HTML

 

PromontorBlog

Mozik, utazások, fotózás. Budapest, Újbuda. Fogyasztóvédelmi füstölgések. Sportkommentárok. Sörélmények. Rendkívül eredeti, ugye...

Friss topikok

Ők meg látogatnak

free counters (2008 november 28. óta)

Őket hirdetem

Bloggerunió

Magamat hirdetem

Első Magyar Háromcsillagos SuperBlog!

Ezt szívom

Budapest szmogtérképe

Ehhez próbálom tartani magam

Ehhez próbáld tartani magad

Creative Commons Licenc

Férfi kézilabda EB 2012

Férfi kézilabda EB 2012

Férfi kézilabda VB 2011

Férfi kézilabda VB 2011

Női kézilabda EB 2010

Női kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda VB 2009

Férfi kézilabda VB 2009

Női kézilabda EB 2008

Női kézilabda EB 2008

Férfi kézilabda EB 2008

Férfi kézilabda EB 2008

Női kézilabda VB 2007

Női kézilabda VB 2007

Archívum: Promontor-díj, 2005

2019.05.14. 08:36 promontor

Na, hát ha volt 2005-ös mozilista, akkor legyen 2005-ös Promontor-díj is.

Nem most találtam ki, az akkori választásomat másolom most ide a valahavolt honlapomról. És ahogy látszik, akkoriban több filmet is választottam évente, szóval ezek mind díjazottak.

A bukás (az év legjobbja!)

 

Bruno Ganz tökéletes alakítása csak egy érv a film mellett, amely történetileg is hiteles, megrázó módon mutatja be Hitler őrűlt uralmának még őrűltebb utolsó napjait. Ekkor már Hitler is látta az elkerülhetetlen összeomlást, de hagyta szenvedni népét, mert "a vesztes nép pusztulást érdemel". Ennek megfelelően a film értelmetlen és sokkoló halálok sorozatát mutatja be: tízéves újoncok esnek el Berlin utcáin orosz golyózáporban, vagy éppen bújkáló dezertőröket lőnek le Gestapós különítmények. Hitler hatalmát mutatja, hogy sokan még ekkor is istenítették, belső meggyőződésből engedelmeskedtek neki és még az öngyilkosságba is követték. A legmegdöbbentőbb Göbbelsné példája, aki hat gyerekét is meggyilkolta, mondván, hogy nem érdemes élniük a jövendő, nemzetiszocializmus nélküli, világban. A film erős figyelmeztetés: óvakodj a diktátoroktól!

Dallas Pashamende (a "legjobb magyar film" kategóriában)

Dallas Pashamende (trailer) from Hungarian National Film Fund on Vimeo.

Remek atmoszférájú film, remek színészekkel (mindkét főszereplő nagyot alakít) és egy kissé kiszámítható, kissé galivúdiasan közhelyes, de ennek ellenére magyar viszonylatban meglepően élvezhető és "folyékony" történet. A film fő erénye a képek és a főleg amatőr szereplőgárda által teremtett hangulat, illetve a sokkoló környezet. Biztos, hogy egy ilyen film nem fogja megoldani a cigányság problémáját, de legalább együttérzést kelthet a "ganz unten" élő, reménytelen és kiszolgáltatott emberek iránt.

Nócsnoj dozor / Éjszakai őrség (A "Hollywood" kategóriában)

A birodalom visszavág. Az oroszok a hidegháború elvesztése után hazai pályán hívták ki az amcsikat: közönségfilmet készítettek. A halivúdi dominancia megtöréséig még hosszú az út, de az Éjszakai Őrség ezzel együtt is figyelemre méltó. Minden elem adott hogy egy újabb kultuszfilmmel gazdagodjon a fantasyk népes rajongótábora. Egyedi képi világ, gyors ritmusú és meglepő fordulatokat tartogató sztori, remek szereplők jellemzik. Trilógiáról lévén szó, a folytatás is adott, már várom is. Az amcsik persze tudják mit kell tenniük a hegemóniájuk megőrzéséhez: egyszerűen megvették a filmet, így aztán azt nemzetközileg a 20th Century Fox forgalmazza.

Mint egy angyal

 

Agnes Jaoui előző filmjét (Le gout des autres / Ízlés dolga) az év legjobbjai közé választottam, így nyílvánvaló volt, hogy az új filmjét is meg kell néznem. Nem csalódtam, az új mű ugyanolyan izgalmas és magával ragadó, mint az elődje. A rendezőnő fő témája, úgy látszik, annak bemutatása, mennyire hajlamosak az emberek vágyálmokat kergetni a magánéletükben és milyen nehezen jönnek rá, hogy könnyedén megtalálnák a boldogságukat, ha a környezetükben lévő embereket nem megbántanák, hanem tisztelnék, szeretnék és bíznának bennük.

Hervadó virágok

Lassú léptű, látszólag unalmas mozi, se izgalom, se ézelmek. Aztán egy idő után érdekessé válik a történet, ahogy a már nem teljesen fiatal néző szembesül azzal, hogy a szintén nem teljesen fiatal szereplők milyen különböző életutakat járnak be. A főszereplő egy gazdag, öregedő agglegény, aki már nem is akar családot. Aztán egyszer csak kap egy névtelen levelet, amelyben arról értesíti egykorvolt barátnője, hogy van egy majdnem felnőtt fia. Némi habozás után útra kel, hogy felkeresse a szóbajöhető barátnőket és megtalálja a fiát. Ahogy sorban látogatást tesz a volt barátnőknél, szembesül azzal, milyen különböző módon félresiklott életutakat jártak be és ahogy legtöbbjükön látja a boldogtalanságot, lassan rájön,hogy a saját élete is félresiklott. Ahogy járja tovább az útját, egyre inkább meg akarja találni a fiát, mintha a vele való találkozás helyrehozhatna egy elrontott életet. Legalábbis ez az én értelmezésem, bár a szikár történet elég rejtélyes ahhoz, hogy másképp is lehessen interpretálni.

Szólj hozzá!

Címkék: film mozi 2005 archívum hitler évértékelő beszéd promontor dij Jim Jarmusch

Berlini benyomások - egyéb látnivalók

2019.05.07. 09:43 promontor

Berlin harmadszor.

Ezúttal következzen egy felsorolás a berlini falhoz nem kapcsolódó és mindenképp megtekintendő látnivalókról, praktikus információmorzsákkal vegyítve.

TV-torony

Promontor utazási alapelvei közé tartozik a lehetséges kilátópontok felfdezése, megmászása és a magasból számos vagy inkább számtalan fénykép készítése. Berlin meglehetősen lapos, így a kilátópontok alapvetően ember által épített objektumok, kezdjük rögtön ezek listájával:

  • TV-torony (203/207 m, Panoramastraße), nyilvánvalóan az egyes számú választás, részletek mindjárt.
  • Weltballon (150m, Zimmerstraße): Ez egy héliummal töltött légballon, amely egy erős kábellel van a földhöz rögzítve. Félórás turnusokban húzzák fel-le a ballont (15 perc a "nettó" fent töltött idő), egy turnus max. 30 embert jelent. Nem lehet előre időpontot foglalni, elsősorban azért, mert időjárásfüggően üzemel az attrakció. Mi nem próbáltuk.
  • Kollhoff-torony (100m, Potsdamer Platz): erről említést tettem az előző posztban. Nem próbáltuk, majd legközelebb.
  • Siegessäule (50m, Großer Stern), azaz Győzelmi Oszlop, a Tiergarten közepén, nagyjából egyenlő távolságra a Brandenburgi Kaputól és a Kurfürstendammtól. A földszinten állítólag van egy kisebb kiállítás is. Nem próbáltuk, majd legközelebb.
  • Reichstag (47 m, Platz der Republik): Ez kilátópontnak nem olyan nagy etwas, viszont önmagában is érdekes, de erről majd később.

Szóval a TV-torony.

Ahogy az előző posztban írtam, "múltkor" voltam itt a barátaimmal, vacsoráztunk itt egy jót. Kár, hogy ez több, mint 30 éve történy, ideje volt másodszor is tiszteletünket tenni.

Nézzük először is a jegyrendszert! Ezt alaposan tanulmányozni kell, mert az ár sok mindentől függ:

  • Lehet jegyet vásárolni a helyszínen. Itt vannak pénztárak (2-3 pénztárossal, elég lassú) és vannak automaták. Az utóbbi a javasolt, jóval kisebb a sor előttük. Mi a pénztárra fanyalodtunk (ez kb, fél órányi várakozást jelentett, de más alkalmakkor láttunk hosszabb sorokat is), mert olyan tömegközlekedési turistajegyünk volt, ami kedvezményt adott a TV toronyba, de ezt csak a pénztárnál tudtuk érvényesíteni. Szerintem diákjegyet is csak a pénztárnál adnak, mert kell hozzá diákigazolvány. A helyszínen lehet "azonnali" jegyet venni vagy egy későbbi időpontra. Az "azonnali" azért kapott idézőjelet, mert igazából ez is időpontra szól, csak a legközelebbi elérhetőre: ami a tömegtől függően lehet akár több óra is. Nekünk pl. háromnegyed órával későbbre szólt. Persze ezt már nem kell a helyszínen kivárni, sétáltunk egyet és visszajöttünk időre.
  • Lehet jegyet vásárolni interneten, egy hétre előre, szintén időpontra. Ezek viszont drágábbak: egy helyszíni felnőttjegy pl. 16,50, az internetes viszont már 21,50. Gyerekjegy esetén 9,50 helyett 12 euró a taksa. Megkérik a kényelem árát.
  • A toronynak két szintje van, éttermi (207 méter magasan) és kilátószint (203 m). Az éttermi szintre (ami forog körbe, fél óra egy fordulat, tehát nem kell mászkálni a körbenézéshez) szintén az interneten lehet előre jegyet venni, van folyosó melletti és ablak melletti asztal, az előbbi ugyanannyi, mint a normál internetes jegy (mondjuk nem tudom, mi értelme van, nem lehet túl jó onnan a kilátás), az utóbbi 24,50. Persze az étteremben fogyasztani is kell, van reggeli, nappali és esti étlap, meg van egy-két speciális ajánlat a kilátószinten lévő bárba. Mi ezeket kihagytuk, az étlap nem magyar zsebekre van méretezve.
  • Ahogy erről még az első berlini posztban volt szó, léteznek mindenféle berlini turistajegyek, amik kedvezményes vagy esetleg ingyenes belépést biztosítanak a TV toronyba, ezek tovább bonyolítják a jegyvásárlók dolgát.

De lépjünk túl a jegyvásárlás viszontagságain.

A kilátás igazán impozáns. A TV torony nagyjából a központban van, azaz igazán ideális a heyzete. Emlékeim szerint egy bő órát töltöttünk fent, fényképezgetve, bámészkodva, épületeket beazonosítgatva. De beszéljen erről a szokásos anziksz:

pano_478x495.jpg

Múzeumsziget

A Múzeumsziget Berlin válasza a Louvre-ra vagy éppen a British Museumra. Összességében azért valamivel kevésbé gazdag az itteni gyűjtemény, mint az említett konkurrenseké, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes megnézni.

Spree-sziget északi részén található komplexum öt különálló múzeumból áll, amelyeket száz év alatt, 1830 és 1930 között építettek. A legrégebbi az Altes Museum (Régi Múzeum), a legújabb a Pergamon Múzeum. A gyűjtemények elsősorban a régészet kedvelőit érdekelhetik, ókori kelet (Babilon, Egyiptom, stb.), görögök, etruszkok, rómaiak, bizánciak. Ezek elfoglalnak négy múzeumot az ötböl. Az ötödiknek (Alte Nationalgalerie, azaz Régi Nemzeti Galéria) marad a festészet és némi szobrászat, de az itteni gyűjtémény messze nem olyan jelentős, miint mondjuk a Louvre: elsősorban német műveket lehet itt látni, amelyek persze érdekesek, de igazi "húzónevek" nincsenek.

Viszont a régészeti anyag igazán impozáns. A legtöbben ebből persze a Pergamon Múzeumra kiváncsiak, ahol  több Közel-Keletről "elhozott" építményt lehet megcsodálni, közülük is a leghíresebb a Pergamoni Zeusz (Athéné) oltár. Na, ezt sajnos nem láttuk, ugyanis a Pergamon Múzeumot éppen átépítik, így az épületnek csak a kisebbik része látogatható jelenleg. Az átépítés jó sokáig eltart majd, a tervek szerint 2025/26 környékén lesz csak kész, addig a múzeum korlátozottan látogatható. Mi (2018 nyarán) a déli szárnyat láthattuk, itt is van azért látnivaló, pl. a milétoszi piackapu vagy a babiloni Istar-kapu. Ugyancsak ebben a szárnyban található az iszlám gyűjtemény, köztük pl. a Mshatta homlokzat. Viszont ha minden igaz, idén bezárják a déli szárnyat és megnyitják a középső és északi szárnyakat helyettük, tehát akár mehetnénk is vissza megnézni, amit tavaly elmulasztottunk.

Ami egyébként azért se lenne rossz ötlet, mert az egy nap, amit rászántunk, az bizony nem volt elég az összes múzeum megtekintésére, annak ellenére se, hogy nyitástól zárásig végig ott voltunk, ráadásul mindezt a csütörtöki "hosszú napra" időzítve, amikor este 8-ig vannak nyitva a múzeumok. Így lényegében "három és fél" múzeumot sikerült megnézni, a "fél" a már említett Pergamon Múzeum volt, emellett kipipáltuk az Altes és Neues Museum-ot, illetve a képtárat. A Bode Museum sajna kimaradt.

De nézzük a szokásos anzikszot:

berlin_2018_08_09_museuminselpano_478x495.jpg

Jegyek, sorok, hőmérséklet

A jegyrendszer német szokás szerint opciókban gazdag, de nem feltétlenül logikus és semmiképp sem könnyen áttekinthető. A jelenlegi árak (amelyek tavaly óta mintha emelkedtek volna...):

  • Altes Museum, Alte Nationalgalerie: 10 Euro (mármint múzeumonként, nem a kettő együtt)
  • Neues Museum, Bode Museum: 12 Euro (mármint múzeumonként, nem a kettő együtt)
  • Pergamon Museum: 19 Euro (intelligenciateszt hülye turistáknak...)
  • Múzeumsziget napijegy: 18 Euro
  • 3-napos jegy Berlin összes állami tulajdonú múzeumába: 29 Euro
  • A jó hír: 18 év alatt ingyenes a belépő

Ez így eddig tulajdonképpen nem bonyolult és ha eltekintünk a Pergamon Múzeum 19 fabatkás trükkjétől, akkor nem is logikátlan (illetve a "üzleti logika" abban is megvan, a felületes turistákat lehet remekül átejteni vele...).

Bonyolult ott kezd lenni a dolog, ha a mindenféle berlini turistajegyeket elkezdi tanulmányozni az ember. A múltkor már említettem a Berlin Welcome Card-t, ennek van egy Museum Insel-es változata, ami 72 óráig érvényes. Ennek pl. a sima 72 órás Welcome Card-hoz képest 17 Eurós felára van. Ha az alapjegy megéri (amiről amúgy nem vagyok meggyőződve), akkor ez egy  megfontolandó ajánlat lehet. De létezik pl. egy Berlin Pass nevű jegy is, az is magában foglalja a múzeumszigetet.

A magam részéről ezek tanulmányozását egy idő után feladtam: az a benyomásom alakult ki, hogy egy csomó olyan drága attrakciót is magukban foglalnak, amikre a magamfajta fapados turista nem költ (Madame Tussauds, Hop on/Hop Off turistabusz, sétahajózás, Segway Tour) és ha ezeket nem akarom igénybe venni, akkor nem igazán érik meg az árukat. (Ez egyébként eléggé általános tapasztalat, még nem igazán találtam olyan várost Európában, ahol az ilyesfajta "all-inclusive" turistajegy ajánlat megérte volna az árát...)

Úgyhogy a vége az lett, hogy napijegyet vettünk. Ahogy írtam fentebb, egy nap nem elég az összes múzeumra. Amire elég volt, azzal mi nagyjából elégedettek voltunk. Ami kimaradt (Bode), arra már sajnáltam volna az időt és a pénzt másnap, volt más látnivaló a listánkon bőven. Ha legközelebb arra járunk, majd megnézzük  a Pergamon most kimaradt részével együtt.

Ha valaki kényelmesebb tempóban az összes múzeumot meg akarja nézni, annak viszont ajánlott a 3 napos bérlet.

Ez utóbbi előnye lehet, hogy a sorállások ideje is jobban "belefér". Merthogy sorállásra azért kell számítani. A helyzet persze nem annyira vészes, mint mondjuk a híresebb párizsi múzeumokban, de főleg a Pergamon előtt azért elég hosszan kell várakozni. Mi egész jól megúsztuk a dolgot, Se az Altes, se a Neues Museum előtt nem volt sor (vagy annyira minimális volt, hogy már el is felejtettem). A Pergamonnál pedig a napközbeni hosszú sor délután 4 után egész elviselhető rövidségűre apadt, így végül megkockáztattuk, hogy kivárjuk, míg bejutunk. Ha jól emlékszem, bő félórát kellett várnunk csak.

Amit még fontosnak tartok megemlíteni, az a hőség. Mi egy augusztusi kánikulai napot választottunk ki, hogy "bemeneküljünk" a múzeum vastag, hűvös falai közé. Ebbéli számításunkban azonban csalatkoznunk kellett. A múzeumokban légkondícionálás nem volt és vastag falak ide vagy oda, a termek erősen átmelegedtek, némelyik pedig kifejezetten fülledt is volt. Aki nyáron jár Berlinben, jól teszi, ha számít erre.

Reichstag

Biztos nem a legpatinásabb (mert az a londoni), semmiképp sem a legszebb  (mert az a budapesti), de vélhetőleg a legviharosabb történelmű parlamenti épület a berlini Reichstag, ami kihagyhatatlan eleme bármilyen berlini bakancslistának.

A Reichstag mai állapotában egyszerre egy történelmi emlékmű, egy modern építészeti látványosság, egy kilátópont és végezetül egy működő parlament. Ennek a négyes természetnek megfelelően az épület meglátogatásának is különböző formái lehetségesek:

  • A legnépszerűbb a tetőterasz és a kupola meglátogatása. A fent említett négy elemből hármat megtapasztalhatunk: a kilátást és a modern épületet értelemszerűen a szemünkkel láthatjuk, az épület történetét pedig az audioguide meséli el.
  • Részt vehetünk egy nagyjából 45 perces előadáson, amelyet az ülésteremben tartanak meg. Értelemszerűen itt a fókusz az intézmény működésén van, de persze az ülésterem építészetileg is érdekes. A szokásos német mellett hetente egyszer francia és angol nyelvű előadások is vannak.
  • Létezik vezetett túra is, amely 90 percig tart. Minden tekintetben ez a legrészletesebb információforrás.
  • Végezetül meg lehet látogatni a Bundestag üléseit, gyakorlatban is megtapasztalván egy demokratikus országgyűlés működését.

Bármelyik lehetőséget is választjuk, mindegyik ingyenes. A német állam láthatólag nem akar üzletelni a parlament épületével és fontosnak tartja, hogy bárki számára szabadon elérhető legyen. Ugyanakkor előzetesen regisztrálni kell, amit célszerű az interneten megejteni, hetekkel, esetleg hónapokkal a berlini vizit előtt. Nem kizárt persze, hogy bejuthatunk enélkül is, legalábbis nekünk sikerült a helyszínen, miután az utóbbi időszak szerencsétlen hagyományait követve elfelejtettem időben utánanézni az internetes regisztráció mikéntjének.

