főzdének tűnik, mint az ironbridge-i, de persze a fene tudja, meg különben se ez a lényeg, hanem a sör. Ennek már van egy kis habja az elején, de semmi különös, hamar el is megy. Az íze is közelebb van ahhoz, amit én sörnek tudtam eddig, de szerencsére az a friss, üdítő jelleg, ami az előzőben benne volt, ebben is megvan, bár szőlőnek se híre, se hamva. Persze vigyázni kell, legszívesebben egy pillanat alatt behabzsolnám, de akkor meg hogy fogom felfedezni az ízeket benne? Pl. hamarjában előkerül némi csokis beütés is, aztán narancsot is lelek benne, vagy mégse?
A fene tudja, valahogy minden korty kicsit más, ez a sör egyre jobb, én meg egyre szomorúbb vagyok, mert eszembe jut, hogy lassan menni kell a buszhoz és ki tudja, mikor jutok el legközelebb az igazi ale-ek és többszáz éves pubok honába.
Kedvenc oxfordi pubjaim nagyobb térképen való megjelenítése