A helyszíni regisztráció az Reichstag épülete mellett, a Schiedemannstrassén lehetséges, itt található egy kis pavilon, ahol aznapra vagy a következő két nap valamelyikére lehet regisztrálni. Itt általában elég nagy a sor, nekünk azonban ismételten szerencsénk volt, zárás (este 8) előtt félórával már nem voltak sokan, a legtöbben nem mertek beállni, mi viszont megkockáztattuk és szerencsénk volt, mert pár perccel a zárás előtt bejutottunk és mind másnapra, mind harmadnapra volt még hely több időpontra is. Persze ilyenkor már csak a dóm és a tetőterasz meglátogatása jöhet szóba, a sokkal kisebb létszámú túrára és az előadásra már nem szokott hely maradni.

Maga a látogatás két nappal később zajlott.

A kezdés időpntja fix, azt nem szabad lekésni, a távozás viszont egyéni döntés kérdése, mindenki a saját tempójában járhatja be a kupolát és a tetőteraszt. Az audioguide 11 nyelven érhető el, magyarul sajna nem. A működése ugyanakkor nagyon tetszett, ugyanis a készülék lokációérzékeny, azaz amikor egy adott ponthoz érünk, akkor az ahhoz kapcsolódó szöveg automatikusan elindul, nem kell semmilyen gombot nyomogatni. A szöveg elég gazdag és alapos, kapunk rövid történeti összefoglalót, elmagyarázzák a modern épület "ideológiáját" (a jelszó az átláthatóság és a környezettudatosság), illetve a Bundestag működését. A kupolát végigjárva a környező közelebbi és távolabbi épületeket is bemutatja a szöveg, méghozzá elég alaposan, mert én elég jól ismertem a várost és a főbb épületeit és még nekem is tudtak újat mondani.

Végezetül a kupola alján van egy részletes kiállítás, rengeteg fényképpel és szöveggel, amely végigköveti az épület és az azt körülvevő politikai, történelmi események történetét a megépítésétől napjainkig. Na itt is jó sok időt el lehet tölteni.

berlin_2018_08_13_reichstag_478x508.jpg

Állatkert

Nem vagyok nagy állatkertrajongó, külföldön pedig egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy megtekintsem a helyi állatseregletet, amely egyébként általában 90%-ban ugyanaz, mint az itthoni. A lányom viszont másképp gondolkodik ebben a kérdésben és kifejezte abbéli kivánságát, hogy márpedig a berlini állatkertet nézzük meg. Egyrészt mert általában is imádja az állatokat, másrészt meg ugye ott van a panda. Kötelességtudó apukaként rábólintottam: rendben, a berlini állatkertet megnézzük.

No de melyiket? Merthogy Berlinben két állatkert is van:

A Zoologischer Garten az eredeti, 1844-ben megnyitott berlini állatkert, amely a Tiergarten nevű bazinagy park délnyugati csücskében található. A Tierpark Berlin-t 1955-ben alapította a keletnémet állam, hogy Kelet-Berlinnek is legyen állatkertje, merthogy a Tiergarten egész területe a Nyugat-Berlinhez tartozott. Ennek megfelelően az ember azt várta volna, hogy az egyesülés után a Tierparkot bezárják, de végül nem ez történt, a Tierpark is megmaradhatott.

Nekünk azonban az eredeti állatkertet kellett meglátogatnunk, mert a panda ott volt.

A családi jegy nem olcsó mulatság, 41 Euro-t kóstál. Pontosabban kétfajta családi jegy van, a Kleine Familie jegy 25 euro, ezért egy szülő viheti be a gyerekeket, a Grosse Familie jegy 41 euro, ezért mindkét szülő plusz a gyerekek mehetnek be. (Mellékszál, de sokat elmond, hogy a Grosse Familie jegyet két azonos nemű szülő is igénybe veheti...)

Az állatkert maga nagyon hasonló a budapestihez: egy "városligeti" környezetben elhelyezett, patinás pavilonokkal dúsított, területre talán egy picit nagyobb intézmény.

A fő attrakció természetesen a panda. Panda nem jár akárkinek, illetve nem olcsó mulatság. Ennek megfelelően azokban az állatkertekben, ahol van, ott biztos kiemelt látványosságnak számít. Ez meglátszott Berlinben is: bár aznap nem volt nagy tömeg az állatkertben, a panda pavilonjánál elég sokan voltak. Kétszer is odakanyarodtunk, először aludtak, másodjára uzsonnáztak. A panda mellett a vizilovak hagytak bennem komolyabb emléket, nekik sokkal tágasabb helyük van Berlinben, mint a pesti állatkertben, így úszkálás közben is megfigyelhetőek. 

Hozzám hasonló történelemrajongóknak érdekes lehet az antilopház (Antilopenhaus) aulájában berendezett kis történeti kiállítás, ami az állatkert történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig, meglehetősen részletesen. Különösen érdekes volt pl. a náci korszak bemutatása, amikor az egzotikus állatok helyett az "igazi német" állatok bemutatására helyezték a hangsúlyt, vagy éppen a kilencvenes évek vitáinak bemutatása, amelyeket a kelet-berlini állatkert sorsáról folytattak az egyesülés után, és amelyben kicsiben jól követhető volt az egyesülés utáni ossi-wessi feszültség.

berlin_2018_08_13_zoopano_478x454.jpg

Nikolai Viertel

A végén pedig következzen valami egészen más.

A Nikolai Viertel ugyanis nem belépőjegyes látnivaló, hanem egy kicsit elfeledett, fura városnegyed. Azt már említettem, hogy a Nokilai Viertel-t azaz Miklós Negyedet 1987-ben építették, a város alapításának 750. évfordulójára. Namármost, ez több szempontból is egy elég különös épületegyüttes. A háborúban nagyjából porig rombolt Kelet-Berlint építészetileg a korban megszokott panel lakótelepek és egyéb "szocialista" modern épületek domináns jelenléte jellemzett, egy-két mutatóban megmaradt régi templom vagy múzeum kivételével. Ez egy büszkén felvállalt stílus volt, a szocialista NDK nagy "teljesítménye". Bátran építettek bazinagy, jelképes, modern monstrumokat a város központjába, amelyeket aztán az NDK propaganda az egekig magasztalt.

A talán legfontosabb ilyen épület éppen a Nikolai negyed tőszomszédságában található óriási Palast der Republik volt, amely a keletnémet "munkásállam" hatalmas eredményeit és sikereit jelképezte. Itt volt a keletnémet parlament, itt tartották a német állampárt, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) kongresszusait, továbbá egy csomó egyéb rendezvényt is: afféle Nagy Állami Kulturházként is üzemelt. Jelképes és utált épület volt, jelképes helyen, a valahavolt Berliner Schloss, azaz a lebontott berlini királyi palota helyén. Nem csoda, hogy az egyesülés után fordult a kocka, ezúttal a Köztársasági Palotát bontották le és ottjárttunkkor éppen gőzerővel épült újjá a Berliner Schloss.

1987-ben azonban még állt a hatalmas, modern, beton-üveg kolosszus, épp ezért volt meglepő, hogy a következetes múlttagadás évtizedei után annak közvetlen tőszomszédságában, a modern Berlin szívében, egy középkori hangulatú negyedet, rittyentettek. Helyreállították a negyed nevét adó Szent Miklós templomot, restaurálták, illetve újjáépítették a környező régi polgárházakat és keskeny, kanyargós sétálóutcácskákat alakítottak ki, patinás hangulatú éttermekkel, kávézókkal, kisboltokkal.

A háború rombolásai miatt azonban rengeteg üres telek volt a környéken. Ezek egy részére részben panelépületeket építettek, de ezeket is "középkorias" stílusban, szorosan egymás mellé, díszes, tagolt homlokzatokkal, néhol ívelt árkádokkal. Amolyan "emberarcú panelek" lettek ezek. Talán ez a fura kettősség adja ma a Nokilai Viertel igazi vonzerejét, annak ellenére, hogy ezek az "álrégi" panelek azért megosztják mind az építészeket, mind a laikus nézelődőket. A magam részéről elfogadóan állok a kérdéshez, szerintem az összkép nem rossz. Azt hiszem, a berliniek is elfogadták a "negyedet" máskülönben nem lenne esténként teltház az itteni éttermekben, kocsmákban. Márpedig az van, ahogy ezt mi is megtapasztaltuk.

Nem belépőjegyes látnivaló, írtam fentebb, de ez nem teljesen igaz. Mi ugyan egyiket se néztük meg időhiány miatt, de azért van itt mit nézni múzeumilag is. Maga a Szent Miklós templom is múzeum, de itt van az Ephraim Palota és a Knoblauchhaus (Fokhagymaház), mindhárman a berlini Városi Múzeum részei. Az Ephraim Palotában időszaki kiállítások vannak, a Knoblauchhaus pedig Berlin biedermeier korszakát mutatja be.

Szóval mindenképp érdemes időt szakítani az egyébként nem túl nagy Nikolai negyedre, körbejárni azt a néhány szűk utcácskát, benzni a múzeumokba, este pedig beülni valamelyik hangulatos sörözőbe vacsorázni.

nikolaiviertelpano_478x580.jpg

Na, ennyit mára Berlinről. Folyt. köv.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás állatkert panda múzeum 2018 tv torony Berlin Reichstag Neues Museum museuminsel Zoologischer Garten Nikolai Viertel Palast der Republik Knoblauchhaus Ephraim Palace Pergamom Museum Altes Museum Bode Museum Alte Nationalgalerie

Archív útinapló, 2006

2019.04.16. 16:40 promontor

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2006-ból.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy a lányunk már egész nagy volt, így olyan utunk is volt, amikor nagymamákra lehetett bízni, meg olyan is, ahol már nem kellett minden lépését árgus szemekkel figyelni (csak minden másodikat...)

Komárom (október 14-15, november 3-4.)

Két rövid kirándulás Komáromba, először haverokkal sörözni, aztán a családdal sétálgatni. Mindkétszer az igazi régi Komárom volt a fő cél, amely a határ túloldalán található település. (A Vág torkolata gyakran volt stratégiai fontosságú hely a történelem során.) A déli oldalon eleinte csak egy Rév-Komárom nevű kis átkelő volt, később pedig Új-Szőny néven egy nagyobbacska település, amelyet csak a XIX. század végén csatoltak a túlparti városhoz.

Ma mindkét város fő attrakciója a híres erődrendszer, amelynek a Duna mindkét partján találhatóak egységei (pl. Monostori Erőd). Ehhez képest mindkétszer kihagytuk az erődöket és inkább Komárom belvárosában sétálgattunk, illetve vacsoráztunk is, egyszer a Klapka téren a Zichy palotában, egyszer pedig a Tiszti Kaszinó épületében (sajnos az éttermek neveit elfelejtettem). Kellemes élmény volt, de az erődőket egyszer még meg kell majd néznünk.

Révfülöp / Balatonfüred (július 22-28)

Egy hét a Balatonnál. A kánikulára való tekintettel alig mozdultunk el a vízpartról, bár eredetileg terveztünk rövid kirándulásokat (Káli medence, Badacsony, Tapolca, stb.) de 35 fokban a tettvágy alábbhagy sajnos.

Az első négy napot a vízparti Hotel Révfülöpben töltöttük, annak is a strandján leginkább, ahol Eszter nagyon élvezte a pancsolást. Ebédet általában a közeli Tóth Vendéglőből hoztunk. Együtt volt velünk egy ismerős sasadi házaspár, akiknek Eszterrel egyidős fiuk van, a két gyerek remekül megvolt és mi felnőttek is jókat beszélgettünk. Esténként elsétáltunk vacsorázni a kikötő felé, sőt egyszer még egy sétahajókázásra is befizettünk. A hotel egyébként elég olcsó volt, ennek megfelelő színvonallal: a szobánk nagyon meleg volt, a reggeli közepes (bár a legyek szerették) és a szálló kertje is eléggé el volt hanyagolva, nem is annyira a vízparti rész, hanem a teljesen lepusztult játszótér (rozsdás és hiányos mászókák, üres gyerekmedence, stb.), ahonnan gyakorlatilag a gyereket el is kellett tiltanunk.

Az utolsó két napot Balatonfüreden töltöttük a szintén vízparti Hotel Füredben, ez egy nagyobb és színvonalasabb szálloda, persze ennek megfelelően drágább is volt, igaz itt sikerült apartmant foglalnunk és vacsorát is kaptunk.

(Komment 2019-ből: A Hotel Füredet azóta tudtommal felújították. A Hotel Révfülöp sorsáról nem rendelkezem pontos információkkal, de amikor két-három évvel később néztem a honlapjukat, akkor már nem volt saját partszakaszuk, azaz mintha "elvették volna" a tőluk a vízparti részt. Most viszont úgy tűnik, mintha megint lenne saját partszakaszuk, bár a honlap fényképei alapján gyanítom, hogy komoly felújítás azóta se történhetett ott...)

Köln (július 7-9.)

Rövid hétvégi kiruccanás fapadossal. A Köln-Bonn repülőtér a Germanwings "anyareptere", nagyjából félúton a két város között remek közlekedéssel, így fapados szokásokkal ellentétben 15 perc alatt bent voltunk Köln centrumában, hála a gyors elővárosi vasútnak. A szállásunk (Hotel Am Augustinerplatz) a szűk értelemben vett belváros szélén volt így rövid sétával minden lényeges látnivalót el lehetett érni.

Persze "a" látnivaló az a Kölni Dóm, a gótika csodája. A belváros maradéka speciel a nyomába sem ér, lévén nem sok eredeti maradt a 2. világháború után a tönkrebombázott városban. Így az 50-es és 60-as évek nem túl impozáns építészeti dominanciája mellett néhány régebbi hírmondó maradt csak, pl. nekünk tetszett a Nagy St. Martin templom. Szintén kellemes a Rajna part sétánya a hangulatos sörözökkel, bár itt sem kell csodára számítani, láttam már szebb folyóparti panorámát (pl. naponta az Erzsébet hídon átkelve...). A város hangulatát nagymértékben befolyásolta az éppen zajló foci vb. Meccs már nem volt Kölnben (erre vigyáztunk a szervezésnél), de óriáskivetítők (Fan Fest) voltak két helyen is és a néha kicsit hangos, de alapvetően vidám és békés drukkerek mindenfelé nagy tömegben bóklásztak. Sok szuvenírárus is volt, ráadásul igyekeztek a lassan aktualitásukat vesztő darabokat féláron vagy még olcsóbban kiárusítani.

A mi látogatásunkat a dóm és a sok séta mellett a helyi sör, a Kölsch gyakori kostólgatása jellemezte még, álljon itt hát egy lista a végiglátogatott sörözőkről és végigkóstolt sörökről:

  • Brauhaus "Zum St. Peter": Péntek este a remek vacsora (emlékeim szerint egy matjes) mellé egy finom Gilden is lecsúszott.
  • Brauhaus Papa Joe`s "Klimperkasten": Szombaton ebédeltünk itt. Úgy rémlik, a leves nagyon finom volt és a kolbász is ízlett. Egyébként Gaffelt csapolnak.
  • Brauhaus Sünner im Walfisch: Szombat este voltunk itt. Sörileg, először egy Sünner Kölscht kóstoltam, ízlett. Aztán kedvet kaptam egy Sünner Malzhoz, ami nagy hiba volt: ez az édeskés barna sör a kóla és a sör keverékére emlékeztetett, amelyben a kóla dominált inkább; szörnyű volt. Nem hiszem, hogy valaha ittam volna ilyen rossz sört, pláne nem Németországban. Ezzel együtt a hely nagyon tetszett, ami a remek kaja mellett (kenőmájast ettem) annak tulajdonítható, hogy dugig megtelt hely focirajongókkal, akik a világbajnoki bornzmeccsen hajtó helyi hősöknek szurkoltak egy utolsó győzelemért. (A focirajngók alatt nem a mai Fradi B-közép szintje értendő, sokkal inkább egy kellemes polgári közeg, hölgyek, urak, vacsora, sör, jókedv, néha egy felhördülés...)
  • Brauhaus Sion: Kellemes bornzmeccs hangulat ide vagy oda, azt a szőrnyű Malzot valamivel le kellett öblíteni. Az itt elfogyasztott Sion némileg helyrebillentette a német sörök reputációját. Úgy tűnik, célszerű a "Ha Kölnben vagy, ígyál Kölscht" alapszabályt követni.
  • Cölner Hofbräu Früh: Népszerű és a turisták által is látogatott hely, a Heinzelmännchenbrunnen közelében. Tényleg impozáns, négy-öt termes patinás hely. Sajnos a barátnőmnek éppen egy frissen beszerzett gyorséttermi műanyag kávéscsésze volt a kezében a kezében, így a pincér elhajtott minket. Bár az érthető, hogy máshonnan hozott itallal nem lehet leülni, a pincér olyan bunkó módon beszélt velünk, hogy később sem tértünk vissza és másnak sem ajánljuk: attól, hogy egy hely patinás, még nem kell lenézni és kioktatni a vendéget.

Vasárnap kora délután indultunk haza. Útban a reptér felé megálltunk a Rajna túlpartján a Köln Triangle Kilátójánál, ahonnan még egy utolsó pillantást vetettünk a városra (és néhány kötelező fényképet is csináltunk).

Helsinki (május 14-18)

Úgy átlagban évente egyszer biztos járok Helsinkiben munkaügyben. (Néha Tamperében van megbeszélésem, de olyankor is általában Helsinkiben szállok meg és onnan vonatozom át Tamperébe.) Ilyenkor egy rövid belvárosi séta során felmérem a változásokat aztán találkozom helsinki ismerőseimmel (akik persze leginkább espooiak, de mindegy...) Ezeket az utakat általában nem veszem fel a honlapomra, mert nem igazán látok ilyenkor új helyeket, de most egy kicsit több időt töltöttem a városban (egy konferencián vettem részt) és két esti programunkat is érdemes megemlíteni:

  • Meglátogattuk a Kathrina nevű vitorlást, ahol nemcsak egy remek vacsorát kaptunk, hanem egy kisebb hajókázásban is volt részünk Helsinki központja körül.
  • Egy másik remek vacsorát fogyasztottunk el az Uunisaari nevű szigeten, amely a parttól kb. 30 méter messzeségben fekszik (életem legrövidebb kompútja volt ez), nem messze Helsinki nevezetes Kaivopuisto parkjától.

Visegrád (április 21-23)

Egy szép hétvégére számítottunk és volt is néhány kellemes pillanatunk: főleg az erdei séták, a kilátás a Nagy Villámról, illetve Eszter számára emlékezetes volt a bobozás.

Mindezt azonban alaposan elrontották a hotelben:

Hotel Silvanus [NEM, NEM, SOHA!]

Gyönyörű a hotel fekvése: erdőben, dombtetőn, kilátással a Dunakanyarra, szóval minden adott lenne, csak hát korrekt személyzet kellene, amely időben, azaz még a foglaláskor elmondja hogy mire számíthatunk:

  • Illett volna előre megemlítani, hogy éppen felújították és kibővítették az egyik szárnyat, emiatt pl. aztán alig lehetett parkolni. A parkolóban nem is volt szinte soha hely, mindig a bevezető keskeny út szélén kellett megállni, emiatt mindössze egy közlekedő sáv maradt a két irányra (lehetett kerülgetni a szembejövőket, néha tolatgatni egy kicsit, hogy elférjenek) és kb. tíz perc alatt lehetett egy szűk helyet találni, ahol aztán lehetett a parkolási rutint is gyakorolni. Pont ilyesmire vágytam...
  • Azt az apróságot sem közölték előre, hogy éppen valamiféle orvosi rendezvényt tartottak a hotelben (a MGYAITT szervezésében, mint később utánakerestem), emiatt minden rendkívűl zsúfolt volt. Az előtérben például gyógyszergyári standokat rendeztek be, olyan volt, mint a BNV a fénykorában. Csak éppen két percbe telt, míg a lifttől a kijáratig eljutottunk. Kellemes hétvége, távol a zsúfolt várostól...
  • A tartozkodásunk "fénypontja" péntek éjszaka volt. Eredetileg úgy képzeltük, aludni fogunk. Ez sajna csak korlátozottan sikerült. A konferencia megkoronázásaként DJ Cintula tartott egy fergeteges dizsipartit az étteremben, kb. éjjel kettőig. Az ütemet adó tamtamot az épület falai remekül felerősítették, így a második emeleti szobánkban is hifi minőségben élvezhettük a talpalávalót. Hasonlóan élvezetes volt a folyosóról behallatszó beszélgetéseket kihallgatni. Éjfél után folyamatosan áramlottak fel a szobáikba a konferencia résztvevői, akik remek hangulatban csevegtek társaikkal a folyosón, mielőtt végleg visszavonultak szobáikba. Sajnos a csevegés hangereje az elfogyasztott italok számával arányosan emelkedett, így az idő előrehaladtával egyre inkább üvöltéssé alakult. Manapság egy magát négy csilagra tartó hotelben persze rendesen meg kellene csinálni a falak és az ajtók hangszigetelését, hogy egy hasonló rendezvény ne zavarja azokat a vendégeket, akik nem részesei, de a Silvanust sajna a hatvanas-hetvenes években építették, a kor még a mainál is silányabb színvonalán. Emlékezetes, pihentető éjszakánk volt...
  • A kor a fürdőszobán is meglátszott. Egy ifjúsági szállóban megfelelő lett volna, de nem egy négycsillagos hotelben.
  • Fizetéskor a recepciós a kellemetlenségek kompenzálásaként 10% kedvezményt ajánlott fel. Bár a "kedvezmény" mértéke egyáltalán nem volt arányos az okozott kellemetlenségekkel, különösen, ha figyelembe veszem, hogy a szálloda a festői panorámára hivatkozva még a szokásos négycsillagos árszínvonalnál is jóval drágább, eleinte legalább a gesztust értékeltem. Egészen addig, ameddig már hazaérkezésünk után átfutottam a hotelből elhozott egyik brosúrát, amely szerint mindenki automatikusan kap 10% kedvezményt, aki üdülési csekkel fizet. Szóval ezt az amúgy is járó kedvezményt próbálták a saját "nagyvonalú" gesztusukként beállítani.

Úgyhogy a Silvanusba soha többé be nem tesszük a lábunkat és ezt másoknak sem ajánljuk.

Szólj hozzá!

Címkék: 2006 sör utazás archívum németország finnország homár fogyasztóvédelem helsinki kölsch

Sparcédula avagy a 13 forintos poszt

2019.04.07. 08:24 promontor

Szeretjük a Spar-t roppantul, ahogy ezt már párszor megírtam.

Az ilyenek miatt, mint ez a mostani, többek közt.

Bevezetés

Szerda, Spar Szigony utca: Kefir+parizer beszerzés anyukámnak. Kicsit kókadtan perkálom az aprót és csak otthon veszem észre, hogy a parizer 86 Ft helyett 99 volt. Pedig időtlen idők óta 86 forint volt és szerintem az is volt kírva, szóval bosszankodva veszem tudomásul a "feltételes átverést". Feltételes, mert persze lehet, hogy rosszul emlékszem és nem az volt kírva... Nem mintha annak örülnék, ha felemelték az árát...

Tárgyalás

Péntek, Spar Szigony utca: Kefir+parizer beszerzés anyukámnak. Most már figyelek, hoppá az árcédulán 86 Ft van. Fénykép készül. Megyek a pénztárhoz. Pénztáros beüti, látom, hogy 99Ft. Szólok, kelletlenül elhúzza a száját, hívja a vezetőt. Az odajön (kb 78 másodperc) leszedi a parizereket a listáról, pénztáros félrerakja. Mondom (pontosabban megismétlem), hogy ez így nem jó, szeretném megvenni őket 86 forintért. Újabb pénztárosi szájelhúzás, vezető elmegy megnézni, hogy tényleg 86 forint-e a kiírt ár. Közben a pénztáros megkér, hogy hadd vegye sorra a következő vevőt, mert sokan várnak, hangsúlyozza vádlóan, jelezvén, hogy feltartom a sort. merthogy ennek az egésznek én vaggyok az oka. Csakis. Mondom, hogy nem, várjuk meg a vezetőt, mindjárt visszaér. (Ha sorra veszi a következő vevőt, akkor megint én várhatok a soromra, köszönöm, nem.) Újabb szájelhúzás, vállvonogatással. Közben vezető visszatér 33 másodperc volt az egész, mondja, hogy valóban 86 forint. Az árat nem tudják módosítani a gépben, szóval a pénztáros újra lehúzza 99-ért és és visszaadja a különbözetet. Reméli, hogy szép napom, mondja jó hangosan. Én is hasonló jókat kívánok neki magamban. Az, hogy elnézést, az egyszer nem hagyta el a száját az egész jelenet alatt. (A vezetőnek igen, mentségére legyen mondva.)

sparcedulaszigony_478x252.jpg

Befejezés

Szerda, Spar Tétényi út: Kefir+parizer beszerzés anyukámnak. Most már figyelek, az árcédulán 99 Ft van. Szóval áremelés történt, csak a Szigony utcában valahogy elfelejtődőtt az árcédula lecserélés. Sok a dolguk, hiába.

Péntek, Spar Szigony utca: Kefir+parizer beszerzés anyukámnak. Figyelek, az árcédulán 99 Ft van. Lecserélték a régit. 

GYIK

Sag schon, árat emeltek, elfejejtették lecserélni az árcédulát, mond már....

  • Hát igen. Ha ez nem lenne túl gyakori, továbbá nem társulna olyan esetekkel, amikor viszont a mögöttes szándék nem a szimpla hanyagság, hanem a vásárló megvezetése, akkor nem szólnék egy szót se. De nem ez a helyzet, ilyesfajta sztorival tele a padlás.
  • Meg persze a modor. Ők hibáznak, mégis én vagyok a kekec vásárló, aki nem átall szóvá tenni 13 forintot. Szájhúzogatás, gúnyos "jókivánság" a végén. Elnézéskérés nuku.

Minek megyek oda.

  • Hát azért, mert ők vannak ott. Meg kb. mindenütt. Az egyik legnagyobb lközértáncról van szó ugyebár. Magammal tolnék ki, ha sose mennék többet Sparba.
  • Az viszont azért igaz, hogy az ilyeneknek van hatása bevásárlási szokásaimra. Bemenni bemegyek, de ritkábban, egyre inkább csak azokra az árukra koncentrálva, amiket csak tőlük kapok meg (ld. az "anyukámnak" kitételt...).
  • És közben örömmel olvasom a híreket, amikor valahol egy-egy rendesebb konkurrens nyit boltot...

Cirkusz egy kanál vízben, nem mindegy, hogy 86 vagy 99? Hiszen 99-ért is megvetted...

  • Persze, a konkrét esetben megvettem, más áruk és más összegek esetében esetleg nem venném meg.
  • A csodaparizerről tudni kell, hogy eddig volt baromfiparizer 86-ért és pulykaparizer 99-ért. Eddig megvettem az olcsóbbat. Mostantól mindkettő 99. Ezután azt fogom venni, amelyik tovább eltartható. Szóval még 13 forint is megváltoztathatja a választásomat.

Na, akkor történet lezárva,jöhet a következő.

5 komment

Címkék: budapest homár spar fogyasztóvédelem parizer villámposzt

Mozinapló, 2018/3

2019.04.03. 08:28 promontor

Hoppá!

A lassan esedékes Promontor Díj poszthoz szedtem össze a jelölteket és rájöttem, hogy lemaradt egy film a második féléves listáról. Nosza, pótoljuk:

Az első ember (október 20.)

Persze az a tény, hogy elfeledkeztem róla, amikor az ünnepek alatt összeállítottam a listát, az nem annak a jele, hogy elvarázsolt volna a film. Pedig a téma érdekes, az űrkutatás hőskora, a holdraszállás izgalmas téma. A film ráadásul korrekt, nincsenek benne szenzációhajhász fordulatok, a történéseket - amennyire ezt én meg tudom ítélni - nagyjából hűen adja vissza a film. Mégis, nekem valami hiányzott, vagy inkább nem tetszett. Talán az volt a baj, hogy a film Armstrongot, az embert akarta megmutatni, illetve az ő családi tragédiáját állította a központba. Csak sajnos valahogy számomra ettől unalmassá vált az egész. Nem mintha nem érintett volna meg az ő története, inkább az volt a bajom, hogy mintha a Ryan Gosling által játszott Armstrongot nem érintette volna meg: flegmán, szótlanul csinálta végig az egész filmet. Persze értem, zárkózott személyiség aki belül szenved. Szóval ha logikusan végiggondolom, akkor ez a film rendben volt, hiteles történet, hiteles alakításokkal. Csak egy filmélményhez nem elég a logika, valami extra is kell. Illetve kellett volna.

Egyébként a filmet a Westend 4DX-es termében néztük meg. Ez elvileg növelte a film hitelességét, pl. szó szerint átélhettük azt, ahogy kilövéskor szétrázták az úrhajósokat, vagy azt, amikor a kiképzés során jól megpörgették őket. Na, ez konkrétan szörnyű volt, teljesen szétráztak, minket, a film végére remegett a gyomrom. Nem ajánlom senkinek.

Szóval nem ez a film kapja a 2018-as Promontor Díjat az biztos.

Szólj hozzá!

Címkék: film mozi az első ember villámposzt 2018 mozinapló 4DX

Nemzeti Labirintus

2019.03.23. 11:10 promontor

A minap a Nemzeti Színháznál sétáltunk, többek között felkeringtünk a Zikkurat tetejére is. Ott készítettem az alábbi képet:

nemzetilabirintus_2019_03_03_005_478x359.jpg

Hát igen, a Tiltott Labirintus. Valaha ez nem volt lezárva, be lehetett menni, lehetett benne tekeregni, eltévedni. Ez a valaha persze jó régen volt, kb. akkor, ammikor a lányaim még bölcsis-ovis korban voltak. Imádtak benne bújócskázni.

Persze a jelenlegi lezárás tulajdonképpen érthető, a Labirintus nincs igazán használható állapotban:

nemzetilabirintus_2019_03_03_003_478x359.jpg

  • Egyrészt jól látható, hogy középen bizonyos részeken igencsak csenevész a sövény (mintha valami kórság emésztené), lényegében átlátszik, néhol átjárható.
  • Ahol viszont megmaradt a sűrű sövény, ott annyira megnőtt, hogy az ösvények néhol már annyira szűkek, hogy a látogatók ott már nem férnének el.

Egyébként, ha már itt tartunk, maga a Zikkurat se egy sikersztori. A tettejére még fel lehet menni, de a belsejébe már jó ideje nem. Pedig a Nemzeti Színház honlapja büszkén hírdeti, hogy "az épület belsejének hét terme a Kékszakállú herceg várát idézheti fel." Biztos csak a Judit nevű látogatók számára nyílik meg a zárt ajtó.

Szóval a szokásos, lehangoló sztori.

Megcsináljuk, ünnepélyesen átadjuk, elégedetten vállon veregetve magunkat, hogy micsoda szépséget hoztunk létre. Aztán hagyjuk lerohadni. Mert a karbantartás fáradságos aprómunkája az nagyon nem illek bele büszke Nemzeti Karakterünkbe.

Szólj hozzá!

Címkék: budapest magyarország homár nemzeti entrópia labirintus villámposzt

Archív mozinapló, 2007

2019.03.12. 09:49 promontor

Itt az archív mozinapló rovat következő darabja, a 2007-es év listája.

Mit kell tudni az archív mozinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. mozinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett filmekről. (Mondjuk vannak még ötleteim, de azokról majd máskor...)

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti mozilátogatásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, de egyrészt egy darabig még karbantartottam a honlapot, másrészt viszont a blogon csak a jobb filmekről írtam posztokat, szóval úgy döntöttem, az átfedésben lévő évek listáját is fel fogom tenni. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek.

(Figyelem, a megszokottól eltérően ezekben a listákban a későbbi filmek vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok.)

Háttérinformációnak annyit hogy ebben az évben született meg a második gyerekem. Nem egy moziba járós év volt, összesen 10 filmet tudtunk/tudtam moziban megnézni...

good.gifA mások élete (december 28.)

Erről a filmről írtam a blogon is, itt lehet elolvasni.

Elizabeth: Az aranykor (december 6.)

Az Elizabeth-et láttam pár éve és egy átlagos történelmi filmnek tartottam. Nem is volt nagy siker világszerte sem, tudtommal. Valahogy mégis csináltak neki egy folytatást, ami hasonlóan sikerült, mint az előző: amolyan OK-OK, de nem egy nagy durranás. Az az baj vele, hogy pont abban nem igazán jó, amire koncentrál: szeretne egy karakteres és egyedi Erzsébet személyiség-képet felmutatni, de ez sajna nem nagyon sikerül neki, legalábbis nekem nem jött át.

good.gifOvernight (november 13.)

Erről a filmről írtam a blogon is, itt lehet elolvasni.

Becoming Jane (szeptember 27.)

Kellemes, korrekt angol kosztömös film, bár én egy kicsit talán jobbat vártam. A sztori túlságosan is kiszámítható: a Szerelmes Shakespeare mintáját követve Jane Austen saját írásait használja fel az életrajz hézagainak pótlására. Nézhető, de semmi több.

good.gifDnevnoy Dozor / Nappali őrség (szeptember 26.)

A második rész, ezt Stockholmban csíptem el, de remélem hozzánk is eljut. Imádtam az első részt (ld. Éjszakai őrség), imádtam ezt is. Eredeti történet, frenetikus gagek, minőségi és eredeti látványvilág és egy kis egzotikus "orosz" beütés teszik igazi kultuszfilmmé.

Harry Potter and the Order of the Phoenix (augusztus 25.)

Hát, látványos, szokás szerint, de már kicsit unom.

Pirates of the Caribbean: At World's End (június 25.)

Hát, látványos, szokás szerint, de már kicsit unom. Szerencsére vége.

good.gifA Faun labirintusa (május közepe)

Sötét látomás egy sötét korból. A Franco győzelme után játszódó történet hőse egy kb. tíz éves félárva kislány, akinek anyja égy rideg, szigorú francoista katonatiszthez ment feleségűl. A lány valósága félelemmel szeretethiánnyal, bizonytalansággal és kilátástalansággal van tele, nem csoda hát, hogy fantáziavilágba próbál menekülni előle. Azonban a fantáziavilág ugyanolyan nyomasztó, mint a valóság. Nincs menekvés, a valóság utánanyúl. Ahogy azt mi Közép Európában is tudjuk, a történelem rátelepszik az egyén életére. Még egy gyerek sem menekülhet.

Eragon (január 20.)

Egy újabb fantasy sikerregény moziadaptációja. Persze nyomába sem ér mondjuk Harry Potternek vagy a Gyűrűk Urának. Nézhető.

Scoop (január 4.)

Újabb Woody Allen vígjáték Angliából, újra Scarlett Johanssonnal a főszerepben. Kicsit már rutinból filmez az öreg. de azért így is jó filmeket csinál.

A filmek megoszlása ország szerint

Az alábbi besorolás természtesen nem tökéletes, mivel sok filmet nemzetközi együttműködésben gyártanak, ezt egyáltalán nem tükrözi a táblázat: minden filmet egy országnak "adok", általában valamilyen ad-hoc logika alapján. Pl. a Harry Pottert britnek számítom, egyrészt az irodalmi alapanyag, másrészt a főbb szereplőket alakító színészek miatt, pedig a filmet hollywoodi stúdiók, azaz amerikaiak finanszírozták.

US 3
brit 3
magyar 1
német 1
orosz 1
spanyol 1

Szólj hozzá!

Címkék: film mozi archívum 2007 török ferenc karib tenger kalózai woody allen mozinapló archív mozinapló

Berlini benyomások - a fal

2019.02.22. 14:13 promontor

Folytatódjon akkor a Berlin sorozat.

Némi gondolkodás után úgy döntöttem, másodjára a berlini falról fogok írni. Van Berlinben sok más érdekes látnivaló is, de a fal (amit keleten hivatalosan Antifaschistischer Schutzwall, nyugaton egyszerűen Die Mauer névvel illettek) még ma, leomlása után 30 évvel is Berlin egyik meghatározó objektuma.

Illetve pontosítok: a város szerencsére elég jól összenőtt, én már egyre kevesebb helyen éreztem úgy, hogy "na ez biztosan Kelet-Berlin volt". Persze én ismertem a várost korábbról, így én általában az "érzésektől" függetlenül tudtam, hogy éppen a város melyik felében voltunk, de a lányaim ezt már egyáltalán nem tudták és nem is érezték, nekik Berlin egyszerűen egy nagy, nyüzsgő, modern, de egyben nagyon is szerethető város volt, ami számomra azt mutatja, hogy Berlin jó úton jár.

A világ (szerintem) második leghíresebb fala persze azért jelen van, két okból is. Egyrészt a németek a tőlük megszokott precizitással dolgozták fel múltjuk ezen szomorú szakaszát, így Berlin tele van emlékhelyekkel, múzeumokkal, másrészt ezek némelyike ma igazi turistamágnes, ahol az alapos és méltóságteljes emlékezés mellett jelen vannak a szokásos giccses turistaattrakciók és szuvenírek is.

Amikor még állt a fal...

Ahogy az előző posztban is írtam, többször jártam Berlinben, de a korábbi vizitjeim mind '89 előttre datálódnak. Nézzük ezeket egy kicsit részletesebben:

  • 1987: Első vizitem Kelet-Berlinre korlátozódott, a társaság több tagjának (beleértve engem is) akkor még csak piros útlevele volt, azaz Nyugat-Berlinbe nem tudtunk átmenni. Persze első alkalommal a keleti városrész is érdekes volt. Az egynapos vizit obligát célpontok (Brandenburgi kapu, Alexanderplatz) mellett bementünk a Pergamon Múzeumba, este pedig felmentünk a TV toronyba, ahol meg is vacsoráztunk. Említésre méltó még, hogy aznap tartottak egy ünnepi kosztümös felvonulást, amellyel Berlin alapításának 750. évfordulójára emlékeztek. Ez elég színes és érdekes, persze keletnémet módra államilag szervezett esemény volt, amelyen a korhűnek mondott kosztümökben masírozó statiszták a város 750 éves történelmének jelentősebb korszakait és eseményeit elevenítették fel: voltak hugenották, poroszok, Napóleon katonái, I. és II. világháborús egyenruhák, persze a végén az obligát munkás-paraszt-értelmiségi blokk, amely az aktuális rezsim dicséretét "zengte". Ugyanebben az évben (szintén az évforduló alkalmából) adták át a Nikolai Viertel-t, ott is körbesétáltunk, tetszett is.
  • 1988: Másodjára már készültünk, mindenki csináltatott kék útlevelet, így kétszer is átkeltünk Nyugat-Berlinbe. Először S-Bahn-nal a hírhedt Friedrichstrasse-i állomásról indultunk és a Nyugat-Berlin központját, a Kurfürstendammot néztük meg. Itt jó nagyot sétáltunk, élveztük (én életemben először) a "Nyugat csillogását", vettünk hamburgert (Burger King, ha jól emlékszem), dobozos Pepsit, nézegettünk BMW-ket és Mercedeseket a csilivili autószalonokban. Még egy könyvesboltba is beszabadultunk, ahol iziben megvettem Orwell 1984-ét, németül, mivel akkoriban még nem tudtam angolul. (A könyv egyébként nehéz dió volt németül, hónapokig tartott, míg átrágtam magam rajta, rengeteg szótárazás kellett hozzá...) A második átmenetel helyszíne a Checkpoint Charlie volt, ez talán csak egy félnapos séta volt, pár sarok után egy nyugatnémet lakótelepre jutottunk, ahol a sok zöld, a keletinél láthatóan gazdagabb állapotok és a sok török járókelő kivételével túl sok látnivaló nem volt. De amúgy se azért mentünk, hanem a Checkpoint Charlie mellett található Falmúzeum miatt, ami nyugati szempontból mutatta be a fal történetét. Ezt ráadásul annak idején bárki, aki a keleti blokkból származó útlevelet tudott felmutatni, ingyen megnézhette. Maga a múzeum emlékeim szerint kifejezetten érdekes volt, konkrétan két dologra emlékeztem: egyrészt volt egy Wallenberg sarok, másrészt meg rengeteg furfangos szökési kísérletet mutattak be, amelyekkel a keletnémetek próbáltak átjutni az egyre szigorúbban őrzött falon.
  • 1989: Fontos tisztázni, hogy nyáron voltunk. A fal még állt, sejtelmünk se volt arról, ami pár hónappal később bekövetkezett. Ezúttal megint csak egy napra mentünk, sok újdonságot nem láttunk, sétáltunk, egy-két "nyugati" cuccot vásároltunk, én pl. egy Adidas hátizsákot, amivel aztán évekig jártam. Ha jól emlékszem, belebotlottunk a berlini Pride-ba is, ez nagy újdonság volt, elég sokáig nézegettük az extravagáns felvonulókat.

(Megjegyzem, nem garantálom, hogy mindegyik vizit pont úgy történt, ahogy leírtam, összekeveredhettek azért az évek, főleg a két nyugat-berlini vizit egyes eseményei, illetve talán a Pergamon látogatás is eshetett '88-ra...)

Nos, akkor nézzük részletesen, mit is láttunk:

Checkpoint Charlie és a Mauermuseum

A Checkpoint Charlie-nál minden a turistacsábításról szól:

  • Ott van az eredeti "objektum" másolata, az ellenőrzőpont egyszerű bódéja, amerikai zászlóval és pózoló amerikai "katonákkal" (a valóságban ezek statiszták, az "attrakció" részei), meg a szokásos négynyelvű figyelmeztető tábla is ("Figyelem, Ön elhagyja az amerikai szektort..."), ami ugye szintén kötelező fényképtéma minden turistának.
  • Ott van kicsit hátrébb a nyugati zóna területén az 1962-ben alapított Falmúzeum/Mauermuseum.  Ez az a múzeum, amit '88-ban is láttam és amit ezúttal is megnéztünk, de erről majd később.
  • A "keleti oldalon" két foghíjtelek is volt, mindkettőre a fallal kapcsolatos látványosság települt. Az első egy körkép, az asisi Panorama Berlin. Ezt nem láttuk, de amúgy érdekes ötlet, hogy egy alapvetően XIX. századi műfajt újítottak fel.
  • A másik foghíjtelken a BlackBox Kaltter Krieg (szó szerinti fordításban Fekete Doboz Hidegháború) található, ez egy történeti kiállítás, amely a hidegháború eseményeit mutatja be. Ide se mentünk be, viszont a területet határoló kerítés fala maga is egy kiállítás, remek korabeli fotókat tartalmazó informatív tablókkal, erre érdemes időt szánni, nem is keveset.

Alapvetően egy délutánt szántunk a Checkpoint Charlie-ra, ebbe egy fért bele a fentebbi három látnivalóból és mivel jó emlékeket őriztem a Falmúzeumról, ezért egyértelmű volt, hogy azt mutatom meg a családnak is.

Ezt nagyon megbántam. Az emlékeim ugyanis megcsaltak. A Falmúzeum arra példa, hogyan lehet egy hihetetlenül gazdag anyagot teljesen logikátlan, rendszertelen, áttekinthetetlen módon, a nézőt a rengeteg részlettel agyonterhelve bemutatni. Bár elég sok fénykép is van, az anyag nagyja szöveg, jobb esetben újságkivágás. Rengeteg szöveg, rengeteg felesleges részlettel.

Az áttekinthetetlenségnek részben valószínűleg az is az oka, hogy az épület eredetileg egy bérház volt és a múzeum az évek során lassacskán bővült, ahogy az épület lakásait felvásárolták és egybenyitották. Ennek egy labirintusszerű berendezés lett az eredménye, amit ugyan a padlóra festett nyilakkal próbáltak oldani, nem sok sikerrel.

A másik ok az lehet, hogy ez egy magánmúzeum, lelkes amatőrök alapították, hogy dokumentálják a keletnémet és általában a kommunista rezsimek elnyomását, illetve az elnyomott népek szabadságvágyát. Azonban a lelkesedés nem pótolja a szakmai tudást. Ennek a kiállításnak nincs logikai íve, vezérfonala, mondanivalója. Belekap témákba, aztán a következő teremben belekap egy másikba, majd a harmadikban mondjuk visszatér az első témához.

Valószínű, hogy az emlékeim részben azért csaltak meg, mert annak idején kisebb lehetett a kiállítás.  Ez a fajta csapongás és túlzsúfoltság elviselhető és megbocsátható egy kisebb méretű kiállításnál. (Vagy talán végig se néztük, végülis ingyen volt, amikor meguntuk, kijöttünk.) Időközben azonban a Falmúzeum meglehetősen nagyra nőtt, a szobák labirintusa több emeletet behálóz. Ha mindent szorgalmasan végigolvastunk volna, egy egész nap elment volna, de a vége felé már csak "átrohantunk" az anyagon, egy-két percre megállva egy-egy érdekesebbnek tűnő tablónál.

A Falmúzeumból lehetne egy jó múzeumot csinálni, de ahhoz az anyagot alaposan át kéne szűrni, egy jó koncepciót kitalálni és a jelenlegi teret teljesen átszervezni. De persze minek fáradnának ezzel, ha a lokáció és a hírnév eladja a múzeumot. A turisták jönnek és perkálnak így is...

Nos, az én tanácsom mindenkinek az, hogy ne menjen, ne perkáljon! A Falmúzeum egyszerűen szar, helyette nézzen meg valami mást, van jobb ajánlat Berlinben bőven!

Gedenkstätte Berliner Mauer

Itt van pl. mindjárt a fal Bernauer Strasse környéki szakasza, ami ma  szabadtéri múzeummá alakítva a Berlini Fal Emlékhely nevet viseli.

Na ezt viszont maximálisan ajánlom mindenkinek, akit érdekel a fal. Egy kb. másfél kilométeres falszakasz lett részben megőrizve és emlékhellyé-múzeummá fejlesztve. A szabadtéri létesítmények mellett van egy látogatóközpont (ez nem olyan érdekes, ode leginkább információs brosúrákért érdemes beugrani), egy dokumentációs központ (itt viszont vannak kiállítások, amiket okvetlenül ajánlok) és egy kápolna (Kapelle der Versöhnung, azaz a Megbékélés Kápolnája, ami egy - a fal miatt - lerombolt templom helyére épült) is. 

Illetve fedettnek tekinthető még a Nordbahnhof metróállomáson berendezett kiállítás, ami az ún. szellemállomásokról szól és szintén kihagyhatatlan. Illetve ezzel érdemes kezdeni, hiszen ennél a metróállomásnál kezdődik az ominózus falszakasz és itt van a kijárat közelében a látogatóközpont is.

Szellemállomás

Szellemállomásnak általában az elhagyott, használaton kívüli állomásokat hívjuk.

Berlinben ennek a szónak speciális jelentése van: azokat az állomásokat nevezték így, amelyek az alapvetően nyugati kezelésben lévő S-Bahn illetve U-Bahn vonalak keleti zónájába estek. Ezeket a keletnémet határőrség lezárta, befalazta, illetve őrizte. (Lévén a nyugatra igyekvő keletnémetek ezeken az állomásokon keresztül is próbálkoztak nem egyszer...) A nyugati metrószerelvények pedig megállás nélkül haladtak át rajtuk.

Az Emlékhely megmutatja, hogyan lehet megoldani azt a problémát, ami a Falmúzeum számára kezelhetetlennek bizonyult. Itt képesek voltak a hatalmas információmennyiséget megfelelően csoportosítva a látogató számára emészthető és áttekinthető formában bemutatni. A kb. másfél kilométeres falszakaszt négy kisebb szegmensre osztották, négy különböző téma-nézőpont szerint. Mindenhol részletes tablók mutatják be az adott témakört, amelyek jól egyensúlyoznak a szöveg és a képanyagok mennyiségével. Aki akar, belemerülhet a szövegekbe, aki nem, átfuthatja a képeket. A szöveges részek is jól szegmentáltak, jól látható bevezetőkkel és részletezőkkel, megint csak jól vezetve a látogatót, aki eldöntheti, mennyire akar belemenni a részletekbe.

A hatalmas tudásanyag átadása mellett az érzelmekre is hat a kiállítás. Már említettem a Megbékélés Kápolnáját, emellett van egy emlékfal a falnál elesettek fényképével. Emellett rengeteg személyes történetet elevenítenek fel a tablók, illetve ide tartoznak az ún. eseményjelzők (Ereignismarken) is, amelyek a talajba ágyazott fémkorongok, rajtuk egy név, egy szám és egy dátum. Ilyen jelzőkorongból meglehetősen sok van, ezzel is érzékeltetve a fal hatását az emberi sorsokra. Aki akar, utánanézhet, milyen esemény történt pont azon a helyen, sikeres, vagy sikertelen menekülési kisérlet, netán haláleset.

Összegezve, az Emlékhelyet (Gedenkstätte Berliner Mauer) mindenképp érdemes felkeresni és rászánni több órát is. Ja, és amit még nem is mondtam: az egész, beleértve a csatlakozó fedett kiállításokat is, ingyenes.

East Side Gallery

A fal derűsebb oldalát mutatja be az East Side Gallery.

Ez a Spree partján húzódó falszakasz az eufórikus 1990-es év emléke, amikor a már "leomlott", átjárható fal egy szakaszát művészek "szállták meg" és festették fel saját alkotásaikat, tipikusan a falra, politikára, szabadságra reflektáló művekkel, köztük pl. az átalunk is jól ismert Honecker-Brezsnyev csókkal, de van itt Trabant, vörös csillag, CCCP is. Meg persze van itt más is, absztrakt, pszichedelikus, naív, meg mindenféle. A legjobbféle street art, amit egészében átjár az öröm és a szabadság hangulata.

Egy jó kilométernyi  szakaszt festettek be, nagyjából 100 alkotás készült így el, Ezeket az első években jól telegraffitizték, de aztán némi vita után 2009-ben felújították a képeket és ma nagyjából ismét az eredeti "fényükben" láthatóak. Ma egy alapítvány próbálja megőrizni és szükség esetén megtisztítani/restaurálni a képeket, az általam látottak alapján nagyjából sikeresen.

Mondanom sem kell, az East Side Gallery is ingyenes és (egyáltalán nem csak ezért) kihagyhatatlan.

Egyébként, ha már erre járunk, érdemes kiülni a Spree partjára is, illetve átsétálni Berlin legszebb hídján, az Oberbaumbrückén a szomszédos, igen hangulatos Kreuzbergbe, de erről majd még lesz poszt...

Potsdamer Platz és a Kémmúzeum

A Potsdamer Platzról először Wim Wenders filmjéből hallottam. A Berlinben játszódó 1987-es filmben - amelyben meglehetősen gyakran tűnik fel a fal - van egy bő két perces jelenet, (sajna csak olaszul találtam dedikált videót, mondjuk aki emlékszik a filmre, annak elég; aki meg nem látta, az nézze meg az egész filmet, na jó, az ominózus jelenet 41.10-től kezdődik...) amely a Potsdamer Platzon játszódik. Akkoriban a Brandenburgi Kaputól mindössze 750 méterre található tér egy hatalmas kietlen, romos, gazos grund volt, amelyet a fal kettévágott.

Aztán a '90-es években többször olvastam róla, hogy beépítik, hatalmas, modern toronyházakkal a teret, amely Berlin újjáéledésének egyik jelképe lesz.

Na, hát most megnéztük. A falra mindössze pár mutatóba meghagyott faldarab emlékeztet, rajtuk az obligát fényképes-szöveges tablók, amiket, mint mindig, érdemes átböngészni. Egyébként egy tágas, hipermodern toronyházakkal övezett, nem túl izgalmas térre jutunk, talán a Sony Center nagy, fedett aulája tekinthető érdekesnek, itt van egy IMAX mozi, egy szökőkút, egy LEGO-ból épült óriászsiráf, meg ilyesmik. Olyan nagyon jelképesnek nem mondanám, de talán nem is kell ide jelkép, elég egy normális nagyvárosi tér, annak meg jó.

Fel lehetett volna menni a Kollhoff toronyba, a tetején van egy kilátó, de mivel a TV toronyban már voltunk és egyébként is siettünk, ezt kihagytuk. (Itt egyébként van egy érdekesnek ígérkező kiállítás a Potsdamer Platz történetéről is, szóval legközelebb nem fogom kihagyni...)

Amit jól tettünk. Mármint nem a kihagyást, hanem a sietést. Ugyanis a következő napirendi pontunk a Kémmúzeum (Deutsches Spionagemuseum) volt, ahol a vártnál jóval hosszabban időztünk. Ez a múzeum egyébként nem a Potsdamer Platzon, hanem mellette, a nyolcszögletű alakja miatt berlini Oktogonnak is tekinthető Leipziger Platzon található. (A mi Oktogonunk szebb egyébként...)

A Kémmúzeum persze már nem kapcsolódik szorosan a falhoz, de azért végső soron ugyanazt a korszakot mutatja be és itt-ott azért a fal is szóba került. Ha kicsit rugalmasak vagyunk, akkor pl. a kiállított Glienicke híd modell is a fal része, elvégre az egy "nemhivatalos" határátkelőként szolgált Nyugat-Berlin és a Kelet-Németország között, ahogy az a Kémek hídja című filmből is kiderül.

De a múzeum ettől függetlenül is rendkívül érdekes volt. Kapunk egy remek bevezetőt a kémkedés történetéről, fajtáiról, az alkalmazott technológiákról, aztán egy részletesebb anyag jön Berlin "kémkorszakáról", a megosztottság évtizedeiről. Kémkütyük dögivel, kémsztorik részletesen. Gazdag anyag, remekül megszervezve. Egyike volt azon múzeumoknak, ahol nem tartottam fel a családot az aprólékos "apa már megint mindent elolvas és megnéz" hozzáállásommal, mert a gyerkőcök is mindent elolvastak és megnéztek. Meg ki is próbáltak egy csomó mindent: volt ugyanis jó pár interaktív elem, a "kémöltözékek" felpróbálásától a lézersugarakkal védett folyosón való átlopakodásig.

Szóval a Kémmúzeum remek hely, nem kell sajnálni rá a pénzt.

Ami kimaradt

Figyelembe véve Berlin méretét és a téma fontosságát, biztos vagyok benne, hogy rengeteg helyen találkozhatunk még a fal emlékeivel. A lista tehát biztosan nem teljes, mindössze azokat a helyeket tartalmazza, amelyekről én hallottam valamit, leginkább a felkészülés során. Aki alaposabb nálam, biztosan ki tudja egészíteni.

  • Tränenpalast: Ezt nagyon sajnáltam. Ez egy pavilonszerű épület a Friedrichstrasse S-Bahn állomás mellett, amely határátkelőként szolgált '89 előtt: Kelet-Berlin területén itt lehetett egyedül a nyugat-berlini S-Bahn-ra átszállni, természetesen csak útlevéllel. '88-ban és '89-ben magam is használtam. A nevét ("Könnyek palotája") persze nem a hozzám hasonló szerencsés külföldiekről kapta, hanem a kettévágott német családokról: a keleten ragadt hozzátartozók itt búcsúzhattak el az őket néha meglátogató nyugati rokontól. Ma ez is múzeumként szolgál, az Emlékhelyhez hasonlóan ingyenes. Voltunk is itt egyszer, de épp zárva volt, később pedig már nem fért bele a programba. Legközelebb biztos sort kerítek rá. 
  • Mauerpark: Ezt is sajnáltam, a beszámolók szerint ez egy kellemes park, ami egy hajdani falszakasz mentén jött létre és egyáltalán nem számít turisztikai látványosságnak, viszont van egy tipikus, kedves berlini hangulata, plusz bolhapiacként is üzemel.
  • Az East Side Gallery mellett is van egy falmúzeum. Mivel a német nevet (Mauermuseum) a már említett - és ellenjavallt - Checkpoint Charlie melletti múzeum használja, az itteni múzeum a keresztségben angolul kapta a nevét: ők a The Wall Museum. Ezt kihagytuk, fogalmam sincs róla, megéri-e a pénzét.
  • Ha már szerepelt a posztban a Kémmúzeum, akkor persze rengeteg, a falhoz csak lazán kapcsolódó múzeum található Berlinben, ezek közül a DDR múzeum jelentett komolyabb csábítást, de végül időhiány miatt kihagytuk. Talán legközelebb.
  • A Glienicke híd makettjét láttuk, az igazit is megnéztem volna...

Anziksz

Végezetül álljon itt egy lassan szokásossá váló kedvcsináló anziksz a poszt végére:

berlinwallpano_478x710.jpg

Legközelebb a "maradék" látnivalókkal folytatom. Lesz Reichstag, Museuminsel, pandamaci...

Frissítés (II. 22, este): egy másik beszámoló a falról, érdemes elolvasni...

Szólj hozzá!

Címkék: utazás németország fal mauerpark berlini fal 2018 checkpoint charlie potsdamer platz east side gallery Berlin falmúzeum mauermuseum Gedenkstätte Berliner Mauer nordbahnhof szellemállomás kémmúzeum Deutsches Spionagemuseum tranenpalast Glienicker Brücke Tränenpalast

Archívum: Promontor-díj, 2004

2019.02.12. 08:26 promontor

Gondolom ezek után senkit nem ér meglepetésként, hogy jön a poszt a 2004-es Promontor-díjról is.

Nem most találtam ki, az akkori választásomat másolom most ide a valahavolt honlapomról. És ahogy látszik, akkoriban több filmet is választottam évente, szóval ezek mind díjazottak.

A barbárok inváziója (Barbárok a kapuknál / Les invasions barbares)

Valamikor a 80-as években láttam egy kanadai francia filmet, a címe Az amerikai birodalom hanyatlása, volt. A történetre már alig emlékszem, ránézésre amolyan Eric Rohmer féle beszélgetős mozi volt egy baráti társaság gyűlt össze egy tóparti házban és a (főleg szexuális) kalandjaikról, érzéseikről, gondolataikról beszélgettek, franciás könnyedséggel, de ugyanakkor filozofálgatva is. A cím érdekes ellentétben állt a film idilli hangulatával, amelyet a néha komolyra forduló beszélgetések tartalma magyarázott csak meg, bár őszintén szólva nem emlékszem, hogy igazán sikerült volna megfejtenem a rejtélyes címet, ha igen akkor azt mostanra már elfelejtettem. Ennek ellenére úgy maradt meg bennem ez a film, mint az egyik nagy moziélményem. Így aztán nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy A barbárok inváziója ennek a korábbi filmnek a "folytatása". A történet sokkal kevésbbé idilli: az egyik főszereplő halálos beteg és a Londonból hazatérő tőzsdeügynök fia megpróbálja utolsó hónapjait szebbé tenni. Ebben egyrészt segítségére vannak a beteg barátai (az előző film főszereplői) és a fiú rengeteg penze, amelyet rámenősen arra használ fel, hogy a magyarhoz nagyon hasonlóan lerobbant állapotban levő kanadai egészségügy elszomorító és embertelen szolgáltatási szintjénél jobb körülméyeket teremtsen. A film kevésbbé beszélgetős, mint a korábbi történet és sokkal direktebben mutat be egy hanyatló, értékválsággal küzdő társadalmat, amelyet a pénz ural. A szemlélet merőben meglepő egy a "birodalom" központjának tőszomszédságában készült filmtől, már-már közép-európai szemmel mutatva be az elhanyagolt állami szektor nyomorúságát.

Szezon (A "legjobb magyar film" kategóriában)

Négy magyar filmet láttam 2004-ben és alapvetően mindegyik tetszett. A Talán a Kontroll volt a másik fő jelöltem, de végül ezt választottam: a Szezon a Moszkva tér rendezőjének új filmje, ha lehet, még jobb is, mint az előző. Ezúttal a rendszerváltozás utáni időszak hangulatát mutatja be a film, három pincérfiú történetén keresztül. A történet egyszerű és nem túl eseménydús, de ezúttal ezt nem érzem gondnak, a film lényege éppen a nagy történések hiánya, a nagyjából kilátástalan, kiszolgáltatott alkalmazotti lét bemutatása. Bár nem tökéletes alkotás, a Szezon remek film, amelynek a hangulata megfogja a nézőt.

(Komment 2019-ből: Nem rossz film a Szezon, de ma már a Kontroll-t választanám, időtállóbb. És azzal se értek egyet ma, hogy a Szezon jobb lenne, mint a Moszkva tér, az utóbbi a Kontrollhoz hasonló kultfilm státuszba "küzdötte fel" magát az évek során...)

Elveszett jelentés

Két amerikai Tokióban. Otthon észre se vennék egymást, de itt, egy érthetetlen és idegen világban, érzékenyebbé válva belső hasonlóságukra egymásba gabalyodnak. Ez persze nem egy szokásos szerelmi történet, a felek tudják, hogy a kapcsolatuknak nincs jövője és a film nem is elsősorban erről szól, hanem talán arról az elveszettségről, amit egy idegen országban érezhetünk és arról, hogyan segíthet ez az elveszettség abban, hogy egy kicsit jobban tisztába jöjjünk önmagunkkal.

Nagy Hal

 

Tim Burton nagyon elgondolkodtató, nagyon egyéni és mégis nagyon amerikai (jó értelemben!) filmet készített. Egy nagyotmondó és igen színes képzelőerejű apa és a realista fiú konfliktusáról szóló történet, amelyben a fiú lassan rádöbben, hogy az apa képzelt világa talán valódibb, mint gondolta. Ez a megkapó fantáziájú film kifordítja az amerikai filmek szokásos kötelezően optimista (mondhatni voluntarista) üzenetét: nem azt mondja, hogy ha erősen akarjuk, minden álmunkat valóra válthatjuk, hanem azt, hogy még a megvalósíthatatlan álmaink is inkább mi vagyunk, mint az álomtalan valóságunk.

Szólj hozzá!

Címkék: film mozi 2004 archívum évértékelő beszéd promontor dij

Berlini benyomások - utazás, szállás

2019.01.25. 08:01 promontor

Berlinben jártunk a nyáron.

Jöjjön tehát a szokásos, felsorolásszerűen megosztott praktikus és nem praktikus megfigyelésözön, amolyan vegyesfelvágott jelleggel. Illetve az első részlet, mert a látnivalókról később:

Miért éppen Berlin?

Ha azt nézzük, hogy Berlin Párizzsal, Rómával vagy akár Londonnal szemben mit tartogat az utazónak, akkor tulajdonképp érthetetlen, miért éppen oda mentünk.

Se középkori városmag, se Párizshoz hasonló hangulatos XIX. századi bulvárok, se jellegzetes londoni vöröstéglás házak. Van persze egy-két híres épület, amelyek szerintem építészetileg eléggé érdektelenek. (Ha már Párizst említettem: az Eiffel torony vs. berlini TV torony összevetése szerintem jól érzékelteti a színvonalkülönbséget.) Ezen kívül egy nagy, eklektikus, XX. századi építészeti katyvasz az egész, nagy NDK vasbeton lakótelepek keleten, vegyes minőségű üveg-acél irodaházak és plázák nyugaton.

Na de akkor mégis miért éppen Berlin? Hát, egyrészt kompromisszumok eredményeként: én nyáron délre nem akartam menni várost nézni, a feleségem Londonba nem akart, a maradék repülővel olcsón megközelíthető helyszínből meg már nem is annyira rossz ajánlat Berlin. 

Másrészt azért van mit nézni Berlinben is. A múzeumi ajánlatok egészen kíválóak és ha Potsdamot is bevesszük a körbe, akkor megvan a német Versailles is.

Továbbá ott van a Fal. Illetve már nincs, de pont ez érdekelt a legjobban. A nyolcvanas évek második felében többször jártam Berlinben (utoljára '89 nyarán), akkor a Fal még állt és igencsak meghatározó eleme volt mind a városképnek, mind a város hangulatának, keleten és nyugaton egyaránt. Markáns, emlékezetes látogatások voltak ezek és harminc év elteltével igencsak kiváncsi voltam már arra, hogy változott meg a város a Fal leomlása után.

Utazás

Amikor pár éve felkerült a családi utazási bakancslistára Berlin, nem volt teljesen egyértelmű, hogyan utazzunk. A logikusan adódó repülő mellett egyáltalán nem zártuk ki az autós utazást és a vonatot se.

  • Autóval persze elég hosszú az út, de egyrészt meg lehet állni Csehországban útközben, másrészt az alapgondolat az volt, hogy ha autóval megyünk, akkor a cél nemcsak Berlin lenne, hanem a hajdani NDK déli fele, Drezdával, Lipcsével, Erfurttal, Weimarral, Bautzennel és még jó pár hasonló érdekes látnivalóval.
  • A vonat pedig azért jött szóba, mert Budapest és Berlin között van éjszakai vonat, néha meglepően olcsó jegyekkel. Az "este felszállunk Budapesten, alszunk egy jót egy hálókocsiban, reggel pedig Berlin központjában szállunk ki" opciónak egyrészt megvan a praktikuma, másrészt önmagában élmény lehetett volna: a gyerekeknek új, nekünk szülőknek nosztalgikus.
  • Aztán végül maradtunk a repülőnél. Egyrészt tavalyelőtt (Lengyelország: Krakkó és Wroclaw) és tavaly (Tirol, Vorarlberg, kis Svájccal és Lichtensteinnel kiegészítve) autóztunk, a csajok most repülőzni akartak, másrészt úgy döntöttünk, Berlin megér egy önálló utat, az NDK többi részét majd megnézzük máskor. A vonatot meg azért vetettük el, mert négyünknek annyira mégse lett volna olcsó, legalábbis a jelenlegi fapados árak mellett igencsak drágának tűntek a MÁV csodaajánlatai.

Így aztán tavasszal sikerült szemérmetlenül olcsó jegyeket foglalni a Wizznél. Némi hezitálás után még egy priority-t is vettem, hogy ne kelljen annyira kicentiznünk a csomagolást.

Az utazás maga elég simán ment. Bár a jegyvásárlás után került bevezetésre a Wizz szétültetős manővere, ez esetünkben nem volt túlzottan fájdalmas, odafele egy helyet adott külön, visszafele pedig egymás mellé ültetett mind a négyünket a rendszer. A csomagokkal nem volt baj, igaz, be is tartottuk a szabályozást, egy gurulóst vittünk a priority terhére, meg négy hátizsákot, viszonylag lazán pakolva, hogy biztos be tudjuk őket szorítani az ellenőrző keretbe. Erre nem volt szükség, a hátizsákokkal nem törődtek egyáltalán.

Ami a reptéri kijutást illeti, Budapesten egy négytagú családnak továbbra is a "kiautózunk Vecsésre és tartósan leparkolunk egy privát parkolóban" a legjobb opció, mármint a kényelmes de még elviselhető ár értelmében. Taxizni a besárgulós drágítás óta nem taxizom (egy kivételt tettem az évek során, egy kórházi hazahozatal kapcsán), a reptéri minibusz is méregdrága négy főre, maradt tehát a fent említett opció. Mi konkrétan őket választottuk, éppen akcióztak, de egyébként elég nagy a verseny, a többi ajánlat se lett volna sokkal drágább...

Berlinben a fapadosok a régi keletnémet reptéren, Schönefelden szállnak le, hát tényleg fapados a környezet, viszont a közlekedés veri Ferihegyet, az S-Bahnhoz kb. 300 méternyit kell gyalogolni, onnantól pedig egy háromzónás buszjegy áráért bárhova gyorsan eljutunk Berlinben.

Szállás

Egy külvárosi kis hotelben szálltunk meg. Az alapvető elvárásainkat hozta, tiszta, rendezett szállás volt, bár problémamentesnek nem mondanám: elsőre a lefoglaltnál jóval kisebb szobát akartak ránk sózni, ahol kb lapjával fértünk volna csak el. Ezt szóvá tettük, erre kaptunk egy nagyobb szobát, ami megfelelt a foglaláskori leírásnak. Ez a szoba viszont egy sarokszoba volt, ami a berlini kánikulában teljesen átforrósodott, úgyhogy az első pár napban nem volt túl kellemes benne a tartózkodás. (Lehet, ezért nem akarták elsőre ezt adni...) Átszellőztetni nem nagyon lehetett, az árnyékolás se volt tökéletes, csak egy belső sötétítő függöny volt, se roló, se reluxa. Aztán szerencsére jött egy hidegfront, onnantól elviselhető volt.

A feleségem emellett panaszkodott az éjszakai villamosjárásra, amitől nem tudott jól aludni. Persze megfordítva  dolgot, nézhetjük úgy is, hogy jó volt a közlekedés, hiszen a ház előtt volt a villamosmegálló. A közért se volt messze, az út túloldalára kellett csak reggelenként átmennünk.

Szóval összességében megfelelt, káeurópai csóró turista zsebbel ennyi az elvárható szint Berlinben.

Helyi közlekedés

A berlini közlekedés hozza az elvárható nyugati nagyvárosi szintet. Kiterjedt az S-Bahn és U-Bahn gerinchálózat, bár a megosztottság és a keleti elmaradottság évtizedei azért annyiban látszanak, hogy a városközpont (Mitte) egyes részei nincsenek igazán jól lefedve (ezen az U5 nyugati irányú kiterjesztése sokat javít majd, jelenleg az Alexanderplatz és a Branderburgi Kapu összekötése folyik).

A gerinchálózatot természetesen sűrű villamos- és buszhálózat egészíti ki, villamost napi szinten használtunk is, bár csak ráhordó jelleggel, az első S-Bahn állomásig utaztunk vele. Buszozni csak egyszer buszoztunk, leginkább csak azért, hogy azt is kipipáljuk, Londonhoz hasonlóan itt is emeletesek a buszok, a lányok élvezték is nagyon.

A tarifarendszer hozza azt az alapvető, ma már szinte csak Magyarországon nem teljesülő utaselvárást, hogy időalapú jegyek legyenek, azaz az utazás megszabott időtartama alatt szabadon át lehessen szállni más járatokra. Emellett Párizshoz hasonlóan itt is létezik gyerekjegy és a kedvezmény ugyan nem éri el a párizsi mértéket, viszont az ottani 12 év helyett itt 14 éves korig használható. Persze a nagyobbik lányom már ebből is kinőtt, hát így jártunk.

Ezzel együtt azért elég bonyolult a tarifarendszer, elég sokat sakkoztunk azon, mikor milyen jegyet vegyünk. A kavarást több tényező együttállása okozta:

  • Zónarendszer: Berlinben három zóna van, A (belső részek), B (külvárosok) és C (elővárosok), a jegyek és bérletek pedig vagy kétzónásak (AB vagy BC), vagy háromzónásak (ABC), persze ez három különböző tarifa. A szállodánk a B zónában volt, tehát általában az AB-s tarifa elég volt. A reptér és Potsdam viszont a C zónában volt, ez az érkezés és elutazás napján, illetve a potsdami kirándulásunk tervezésekor számított.
  • Van normál jegy, 120 perces érvényességgel, korlátlan átszállással. Van szakaszjegy, maximált megállószámmal (3 megálló U/S-Bahn, 6 megálló busz-villamos), korlátozott átszállással.
  • Van gyűjtőjegy, mind felnőtt, mind gyerek változatban, egy gyűjtő 4 normál jegyet tartalmaz.
  • A napijegy drágább mint két normál jegy, de olcsóbb, mint három. Azaz alapesetben is elég nagy a csábítás, hogy napijegyet vegyünk, bár ennek a magam részéről igyekeztem ellenálni, a normál városnéző üzemmódban nem kell két jegynél több egy napra: reggel bemész a városba, lejárod a lábad, este hazautazol. Viszont a berlini napijegy azzal a családbarát csábítással is fel van ruházva, hogy a felnőtt mellett a gyerekek 14 alatt ingyen utazhatnak vele. Ez ugyan csak a kisebbik lányunkra vonatkozott, de a napijegy vonzása így még erősebb volt.
  • Van csoportos napijegy, max. 5 felnőttnek.
  • Van kétfajta turistajegy (Berlin Welcome Card és Berlin City Tour Card), öt különböző időtartamra (48, vagy 72 óra, 4, 5 vagy 6 nap). Ezekre is érvényes az, hogy  a tulajdonos felnőtt mellett a gyerekek 14 alatt ingyen utazhatnak vele. A két fajta között az a különbség, hogy az utazás mellett milyen kedvezményeket adnak múzeumlátogatáshoz. A City Tour kevesebb helyen, kisebb mértékű kedvezményt ad, a Welcome több helyen többet. Ha ez nem lenne elég, a Welcome Cardnak van egy speciális változata, a Welcome Card Museumsinsel, ami 72 órányi utazást és a múzumsziget múzeumaiba ingyenes belépést ad.

Mi végül kétfajta megoldást kombináltunk: az C zónás napokra (érkezés, Potsdam) ABC csoportos napijegyet vettünk, az B zónás napokra viszont 1 öt napos AB Berlin City Tour Card mellett (amivel egy felnőtt mellett a kisebbik lányunk is utazhatott), AB gyűjtőjegyekkel közlekedtünk.

Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült e legkedvezőbb megoldást megtalálnunk, különösen amiatt nem, hogy a turistajegyeknek további konkurrenciái is vannak, pl. egy 3-napos múzeum bérlet és egyéb kedvezmények, amivel az optimalizálást a közlekedés mellett a múzeumokra is ki kell(ett volna) terjeszteni, de erre már végképp nem volt kapacitásom.

Így a múzeumokba a City Tour kedvezményeitől eltekintve különálló jegyeket vettünk, persze igyekezve kihasználni a csak múzeumokra érdemes kedvezményeket, úgymint napijegyek, családi jegyek. De hogy pontosan milyen múzeumokat és egyéb látnivalókat néztünk meg, arról majd legközelebb.

Addig legyen elég egy kedvcsináló anziksz:

berlinintropano_478x663.jpg

 

2 komment

Címkék: utazás németország fal wizz air benyomások berlini fal index2 2018 bvg Berlin museuminsel

Archív útinapló, 2005

2019.01.15. 08:40 promontor

Jöjjön egy újabb archív poszt, egy útinapló 2005-ből.

Mit kell tudni az archív útinapló rovatról?

Arra gondoltam, hogy ha már megérte a tíz évet a blog, akkor emlékezzünk meg az elődről. Volt nekem egy honlapom, amit még 1998-ban csináltam és amit sokáig blogszerűen irogattam. Volt benne pl. útinapló is.

Namármost ez a honlap már eltűnt a web feneketlen bendőjében (mond valakinek valamit a GeoCities név?), de a saját archívumomban még előásható a tartalma. Elő is ástam és úgy döntöttem, egy kis munkát megér, hogy újra publikus legyen. Ennek gondolom mind a négy (kb.) törzsolvasóm nagyon fog örülni, elvégre mi lehet annál jobb, mint tizensok éves poros mondatokat olvasni rég elfelejtett utazásokról.

Szóval ez egy sorozat lesz, az 1998 és 2009 közötti utazásaim listája, évenkénti bontásban. Itt ugye van némi átfedés, mert a blog 2007 végétől élt, majd meglátom, mi lesz az átfedő évekkel. A sorrendiség nem lesz teljesen lineáris, ugyanis 2003 előtt csak angol verzióban írtam a honlapot, az akkori listák fordítása viszont időbe telik, így a sorozatot az eredetileg is magyarul írt oldalakkal kezdem, a korábbiak majd később jönnek. A szöveg némi formázástól, meg az elavult linkek frissítésétől eltekinve eredeti, az utókor bölcs megjegyzéseit sárga háttérrel jelzem.

(Figyelem, ezekben a listákban a későbbi utak vannak elől. Eredetileg így írtam a honlapon, megfordítani meg túl lusta vagyok. Meg kb. ugye mindegy is...)

Háttérinformációnak annyit hogy a kölök szépen növekedett, így kicsit több szabadidőnk volt, bár nem volt mindig könnyű utazni vele.

Nagyirtáspuszta (december 26-28.)

Nagyirtáspuszta nem más, mint egy szép nagy tisztás a Börzsönyben. Turistautak keresztezik itt egymást és van itt egy 4 csillagos kis hotel is, nyáron uszómedencével. Szép téli időnk volt, a hótakaró igazán idillivé varázsolta a környezetet, ahol kisebb sétákat tetünk Eszterrel és teszteltük az új szánkóját is. A hotel étterme jól főz, van ingyen internet és a szaunát is élveztem.

Sopron (október 21-23.)

Rövidke hétvégét töltöttünk Sopronban, főleg a Lővérekben sétálgattunk Eszterrel, bár első este azért az óvárosban is tettünk egy rövidke sétát. Említésre méltó még rövid kirándulásunk a Károly-magaslati kilátóhoz, ahol külön szerencsénk volt, hogy az amúgy borús, esős hétvégén egy rövidke derült időszakban élvezhettük a kilátást.

Szombat este az Aranyfácán étteremben ettünk, elég jó, csak parkolni nem lehetett a keskeny utcában.

A szállásunk a Hotel Sziesztában volt, hetvenes évekbeli SZOT üdülős emlékeket idéző épület, sajna ráférne egy felújítás, a szobánkban meglehetősen lerobbant bútorok voltak, a fürdőszoba felszerelése is már régen megérett volna a cserére.

Őrség (július 10-17.)

Egy apartmanban laktunk egy hétig az Őrség Vendégházban. Kellemes hely, kedvesek a háziak és nagyon jó a mézes pálinka is. Egyetlen kifogásunk az volt, hogy az apartmanban a fürdőszoba túl kicsi.

Eszterrel nem könnyű mostanság utazni, teljes egészében hozzá kell igazítani a programot, így rengeteg időt töltöttünk a vendégház körül, a játszótéren, a lovaskocsiknál, a tyúkól környékén, mert Eszter ezeket élvezte a legjobban. Ráadásul két nagyon esős napunk is volt, amikor szinte alig tudtunk kimozdulni.

Így aztán nem sok helyre jutottunk el:

  • Szalafő (július 13.): A pityerszeri szabadtéri múzeum igazi specialitás, amennyiben nem olyan épületeket mutat be, amelyek tényleg eredetileg is ezen a helyen épültek fel és eredetileg is a bemutatott célt szolgálták. Gyönyörű hely, csak sajna nagyon kevés időnk volt rá.
  • Güssing / Németújvár (július 14.): A várost a festői várdomb uralja, rajta a Battyhány kastély impozáns romjaival. Pontosabban a kastély egy része még áll és egy érdekes kiállítás is megtekinthető benne, nem beszélve a termekből és a toronyból elénk táruló szép panorámáról. A várlátogatást még Eszter is élvezte, így ez volt talán a legszebb napunk.
  • Vadása tó, Hegyhátszentjakab mellett (július 15.): Kölcsönbiciklivel tekertünk vagy tíz percet, míg a tóhoz eljutottunk, ahol egy rövid sétát tettünk. A további biciklizés ellen Eszter erősen tiltakozott, így tovább már nem jutottunk, pedig kiváncsi lettem volna a Borostyán tóra is. Aznap egyébként az Alsószeri csárdában ebédeltünk Nagyrákoson: a kaja jó volt (a dödöle a helyi specialitás, amit melegen ajánlok is, ha talán nem is itt), de a kiszolgálás hagyott maga után kivánni valót: a pincérnő elég durván elutasította azt a szerintem természetes kérésünket, hogy egy étlapot megtarthassunk (pedig a tálalón legalább tizenöt másik volt még) és valahogy a visszajáró összegét is "eltévesztették".
  • Velemér (július 16.): A csendes és hangulatos erdei tisztáson álló középkori templom igazi gyöngyszem a XIV. századi falfestményekkel! Mindenképp az egyik legszebb látnivaló az Őrségben. Visszafelé vetettünk egy pillantást a szoknyás haranglábra Pankaszon, az is szép.

Porva (május 20-22.)

A Hotel Szépalma vendégei voltunk egy hétvégére. A környezet gyönyörű, a Bakony közepén, a Kőrishegy aljában, túrautak között egy madárcsiviteléstől hangos völgyben. Mi ezúttal nem túráztunk. Egy kicsit kerékpároztunk (edzetlenségem siralmas voltát sikerült megállapítanom!) és a hotel körül sétálgattunk Eszterrel.

München (április 15-17.)

Egy rövid hétvégére ugrottunk ki a barátaimmal Münchenbe. Szállásunk egy olcsó, de elfogadható színvonalú és kedvező fekvésű garniszálló volt a belvárosban, a sétáló övezet szélén.

Négyfős társaságunk elsősorban a sörre koncentrált, így a szűkre szabott időkeret ellenére is sikerült négy híres müncheni söröző választékát tesztelni:

  • Hofbräuhaus: Péntek este itt kezdtünk. "München U'Fleku-ja" (az udvar, ahol leültünk egyébként tényleg egy kicsit ama prágai intézményre emlékeztetett) kötelező penzum minden müncheni látogatónak, még akkor is, ha nem szereti a sört. A csapolt Hofbräu Original és Hofbräu Dunkel alapadagja, mint oly sok helyen Bajorországban, 1 liter, hát rendeltünk hozzájuk emberes sült csülköt is káposztával és knédlivel, na
    ennyit a wellness-hétvégénkről.
  • Chinesischer Turm Szombat dél már elmúlt, mire rátaláltunk az Englischer Gartenben erre az igazi hangulatos sörkertre, többféle sörrel és remek kolbászos tálakkal, bajor sramlizenével. Talán itt éreztük magunkat a legjobban, le is játszottunk vagy két oktávot, az eredményt borítsa a feledés homálya. Amúgy kétfajta sört is kóstoltunk (félbarna Starkbier és világos Sommerbier, ha jól emlékszem), az egyik jobb volt, mint a másik!
  • Augustiner Restaurant: Szombat este ültünk ki a sétálóutca patinás sörözőjének a teraszára (bár a belső termek jobban néztek ki szerintem), de a kiszolgálást nem szerettük, és a sört (Augustiner Edelstoff) sem igazán, így aztán hamar továbbálltunk.
  • Weisses Brauhaus Szombat este végül sikerült a társaságot ebbe a hangulatos sörözőbe becsábítani és nem bántuk meg. Itt Schneider Weisse söröket csapolnak, mi a félbarna Originalt ittuk, hát igen remek volt, csakúgy, mint a kolbásztál!

Azért egy kis városnézés is belefért a programba:

  • Peterskirche A városházától nem messze álló templomot leginkább a tornyáért látogattuk meg szombat délelőtt, onnan ugyanis remek kilátás nyílik a városra, készítettem is jó néhány képet.
  • Hofgarten: Itt is szombat délelőtt jártunk, kb. egy tíz percet üldögéltünk, hogy elfogyasszuk az útközben vásárolt epret (amelynek az íze sajnos sokkal rosszabb volt, mint a kinézete), mielőtt felkerekedtünk a vágyott sörkert felé.
  • Frauenkirche: München egyik jelképét szombat délután néztük meg. Igazából nem tett rám mély benyomást, egyedül a két torony tetején látható "labdák" teszik jellegzetessé (talán az építész az FC Bayern korai rajongója volt... :-).
  • Hazafelé megálltunk egy órára a melki apátságnál. A monumentális épületegyüttes leginkább említésre méltó része a tobzódó barokk templom és a gazdag könyvtár. Az ellenreformáció egyházának minden gazdagságát és hatalmát bemutatja Melk, felemás érzésekkel sétáltam az épületben.

Mitterbach am Erlaufsee (február 24-27.)

Mitterbach Alsó-Ausztriában található, Mariazell közelében. Mi egy sífutó-tanfolyamon vettünk itt részt (a Bozsik Sífutóiskola szervezésében). Az idő túl rövid volt még az alapok elsajátításához is, de kóstolónak remek volt. Szerintem lesz folytatása a dolognak...

(Komment 2019-ből: Nem lett folytatás, sajna...)

Szólj hozzá!

Címkék: 2005 sör utazás magyarország ausztria archívum sopron bajorország münchen

Mozinapló, 2018/2

2019.01.04. 08:45 promontor

Jöjjön a második féléves mozitermés, elég vegyes.

Mamma mia 2 (július 21.)

Habkönnyű romantika, halivúdi sztárparádé, Abba és görög turizmusreklám. Viszont annak kifejezetten remek, akárhogy is nézzük.

Napszállta (október 7.)

Nemes Jeles László második filmje. Vajon lehet-e egy elsőfilmes Oscar után még nagyobbat dobni? Hát, nemigen. Vannak erős pillanatok, a stílus továbbra is markáns, de ez a film nem áll össze, legalábbis szerintem. Azért persze egy olyan mű, aminek a bukásában is van nagyság. Egy példabeszédet látunk arról, hogy a civilizált máz mögött az emberi természet vad és erőszakos, a bennünk lévő erőszak pedig időről időre kitör, mint egy vulkán, elpusztítva mindent maga körül. Bár a történetet némileg erőltetettnek, kimódoltnak és vontatottnak érzem, egy-egy jelenet azért mégiscsak emlékezetesre sikeredett.

good.gifNéma forradalom (november 3.)

Míves német történelmi film '56-ról. Mármint arról, mi történt ugyanekkor Kelet-Németországban, hogyan reagált a "rendszer" az ellenállás legapróbb jeleire, hogyan reagáltak az emberek az elnyomásra. Tanulságos sztori hatalomról, hatalmi technikákról, emberi tartásról illetve annak hiányáról, keserű döntésekről, sorsokról. 

Legendás állatok - Grindelwald bűntettei (november 25.)

OK, az első rész siker volt, a közönség bekapta a horgot, jöhet a sorozatterhelés. Kezdődjék a többmenetes Grindelwald-Dumbledore bokszmeccs. Az alapséma ismert, de azért a részletekbe sikerült némi eredetiséget csempészni és persze az álomgyár hozza a kötelezőt a látványvilág, a forgatókönyv és a színészi játék tekintetében.

good.gifEgy nap (november 28.)

Egy ilyesfajta filmre régóta vágytam. Valahogy még a legrealistább filmek is elsiklanak afelett, ahogy a mindennapok gondjai, legyenek azok anyagiak vagy szervezésiek, illetve leginkább mindkettő egyszerre, mennyire agyon tudják nyomni az embert. Hát most megkaptuk. Az Egy nap elképesztő hűséggel mutatja be.azt a fajta hétköznapi verklit, azt a küzdelmet a fejünk felett összecsapó hullámokkal, ami megnyomorítja napjaink átlagemberét.

Amúgy egy haverommal láttam a filmet és érdekes volt a reakciónk alapvető különbsége. Én megértéssel, együttérzéssel figyeltem a főhős küzdelmét, ő viszont alapvetően idegenkedett tőle: szerinte egy rossz mentalitás áldozata az, aki az ilyesfajta hétköznapi küzdelmekben elfásul. Meg kell találni az örömöket, mondta ő. Sokkal pozitívabban kell állni az élethez és akkor ez (mármint az örömök megtalálása) sikerülni fog. Számára ez a film hamis volt emiatt. Nem igazán tudtam hatásos ellenérvet szembeállítani az érvelésével, mert tulajdonképp igaza van: az, hogy az élethez hogyan állunk, az nagyrészt belülről fakad.

Ugyanakkor utólag is azt gondolom, ez a film egy érvényes üzenetet fogalmaz meg. Mert ha egy országban tömegek (százezrek vagy inkább milliók) törnek meg az ilyesfajta gondok súlya alatt, akkor ott hiába hivatkozunk az egyéni felelősségre és a hozzáállásra. A probléma társadalmi lesz és társadalmi szinten kellene kezdeni vele valamit. Nem mintha tudnám persze, hogy mit. 

Imagine (december 22.)

Ez egy régi film felújított változata, amit az Urániában lehetett megnézni egy alkalommal, Zsuzsa szűrta ki. Hát, nem is tudom. Ez egy mozifilm hosszúságú klipsorozat, illetve egy művészi performance egyvelege. Felemás érzéseim voltak, mert egyfelől szívesen hallgattam John Lennon zenéjét, másfelől Yoko Ono letagadhatatlan hatását a filmre (és John Lennonra) nem igazán szerettem, szerintem ő egy középszerű alkotó volt.

good.gifRossz versek (december 28.)

A Van valami... nagy siker volt és tulajdonképp nekem is bejött, így elég evidens volt, hogy az új próbálkozását is megnézzük. És élveztük. Nagyon. Ami jó volt a VANban, az itt is jó: hangulat, stílus, frenetikus poénok, éles meglátások. Ugyanakkor ezt a filmet összességében jobban megkomponáltnak éreztem. És egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy még párszor meg kell majd néznem. Persze kell némi türelmi idő, hogy ülepedjen az első élmény...

Szólj hozzá!

Címkék: film mozi mamma mia 2018 mozinapló

Az én meccseim, 2018

2018.12.29. 08:40 promontor

Kerek évforduló következik. Itt a tizedik év végi összefoglaló a kedvenc meccseimről.

Viszont ezúttal lesz némi módszertani újdonság. Eddig minden ide bekerült meccsről viszonylag részletesen írtam. Most viszont valahogy nem éreztem magamban erőt, hogy a szokásos számú mérkőzésről a szokásos terjedelmeben írjak. Ezért most lesz két kategória. Az elsőbe a legfontosabb meccsek kerültek, amikről ezúttal is részletesen írok. Itt most nagyon szerény lesz a felhozatal, összesen két meccs fért ide, igaz, ezekről azért jó sokat írok. A második csoportba több meccs is belefért, viszont ezekről csak pár mondatra futotta, hasonlóan a mostanság megszokott mozinaplóimhoz.

Na kezdjünk is bele: 

Kiemelt meccsek

Magyarország-Nagy Britannia 2-3 (jégkorong, divízió 1/A vb, 2018. április 28.)

Tizenhat ki*****tt másodperc. 16. Ennyi hiányzott. És akkor most azon morfondíroznék, hogy talán a szomszédba, az atyafiakhoz akár át is ugorhatnék egy meccsre a "nagy" vb-re. Merthogy 2019-ben Szlovákia rendezi az A csoportos vb-t. Nélkülünk. Helyettünk a tizenhat ki*****tt másodperccel a vége előtt egyenlítő britek mennek Szlovákiába. A lesajnált, kiesőjelölt és egyébként egyénileg eléggé favágó britek...

Szóval itt van ez az átkozott meccs, amiről most kénytelen vagyok írni. Nem nagy örömmel teszem, mert ugyan a drámaisága maradéktalanul méltóvá teszi arra, hogy bekerüljön az év végi válogatásba, a szurkolóként átélt csalódást nem szívesen idézem fel.

De kezdjük egy idézettel tavalyról. Nézzük mit vártam a magyar válogatottól egy évvel ezelőtt:

"Nincs nagy elvárásom, szerintem az 5. hely felett bármilyen eredmény siker. Ha a papírformát nézem, akkor a briteket kell verni a bentmaradásért az utolsó meccsnapon. Ha optimista vagyok, akkor egy jól sikerült csapatépítéssel esetleg elkapható Lengyelország és/vagy Olaszország. Kazahsztán és Szlovénia szerintem túl nagy falat."

Nos, az utolsó napig abszolút bejött az optimista (de egyben realista) jóslatom: az elkaphatókat elkaptuk, a kazah-szlovén párost viszont nem. Papírforma, kis szerencsével. Ha a vb többi meccse is az elvárásaim szerint alakult volna, akkor ezután a magyar-brit meccsnek túl sok jelentősége nem lett volna, mi eddigre már biztosítottuk volna a stabil középmezőnyös helyezést, a britek meg már lényegében kiestek volna.

Csakhogy ez a vb valószínűleg minden idők egyik legdrámaibb, legfordulatosabb világversenyeként vonulhat be a történelembe: a torna többi meccse ugyanis igazi hullámvasutat hozott a résztvevőknek, váratlan bravúrokkal és betlikkel, többrendbeli körbeverésekkel. Aminek következtében vb utolsó mérkőzésén a 6 pontos magyar csapat azzal léphetett pályára az alsóbb osztályból friss feljutóként négy meccsen már 9 (!!!) pontot elért brit csapattal szemben, hogy egy rendes játékidős győzelemmel elérhető a feljutás a vágyott A csoportba. Csak hogy illusztráljam a drámaiságot: magyar győzelem esetén 4 kilenc pontos csapat (kazah-olasz-magyar-brit) lett volna, akik közül a már említett körbeverés miatt a magyar és a kazah lett volna a feljutó. Ezzel szemben brit pontszerzés esetén nem csak a tornagyőztes britek, hanem a kazahok helyett az olaszok örülhettek volna a feljutásnak.

Illetve nem csak volna.

A magyar csapat ugyanis nem győzte le a briteket. Akiket kutya kötelessége lett volna legyőzni. Valószínűleg tízből hétszer viszonylag simán legyőznénk őket. Kétszer meg nyögvenyelősen. Hát április 28-án volt a tizedik alkalom, amikor ők győztek.

Pedig a harmadik harmad elején 2-0-ra vezettünk és ugyan nem játszottunk túl jól, "kézben" volt a meccs. Én persze lerágtam a körmöm, mert tudtam, hogy 2 gól nem sok hokiban, rádásul látszott, hogy a britek mentálisan nagyon erősek: elképesztő elánnal és hittel jöttek előre, mi meg elbizonytalanodtunk. Lőttek is egy szépítő gólt, amitől ők még lelkesebbek, mi meg még bizonytalanabbak lettünk. Még így is meglehetett volna a meccs, pl. akkor, ha Hári kegyeskedik pár perccel a vége előtt nem elszórakozni egy büntetőt. De elszórakozta és a feketeleves megjött tizenhat ki*****tt másodperccel a vége előtt: egy kiszorított helyzetből eleresztett brit lövés becsorgott valahogy Vay hóna alatt vagy a fene tudja hol...

Mondtam már, hogy csak tizenhat ki*****tt másodpercet kellett volna kihúznunk?

Ennek a vb-nek alapvetően két olvasata van. Az egyiket megírta Gromov a Jégkorongblogon:

" Először is rögzítsük: a negyedik hely nem kudarc. A negyedik hely a realitás. Kudarcnak huszonnégy órával a történtek után kizárólag a dramaturgiai hullámhegyek és -völgyek miatt érezhetjük."

És persze igaza is van. A statisztikák nem hazudnak: kevés gólt lőttünk, sokat kaptunk, kevés pontot szereztünk, stb. Szavunk nem lehet, a negyedik hely a reális eredmény. A feljutás mázli lett volna, a körbeverések szerencsés együttállásnak eredménye. (Ha mondjuk a magyar-brit meccset megelőző olasz-szlovénon nem egy utolsó másodperces olasz, hanem szlovén győzelem születik, akkor számunkra már ott elúszott volna a feljutás...)

Ez mind igaz. De azért a "nem kudarc" megállapítással vitatkoznék, méghozzá egy ezzel kapcsolatos kommentemet idézve:

"Igazából feszül itt egy ellentét aközött, hogy az egész tornán mutatott teljesítményünk alapján nem érdemeltünk feljutást..., meg aközött, hogy egy hajszál (=16 másodperc) választott el minket mégis a feljutástól. Az előbbi esetben ha nem is boldogan, de viszonylag nyugodtan tudomásul lehet venni a tényeket, a másik esetben viszont érthetően nehéz feldolgozni a történteket.

Ezt az ellentétet legtöbben úgy próbálják feloldani, hogy kizárólagosan az egyik (ld. Gromov) vagy a másik (Ld. "károgók") nézőpontot teszik magukévá.

Szerintem pedig érdemes azért mindkét megközelítést érvényesnek elfogadni. Ugyanis függetlenül attól, hogy milyen teljesítménnyel érkeztünk meg az utolsó meccsre, a lehetőség a feljutásra megvolt. Tökmindegy, hogy csak szerencsénk volt a körbeverésekkel: volt egy abszolút reálisan teljesíthető feladat, meg kellett verni a briteket. Ráadásul 10 perccel a vége előtt két góllal vezettünk, teljesen megérdemelten.

Innen lett döntetlen. Úgy, hogy az egy nappal kevesebbet pihent, szinte kétsorozó britek szorítottak minket a kapu elé. Úgy, hogy kihagytunk egy büntetőt. Úgy, hogy többször simán kiüthettük volna a korongot az utolsó percben, csak elbénáztuk.

Szerintem emiatt a végjáték miatt volt kudarc ez a vb. Mert volt egy esély, egy legyőzhető ellenféllel szemben, és elqrtuk. Fel lehetett volna jutni, 16 másodperccel a vége előtt feljutók voltunk; és elqrtuk.

Tehát nálam kiindulásként a pohár üres. Minden más értékelés, statisztikaböngészés, egyéni teljesítmények, csapatjáték értékelése, stb. ezután jön. Ezek valamennyire megtöltik a poharat, hiszen voltak jó teljesítmények, volt fejlődés is tavaly óta (az olaszok és a lengyelek legyőzése azért szép fegyvertény), az előzetes elvárásaimat is (ne essünk ki) hozta a csapat. De nálam ezek nem töltik meg a poharat, se teljesen, de még félig se.

Ez szerintem nem "károgás". Nem temetem a magyar hokit, nem keresek bűnbakot, reménykedem és bízom a jobb jövőben. De attól még nálam ez a vb kudarc volt, minden előrelépésével és pozitívumával együtt is.

 

Idekívánkozik még egy régi kommentem:

Sokan szeretik egy-egy világverseny eredményét kontextusba helyezni. Építjük a csapatot, előreléptünk, ha okosan folytatjuk, jövőre jobb lesz. Ez a szemlélet alapvetően rendben van, különösen azok között, akik felelősek a csapatért, hiszen az ő dolguk, hogy ezekért az előrelépésekért dolgozzanak.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy rengeteg tényezőn múlik a tényleges siker és a jövő kiszámíthatatlan. A hosszú távú építkezés szép dolog, de semmi nem garantálja, hogy bármennyit lépünk előre, annak egy konkrét világversenyen meglesz a vágyott eredménye. Egyrészt ott vannak azok a fránya ellenfelek, ők is igyekeznek előrelépni. Aztán ott van a szerencse-balszerencse kérdése: ki sérül meg, ki játszik még a bajnokságában, ki milyen formában van. Merre pattan a korong a kapuvasról egy kulcshelyzetben. Stb. Szóval dolgozhatsz iszonyú keményen és jól, garancia nincs semmire.

Épp ezért kell megragadni minden esélyt, akkor is, ha egyébként "nem érdemled meg" a teljesítményed alapján. És épp ezért nehéz feldolgozni az elszalasztott esélyt. Mert ami most ott volt 16 másodpercnyire, az lehet, hogy mostantól 10 évig nem jön el megint, bármennyire keményen és jól dolgozol érte.

... 

 A beigért szép jövő bizonytalan igérete nem kárpótol a múlt elszalasztott esélyeiért."

És még egy megjegyzés a kudarc vagy nem kérdésében: sajnos nem vonatkoztathatunk el attól, hogy az a bizonyos esély ki ellen adódott. Ha egy olyan csapat ellen adódik, amelyik a papírforma alapján előttünk van (ld. Szlovákia a 2009-es hoki vb-n), akkor bármilyen fájó is az utolsó pillanatokban veszíteni, hajlamos vagyok elfogadni, hogy az nem egy kudarc, hanem egy hősies helytállás volt. De ha egy papírforma (és tényleges hokitudás) szerint egyértelműen mögöttünk álló csapat (ld. "abszolút reálisan teljesíthető feladat") ellen csúszik ki a kezünkből a győzelem az utolsó pillanatban, akkor az az én véleményem szerint kudarc.

Szóval a britek elleni vereség egy nagyon fájó kudarc. Fájt áprilisban, fáj most és tutira fájni fog jövő májusban, amikor a britek Szlovákiában fognak vitézkedni az A csoportos vb-n...

Ha már "fájdalom". Van itt szégyen is.

Mi "híresen" jól rendezünk világversenyt. Kb. úgy, ahogy a boraink is világhíresek. Hát most szembesültünk azzal, hogy rendeztünk egy hoki vb-t jég nélkül. Mert az, amin az Arénán korcsolyáztak a csapatok, minden volt, csak rendes jég nem. És ez olyannyira egyértelműen zavaró volt, hogy nem is mulasztotta el szinte minden nyilatkozó (legyen az edző vagy játékos) megemlíteni.

Az biztos, hogy ez a vb nem erősíti az esélyeinket a közeljövőben újabb budapesti vb rendezésre...

Szlovénia-Magyarország 24-29 (kézilabda, vb selejtező play-off, 2018. június 9.)

 

Négyévente nemcsak szökőév van, hanem szlovén-magyar playoff meccs is a kézi vb részvételért. Ezek mindig fontos és emlékezetes párbajok voltak, már csak azért is, mert mindig az olimpiai kvalifikációs vb-re kellett kijutni a szomszédaink testén keresztül. Illetve kijutni csak 2010-ben sikerült meglehetősen drámai körülmények között, az utolsó tíz percben a sírból visszahozva az elúszni látszó továbbjutást. Ez volt Mocsai Lajos utolsó kapitányságának dicső nyitánya, hogy aztán négy évvel később egy nem annyira dicső, ugyancsak egy drámai hajrában (csak éppen most az ellenkező irányban) eldőlő szlovén playoff meccsel végződjön. Azaz másodikra éppenhogy a szlovének jutottak ki a mi testünkön keresztül.

Miután pedig az elmúlt négy év a szlovéneknek sokkal fényesebbre sikerült, mindenki felszisszent, amikor a sorsolásnál őket kaptuk. Nagyon elégedetlenek így se lehettünk, mert miután a januári Eb-n három vereséggel elég dicstelenül búcsuztunk, nem kiemeltként kaphattunk volna még a szlovéneknél is nehezebb ellenfelet (horvátokat, svédeket).

Ezzel együtt túl sok esélyt nem adtam a mieinknek. Hanyatló íven vagyunk már egy ideje, van egy kiöregedő nagy generációnk akiknek valahogy nem akaródzik megérkezni az utánpótlása. (Persze mondjuk Nagy László szintű játékos nem minden bokorban terem, szóval azért őt nálunk jobb utánpótlással megáldott válogatottak se tudnák könnyen pótolni.) Ráadásul a Mocsai már említett távozása után időszak külföldi edzői nemigen váltották meg a világot. Az érkezésekor szerintem kicsit indokolatlanul megváltóként fogadott Vranjes pl. a már fent említett három sima vereséggel abszolválta az Eb-t, amiből kettő mondjuk elfogadható papírforma volt, de a csehektől elszenvedett igen sima zakót a magam részéről zokon vettem. Már csak azért is, mert ha akkor nyerünk, akkor a kiemeltként várhattuk volna a play-off sorsolását és nem kaphattuk volna Szlovéniát.

Szóval egy remek eredménysort produkáló, topbajnokságokból összeszedett sztárokkal felálló csapat várt ránk Koperben azon a júniusi estén. Simán benne volt a pakliban, hogy már az első meccsen akkora zakót kapunk, hogy eldől a párharc. A kezdés is ezt támasztotta alá, 4-1 és 5-2 is volt a szlovéneknek. Persze rutinos szurkolóként tudtam, hogy a jó kezdés egy dolog, a végeredmény meg egy másik, de azért magam is meglepődtem, hogy a szlovénok gépezete megtorpant némileg és igazából a félidő hátrelévő része arról szólt, hogy tapadtunk rájuk: bár általában vezettek, az előnyük inkább csak 1-2 gólos volt és többször egyenlítettünk is.

A védelem kifejezetten remekül összeállt és bár támadásban nagy érvágás volt Bánhidi majd később a helyette beküldött Sipos végleges kiállítása, azért valahogy tartottuk a lépést a szlovénekkel. Illetve a második félidőben már vezettünk is egyszer-egyszer, de ahogy korábban a szlovének előnye, úgy a mi 1-2 gólos előnyeink is elfogytak mindig a nagy csatában. Egészen a 48. percig tartott a meccsnek ez a szoros szakasza.

Ami utána jött, azt nyugodtan hívhatjuk Koperi Csodának.

Hat gólt lőttünk ezután úgy, hogy egyet se kaptunk. Székely szenzációsan védett, hetest is fogott ebben az időszakban, miközben mi demoralizáló gólokkal soroztuk meg őket: volt egészpályás üreskapus gól, volt kínai, volt Nagy és Bodó bomba, öröm volt nézni. A legvégén azért csak kaptunk egy gólt, így végül "csak" öt góllal nyertünk, de ez akkor is egy hatalmas meglepetés és egy hatalmas bravúr volt.

Persze hátra volt még a visszavágó, amit ismerve a szlovének képességeit és elszántságát, egyáltalán nem lehetett lefutottnak tartani. Nem tűnt egyáltalán lehetetlennek, hogy itthon is képesek lesznek legyőzni minket a nekik kellő gólkülönbséggel, ha nem koncentrálunk eléggé. De a visszavágó már egy másik történet, arról csak annyit mondanék, hogy ugyan a végén nyertek Veszprémben, a továbjutásunk nem igazán forgott veszélyben.

Szóval nagy bravúr volt ez, a play-off sorozat nagy meglepetése.

Ljubomir Vranjes nagy sikere volt ez a meccs. Illetve az egyetlen, amit a magyarországi csapataival elért, mert hát azóta ugye távozott. Így aztán nem igazán derült ki, mire lett volna képes, ha megkapja azt a bizalmat, amit az elején megigértek neki. Rövid regnálása alatt mindenesetre nem sokat sikerült felmutatnia:

  • A Veszprémmel elég komolyan betlizett tavasszal, a bajnokságot elbukták a Szegeddel szemben, a BL-ben pedig egy "nevenincs" skandináv csapattal szemben estek ki már a nyolcaddöntőben. Komoly blama volt mindkettő.
  • A válogatottal árnyaltabb a kép, ahogy a fentiekből már kiderült: kudarcos Eb után javítás, bravúros szlovénverés. Lényegében ez utóbbi azt is jelentette, hogy az olimpiacentrikus magyar sport "időarányos terve" teljesítve van, hiszen kijutotttunk arra a vb-re, ahonnan aztán az út továbbvezethet az olimpiára.

Nem diadalmenet, az kétségtelen, de én azt hittem, a válogatott sikere ad neki egy kifutást a következő szezonra.

Nos, tévedtem. Vranjest az idény legelején, két BL vereség után kirúgták a Veszprémtől, majd rögtön utána a válogatottól is. Bár a bennfentesnek tűnő Hatosfal blog ekkor már kongatta a vészharangot a Vranjes által tönkretett veszprémi csapat (és szezon) miatt, a magam részéről ezt kicsit furcsának tartottam. A kirúgás előzménye két BL vereség volt, amit erősen erőltetettnek éreztem. Először idegenben kapott ki a csapat Barcelonában, hát ez nálam nem edzőrepítő tényező. Az otthoni vereség a Vardartól már kellemetlenebb, de azért mégiscsak egy topcsapat az is, két éve megnyerték a BL-t, tavaly is F4-ben voltak, gyengültek, az igaz, de azért az első soruk még mindig F4 közeli szint, szóval azért egy vereség ellenük még nem lett volna a világ vége. Hisztinek éreztem én ezt menesztést akkor. 

Félreértés ne essék, lehet, hogy Vranjessel tovább szenvedett volna a Veszprém (már persze nélküle is szenvedett, de ez érthető egy ilyen edzőváltás után), de a történet szerintem nem arról szól, hogy Vranjes miyen rossz edző, hanem inkább arról, hogy lehet, eleve nem őt kellett volna Veszprémbe hozni. Ha egy csapat éveken át a masszív spanyol stílus mellett teszi le a voksot, akkor mit keres itt egy tempohandballra szakosodott északi edző? Ha viszont elfogadjuk, hogy új stilus kell, akkor ne lepődjünk meg, hogy ez átmeneti visszaeséssel jár, különösen akkor, ha a csapat tele van öregedő sztárokkal, akik egyáltalán nem biztos, hogy alkalmasak erre az új stílusra.

Ha meg rájövünk, hogy hibáztunk, akkor ez tényleg a szezon elején három meccs után történik meg? Amiből egyet megnyertünk, egy totál papírforma vereség, tehát max. a harmadik bírhat némi relevanciával arra nézvést, hogy valami tényleg nincs rendben. Nekem ez így nem kerek. Inkább azt gondolom, hogy itt a döntés már megszületett a szezon végén, csak töketlenkedés folyt. Vagy netán a győztes szlovén párbaj után nem merték felvállalni az azonnali menesztést, kellett egy elfogadhatóbb ürügy.

Ez persze csak tipp, a fene tudja, mi hogy volt. Mindenesetre az ügy egyik tanulsága (bár ezt illett volna már korábban tudni, mert volt már ezügyben tapasztalat), hogy nem szerencsés egy klubedzőnek adni a válogatottat is. Már legalábbis ha az a klub a Veszprém vagy a Szeged.

Mindenesetre búcsúzzunk azzal Vranjestől, hogy elismerjük azt az egy eredményét, amire tényleg büszke lehet, a szlovének elleni diadalt.

Meccsnapló

Magyarország-Olaszország 3-2 (jégkorong, divízió 1/A vb, 2018. április 23.)

A magyar-olasz nem a legfontosabb és nem a legdrámaibb meccse volt ennek a vb-nek, így elsősorban személyes szempontok miatt került be: ugyanis ezt az összecsapást a helyszínen láttam. Nagy élmény volt 5 év után újra egy nagy magyar győzelmet látni az Arénában. Ennél többet most nem mondok, tessék elolvasni a beszámolómat, vagy megnézni a meccs végén lejátszott magyar himnuszt:

Aznap vidáman mentem haza. A remény élt, egészen vb utolsó utolsó meccséig.

Veszprém-Szeged 29-26 (kézilabda, bajnoki döntő visszavágó, 2018. május 20.)

A meccset a Veszprém nyerte, a bajnokságot a Szeged. Amit a Szeged őszi bukdácsolása után aligha várt bárki. (Ez intő jel annak, aki bármit jósolni akarna az idei őszi "fordított" szereposztésból...) De nem bánom, kell néha őrségváltás az élen. A Szeged egyébként is jelenleg egy hangyányival rokonszenvesebb nekem, leginkább azért, mert az elmúlt években Pastor felépítette "nekünk" Bodót és Bánhidit. És hát Baloghot, aki ugyan nem a csapat aduásza, de egy totál megbízható átlövő lett belőle, szintén a válogatott nagy hasznára. A Veszprém hasonló teljesítménye nem meggyőző, náluk a fiatalabb magyarok kevés kivétellel mellékszereplők, akiket vagy kölcsönadnak, vagy a magyar bajnokikon villoghatnak. 

Németország-Svédország 2-1 (labdarúgás, vb, 2018.  június 23.)

Jöjjön akkor a nyár nagy dobása, a focivébé. Sok meccsbe néztem bele, kevés maradt meg. Az egyik ezek közül a német-svéd, ami akár a szokásos Lineker bölcsesség klasszikus igazolása lehetne: a németek mindig nyernek. Kiegészítve a Promontor-féle megfigyeléssel: amikor igazán fontos, akkor a nagycsapatok mindig bedarálják a rokonszenves kicsiket. Lehetőleg az utolsó pillanatban, már csak a drámaiság kedvéért.

Persze a Lineker-féle bölcsességnek jól keresztbe tett a németek következő meccse, ahol viszont simán kikaptak Koreától. Amivel szégyenszemre ki is estek.

Belgium-Japán 3-2 (labdarúgás, vb, 2018.  július 2.)

A vb legjobb meccse, saccperkábé. A szimpatikus vesztes szerepében Japán, akik már 2-0-ra is vezettek. Ami ugye bombameglepetés lett volna. Helyette lett egy bombameccs, mert a belgák egy nagy rohammal egyenlítettek. Amikor meg már mindenki a hosszabbítást várta, akkor egy halálos kontrából megszerezték a győztes gólt.

A lendületük egyébként kitartott a következő meccsig is, ahol  brazilokat ejtették ki, szintén egy frenetikusan jó meccsen. Az biztos, hogy a vb legjobb meccseit ők játszották.

Franciaország-Horvátország 4-2 (labdarúgás, vb döntő, 2018.  július 15.)

Ahhoz képest, a vb-döntők mennyire gyengék tudnak lenni, ez nem volt annyira rossz. Mondjuk izgalmas nem nagyon volt, de legalább volt sok gól. Ezért persze nem került volna ide be, viszont mi éppen Horvátországban voltunk a döntő idején. Egy ország csendesedett el arra a két órára. Utána pedig ugyan érezhető volt a csalódás, de alapvetően inkább ünnepelték a csapatukat, mint búslakodtak.

Na de váltsunk sportot, fociból ennyi elég.

Magyarország-Németország 26-25 (női kézilabda, Eb, 2018. december 9.)

Na, az ilyen meccsekért érdemes kézilabdát nézni. Izgalom, látványosság, küzdelem, és a végén még győzünk is!

Magyarország-Románia 31-29 (női kézilabda, Eb, 2018. december 12.)

Na, az ilyen meccsekért érdemes kézilabdát nézni. Izgalom, látványosság, küzdelem, és a végén még győzünk is! Nem is akárkit, hanem az egyébként a vereségük ellenére elődöntőbe jutó románokat! 

Ha már női kézilabda, akkor értékeljük Kim Rasmussent is.

Röviden: Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.

Kicsit hosszabban: tavaly elég hosszan írtam Rassmussenről, annak kb. az volt a lényege, hogy ha olimpiai ciklusokban gondolkodunk, akkor butaság lenne őt kirúgni két olyan világverseny után, amelyek az esetleges olimpiai részvétel szempontjából lényegtelenek. Az idei Eb már nem volt az, ha szerencsénk van, akkor az itt elért 7. hely akár elég is lehet az olimpiai selejtezőbe való bejutáshoz. Persze ez csak a jövő évi vb után fog kiderülni és az elsődleges cél amúgy is az, hogy az ottani helyezésünk kvalifikáljon a selejtezőbe és akkor nem kell számolgatni.

Ami a fenti eszmefuttatásnál fontosabb, az a válogatott szereplése és a mutatott játék. Ami alapvetően rendben volt. Ugyan Rassmussen is hozta az évtizede "kötelező betlit" a norvégok ellen, ettől eltekintve egy nagyon markáns kis csapatot hozott össze. Volt tartása, helyenként kifejezetten szépen játszott és a középdöntőben képes volt a "money time"-ban meccseket nyerni. Mindezt úgy, hogy komoly hiányzók voltak, a korábbi évek klasszisai közül lényegében csak Kovacsics volt jelen (és "nagy öregként" valódi vezére volt a csapatnak!). Viszont most végre a többen felnőttek hozzá, vannak remek szélsőink, Háfra már húszévesen is kulcsember lett, a kapusaink kulcspillanatokban remekeltek, de alapvetően szinte mindenki maradandót alkotott. Ebben pedig nézetem szerint Rasmussennek nagy szerepe volt. A korábbi döcögősebb kommunikációja a csapattal sokat javult, pontosan érezte, kit hogyan motiválhat, kire mekkora terhet rakhat (szemben mondjuk a kizsigerelt román sztárokkal) ls persze nagyon jól összerakta a csapat játékát is.

Nem akarok abba a szokásos hibába esni, hogy akkor majd jövőre biztosan még jobb lesz, mert az ilyesmi sose biztos. De azért optimista vagyok: van egy fiatal, tehetséges csapatunk és egy láthatóan jó edzőnk: két távollét után jó lenne újra olimpián látni a csapatot és ez  nem tűnik egy reménytelen küldetésnek.

Reméljük a legjobbakat.

Mi lesz jövőre?

Hát, nyilván sok izgalmas meccs és esemény.

  • Férfi kézilabda vb januárban, Csoknyai második debütálása. Remélem, jobban sikerül, mint az első. A hivatalos elvárás az első 7 hely egyike, lévén ez kell (értsd: szükséges, de nem elégséges) az olimpiához. Ez ambíciózus cél, nem lehetetlen, de bravúrok kellenének hozzá, elsősorban a skandináv trió (svéd, dán, norvég) jelent komoly akadályt, plusz nem tudom, hogy a zsoldosokat foglalkoztató Katar épp mennyire erős. De persze a csoportbéli gyengébb ellenfelek, vagy a másik ágról Ausztria ellen se mehetünk biztosra. A magam részéről nagyon örülnék már egy 8. helynek is, az a korábbi olimpiákon általában elég is volt a selejtező elérésére.
  • Fehérvár meccsek az Ebelben: vajon bejutunk a rájátszásba? Nem tippelek, a fene tudja. Gyanítom, hogy a középszakaszt az alsóházban húzzuk le, az meg megjósolhatatlan. 
  • Szlovák extraliga MAC és Miskolc részvétellel: vajon bejutunk a rájtszásba? Az attól is függ, mit értünk rájátszás alatt. A jelenlegi formátum az, hogy a 7-10 helyezettek nyolcaddöntőt játszanak, a két győztes pedig csatlakozik az 1-6. helyezetthez a negyeddöntőkben. Ha a nyolcaddöntő már rájátszás, akkor szerintem a Miskolc biztosan, a MAC nagy valószínűséggel ott lesz. A negyeddöntőben meg szerintem már csak egy csapatunk lesz.
  • Férfi hoki vb áprilisban Kazahsztánban, félelmetes ellenfelekkel. Nincs nagy elvárásom. Ha a papírformát nézem, akkor a litvánokat kell vernünk a bentmaradásért. Ugyanakkor azt gondolom, a koreaiak legyőzése - ha nem is papírforma - de reális cél. Ez gyakorlatilag a 4. helyre lehet elég. A fehérorosz, szlovén, kazah hármas ellen bármilyen pontszerzés óriási siker lenne.
  • Női kézilabda klubcsapatok: Vajon nyer megint a Győr BL-t és bejut végre a Fradi a négyes döntőbe? A Fradi biztos nem, ez gyakorlatilag már az ősszel eldőlt. A Győr nem esélytelen, a nagy riválisok a Rosztov és a Bukarest, az utóbbiban viszont nem lesz Neagu, de még így is ez nagyjából háromesélyes játszma lesz. A nagy ismeretlen a "zöldfülű" edző, Danyi Gábor. Kérdés, ő tudja-e azt a szakmai pluszt hozni, ami a Győr javára billentheti a nagy rangadókat.
  • Férfi kézilabda klubcsapatok: ugyanez férfi vonalon: vajon bejut a Veszprém vagy a Szeged a kölni négyes döntőbe? Talán. A Szeged erősebb lett, közelebb van a F4-hoz, mint valaha, de kérdés, az "újonc" csapat bírja-e a lélektani terhet. A Veszprém jobb annál, amit ősszel mutatott, de hogy ez elég-e a visszatéréshez, azt nem tudom. Tudom, kegyetlen, de talán az lenne a legjobb, ha összefutnának a negyeddöntőben, akkor az egyikük ott lenne.
  • Női kézilabda vb decemberben, a kijutás tuti (play-off Ausztria ellen, ezt féllábon, hátrafele biciklizve is hoznunk kell), a többit majd meglátjuk. Csak emlékeztetőül, a hivatalos elvárás az első 7 hely egyike, lévén ez kell (értsd: szükséges, de nem elégséges) az olimpiához. 

Végezetül jó szurkolást kívánok mindenkinek 2019-ben is!

Szólj hozzá!

Címkék: sport foci magyarország vb franciaország horvátország románia japán szlovénia németország szeged svédország veszprém kézilabda jégkorong belgium női kézilabda férfi kézilabda évértékelő beszéd vb selejtező 2018 legjobb meccsek Nagy-Britannia Eb

Pisisarc a Corvin Plázában

2018.12.07. 09:19 promontor

A minap a Corvin Plázában láttam és a folyosón sétálva az alábbi tájékoztató táblára lettem figyelmes:

corvinplazafizetoswc_2018_11_28_001c_478x413.jpg

Tájékoztató tábla a Corvin Plázában, 2018. november 28.

Mi van? Először azt hittem, rosszul látok. De nem. Valóban azt írja, hogy:

corvinplazafizetoswc_2018_11_28_001cc_478x353.jpg

"...kultúráltabb mosdóhasználat..."

"A fokozottabb kényelem és a még kultúráltabb mosdóhasználat érdekében toalettjeinket... fizetőssé tettük... Köszönjük megértéseteket!"

Aha. Nos, a kulturáltabb blogolvasás érdekében eltekintek az első reakcióm szöveghű idézésétől, legyen elég annyi, hogy bizonyos felmenők tradicionális mesterségével volt kapcsolatos.

Na, addig is, amíg kicsit lehiggadva a lényegre térek, két "apróság" kezdetnek:

  • Nem "kultúráltabb", hanem kulturáltabb.
  • Kedves Corvin Pláza! Nem ittunk pertut, engem ne tegezzenek le még egy tájékoztató táblán se. Amit kivételesen elnézek az Ikeának (mert skandinávok és mert jó fejek), azt nem nézem el egy tizenkettő egy tucat pesti plázának, akik se nem skandinávok, se nem jó fejek.

Na, akkor a fizetős WC.

Nem látok bele a Corvin Plaza pénzügyeibe, így nem tudom, hogy ez most egy kétségbeesett lépés, amivel a rosszul menő üzletmenetet akarják rendbehozni vagy csak a határtalan kapzsiság újabb megnyilvánulása. Gyanítom, az utóbbi. Akármi is az ok, nézetem szerint ez egy kicsinyes és alattomos húzás.

Hasonló témáknál mindig elő szokott kerülni az épületes ellenérv egyes kommentelőktől: "A wc megépítése pénzbe került, a takarítása pénzbe kerül, természetes, hogy fizetni kell érte." Világos, aminek költsége van, azért fizetni kell, ezt csak a gyengeelméjűek nem képesek felfogni, ugyebár.

Na, akkor következzen egy ki szájbarágó arról, hogy miért hamis ez az érv.

Gondolom a fenti illetők olyan üzletközpontokba járnak, ahol

  • A bejáratnál már beléptetőkapu van és önfeledten dobálják be a százast: hiszen az üzletközpont télen fűtött, nyáron hűtött, takarítani is kell. Költség, fizetni kell ugyebár.
  • Nyilván a mozgólépcső használata egy újabb százas (alkalmanként és emeletenként!), hisz az egy drága dolog, sokba volt beépíteni, sokba van a karbantartás is. Költség, fizetni kell.
  • Lift dettó.
  • A lépcsőház olcsóbb, emeletenként csak egy ötvenes, elvégre azt csak felmosni kell néha. 

Ugye folytathatnám a sort a végtelenségig.

Ja, hogy ilyen nincs. Hát igen: a valóságban nincs olyan üzleti vállalkozás a világon, ami úgy állapítaná meg az árait, hogy minden egyes költségfajtát külön felszámolna a fogyasztóinak. Ehelyett arra törekednek, hogy az összes bevételük (bármilyen címen is  szedjék be azokat) meghaladják az összes kiadásukat. Innentől pedig az, hogy a bevételeiket hányféle forrásból, milyen módon szedik be, az egy üzletpolitikai döntés.

Tehát annak, hogy bevezették a fizetős wc-t a Corvin Plaza nagyurai, annak nem a fent említett elv az oka. Hiszen ha ezen elv mentén vezették volna ezt be, akkor a plázájukban nyilván semmilyen más ingyenes szolgáltatás nem lenne elérhető. Márpedig ezekből számos van, ahogy azt büszkén hirdetik a honlapjukon: baba-mama szoba, belső játszótér, konnektor, telefontöltők, wifi, csomagmegőrzés, kerekesszék, elsősegély, pihenősarok. Mindnek van költsége, mégis mind ingyenes. Ahogy eddig a WC is az volt. Tehát arról szó sincs, hogy új költségelem keletkezett volna náluk kiadási oldalon. Felteszem azt se képzeli senki, hogy WC belépődíjból keletkezett bevétel mértékével egyező mértékben csökkentenék a boltoknak felszámolt bérleti díjat.

Na, akkor ennyit a "WC megépítése pénzbe került, a takarítása pénzbe kerül, természetes, hogy fizetni kell érte" elvről. Fenéket. A pisipénz szimplán egy profitnövelő áremelés.

További szájbarágó trolloknak, immár röviden:

  • Milyen kicsinyes dolog már egy százason rugózni? - Egyetértek, kicsinyes. De akkor nem csak az kicsinyes, aki sajnálja kiadni, hanem az is, aki elkéri, ugye?
  • Most komolyan egy ilyen piszlicsáré ügyről posztolsz? - Igen. Most komolyan egy ilyen piszlicsáré ügyben kommentelsz?
  • A pályaudvarokon-aluljárókban-stb. is fizetős a WC. - Igen. És? Az éttermekben, múzeumokban és stadionokban meg ingyenes. De ez mind lényegtelen, ez a poszt egy bevásárlóközpontról szól.
  • XYZ plázában is fizetős. - Jó, hogy mondod, legalább összeállítunk egy feketelistát. Mindazonáltal egyelőre szerencsére ezek kivételek. Én legalábbis most először találkoztam fizetős plázavizeldével.
  • Biztos túl sokan használták a WC-t. - Lehet. Biztos túl sokan járnak az üzletközpontban.
  • Biztos volt egy réteg, akik nem használták "kultúráltan" - Lehet. Azt kétlem, hogy azok között ne lenne ilyen, akik kifizetik a százast. Azaz a probléma nem lesz megoldva. A megoldás a rendszeres takarítás. Más plázák megoldják.
  • Én rengeteget vásárolok a Corvin Plázában és szerintem ez igazságosabb, mert én sosem használtam a WC-t, mégis az általam fizetett bevételből fedezték annak a fenntartását.. - OK, mostantól nem abból fedezik. Ezzel jobb lett Neked? Most kevesebbet fizetsz? Csökkentek netán az árak a Pláza boltjaiban?
  • Én rengeteget vásárolok a Corvin Plázában és szerintem ez igazságosabb, mert eddig én fizettem azoknak is a WC használatát, akik nem is vásároltak, csak belógtak "bliccelni". - OK, mostantól nem Te fizeted a "bliccelőket". Ezzel jobb lett Neked? Most kevesebbet fizetsz? Csökkentek netán az árak a Pláza boltjaiban?

Sag schon, növelik a profitjukat, hát nem ezt próbálja mindenki? Joguk van hozzá, nem? Nos, joguk biztosan van, de attól én még tisztességtelen lépésnek tartom, mondom is miért.

Szerintem a tisztességes kereskedelmi gyakorlat az átlátható árszabásról szól. Konvenciókról, amiket mindenki (vagy legalábbis a tisztességes többség) betart. Amikre a fogyasztó számíthat. Ha az általános gyakorlat az, hogy Magyarországon üzletközpontokban nincs pisisarc (márpedig jelenleg ez a helyzet), akkor az, aki ettől eltér, az megtéveszti és megkárosítja a fogyasztókat. Egy váratlan extra költséggel terheli a fogyasztót, amire az nem számít.

Persze nem akarom azt mondani, hogy azért, mert valami száz, ötven vagy húsz éve bevett üzleti gyakorlat, azon ne lehessen változtatni. Hiszen ezen az alapon ma nem léteznének fapados légitársaságok se: ők aztán igazán radikálisan felforgatták a konvenciókat.

A kérdés ilyenkor fogyasztói szemmel az, hogy a konvenciókat felborító új díjszabás hoz-e pozitív változást az ügyfeleknek. A fapados modell például hozott: némi lemondás árán sokak számára sokkal olcsóbbá tette a repülést. De vajon milyen pozitív hozadéka van a pisivám bevezetésének a fogyasztók számára? Szerintem semmi, ez egy szimpla áremelés képmutató indoklásba csomagolva.

Másik "kedvenc" példám az éttermekben a felszolgálási díj, aminek fogyasztói szemmel szintén semmilyen pozitív hozadéka nincs. Negatív annál inkább: lényegében egy burkolt áremelésről, illetve megtévesztési kísérletről van szó: a mezei fogyasztó azt látja az étlapon, hogy 1500 a rántott szelet (az apróbetűt a lap alján, vagy az utolsó oldalon nem nézi, mert megszokta, hogy az az ár van a számlán, amit az étlapon lát), ennek megfelelően itéli meg a helyet és rendel, aztán meglepődik, hogy 1650-et számláznak. Rosszabb esetben észre se veszi és még rá is teszi a borravalót, úgy fizet mondjuk 1800-at...

Nyilván ezért merték ezt meglépni, mert úgy ítélték meg, hogy "belefér", a fogyasztók majd "megértik", vagy legalábbis beletörődnek. Elvégre mi mást tehetne az, akire vásárlás közben rájön a szükség: morogva kipengeti. Majd megszokják, hogy mostantól ezért itt fizetni kell. Szokták mondani, hogy piaci verseny van, ha valakinek nagyon nem tetszik, az majd nem jár ide. Csak sajnos valójában nyilván a többség azért továbbra is bemegy a Corvin Plázába, hiszen azért jár ide, mert vagy a közelben lakik, vagy a közelben dolgozik, szóval "kézre" esik. Klasszikus lokális monopólium, amit a Corvin Plaza kihasznál.

Nos, sajnos bármennyire szeretném, nem merem bizton állítani, hogy rosszul számoltak. A többség nyilván lenyeli békát, esetleg igyekszik kerülni a WC használatát, de azért továbbra is oda jár majd vásárolni. Nem hinném, hogy 1-2 százaléknyi vásárló elvesztésénél komolyabb következményekre kellene számítaniuk. Persze 1-2 százaléknyi vásárló elvesztése nagyjából ugyanennyi bevételkiesést okozna a boltok forgalmában, ami akár jóval nagyobb összeg is lehet, mint a WC használata után befizetett 100 forintok, azaz összességében bőven előfordulhat, hogy az intézkedés veszteséget okoz. Csak az a baj, hogy a veszteséget nem az szenvedi el, aki bevezette az intézkedést, hanem a pláza boltjai. Akiknek meg nyilván korlátozottak a lehetőségeik a Plaza intézkedéseinek befolyásolására.

Én mindenesetre a továbbiakban nem vásárolok a Corvin Pláza boltjaiban és nem étkezem az ottani gyorséttermekben sem. Továbbá mindenkit arra bíztatnék, hogy ha egyetért velem, akkor a maga módján reagáljon a pisipénz bevezetésére. Írjon negatív értékelést a Facebook oldalukra, írjon tiltakozó bejegyzést a plaza vendégkönyvébe és legfőképpen lehetőség szerint csökkentse vagy akár teljesen szüntesse meg ott a vásárlásait. Ha sikerülne egy észrevehető tiltakozó hullámot generálni és mellé egy észrevehető bevételcsökkenést okozni, akkor a bérlők esetleg csatlakoznának a "morgáshoz", ami esetleg idővel jobb belátásra téríthet a Pláza tulajdonosait.

Szeretném remélni, hogy valami ilyesmi fog történni, mert ha nem, akkor könnyen meglehet, hogy a többi üzletközpont vérszemet kap és követi a rossz példát.

Szólj hozzá!

Címkék: budapest magyarország homár dörgedelem wc fogyasztóvédelem fizetős wc Corvin sétány Corvin plaza pisipénz pisisarc pisivám

Paulus Velocipedus 6.

2018.12.01. 08:46 promontor

"Biciklizni kezdtem" - nyilatkoztattam ki hat éve. Aztán megosztottam az első, második és harmadik és a további évek tapasztalatait. Azóta is biciklizem, ez a poszt a hatodik évről szól.

Mennyit bicikliztem?

Itt a válasz:

A 2017-18-os szezon eredménye 4891 km:

paulus2018_478x271.jpg

A tavalyi kb. 5400 km után nagyjából 500 km csökkenés. Ez nagyjából megfelel a várakozásaimnak, mert kiesett egy gyakori észak-pesti célpont, ahova már szerencsére nem kellett mennem az idén. A többi célpont nagyjából változatlan maradt. Mivel munkába és egyéb hétköznapi kitérőkre most már igazán napi rendszerességgel a bringát használom, növekedés akkor lenne várható, ha a hétvégi családi bringázások mennyisége növekedne. Erre az egy-két idei őszi jól sikerült bringázás után látok esélyt, hogy beválik-e, azt' majd meglátjuk.

Endomondo

Az év egyik változása a telefonos útvonalmérő alkalmazásom lecserélése volt.

A kezdetektől a Sports Trackert használtam. Használtam, de nem mondanám, hogy választottam, mert a "választást" erősen behatárolta az a tény, hogy Windowsos telefonom volt, azon meg gyakorlatilag csak a Sports Tracker volt elérhető. Nem állítom, hogy tökéletes lett volna, egyszer pl. hónapokig nem volt elérhető a szerverük, de ennek ellenére nem terveztem lecserélni akkor se, amikor tavaly az utolsó Windowsos telefonom csúnya halála (durván összetört, amikor menet közben kiesett a zsebemből) után végül megkaptam az első Androidos telefonomat.

Nem terveztem, de végül lecseréltem, bár mint utóbb kiderült, "koholt vádak" alapján született meg a verdikt. Történt ugyanis, hogy a GPS elérés elkezdett bizonytalankodni. Egyre gyakrabban történt meg, hogy el se indult, vagy menetközben megszakadt a GPS kapcsolat, az így felvett útvonal meg persze használhatatlan volt (lényegében csak a menetidő maradt meg). Eleinte arra gyanakodtam, hogy a Sports Tracker kliens GPS kezelője van rosszul megírva, emiatt pár nap után a csere mellett döntöttem és némi internetes kutakodás után az Endomondo lett az új jelölt (a Strava volt még versenyben, amúgy).

Letöltöttem az Endomondo klienset, hát ezzel sajnos a problémák nem oldódtak meg, az Endomondo ugyanúgy megbízhatatlanul érte el a GPS-t, mint elődje. Na de akkor mi a fene a baj? Az, hogy az Android a hunyó vagy a telefon (Nokia, amúgy), azt nem tudtam meg, de némi netes keresés visszaigazolta, hogy a probléma létezik ezzel a készülékkel és megoldást is találtam rá. Nem "rendes" megoldást, a GPS sajna továbbra is lassan kapcsol be és néhanapján el is veszik menetközben. A megoldás az, hogy meg kell várni, míg megjön a GPS jel. Erre pedig letöltöttem egy külön alkalmazást, ami GPS Status névre hallgat. Ezt is elindítom az Endomondóval együtt, amikor ezen megjön a GPS jel, akkor általában már minden rendben lesz, indíthatom az Endomondón a mérést. Ha nagyon lassan jön meg a jel, lehet frissíteni az aGPS adatokat is, az is szokott segíteni. Elég körülményes, de bevált. 

Persze mire erre rájöttem, már megszoktam az Endomondót, így szegény Sports Trackert ugyan rehabilitáltam, de egyben érdemei elismerése mellett nyugdíjba vonult. Nem állítom, hogy az Endomondo tökéletes, de valamivel gazdagabb az ingyenes verzió szolgáltatáslistája, például egész jó az útvonalkezelője és a statisztikái is.

Bike Citizens

Pedig lehetett volna egy komoly versenytársa, ugyanis a tavaszi Bringázz a Munkába kampányban a részvételhez le kellett tölteni egy másik alkalmazást, a Bike Citizens-t. Ennek elvileg lett volna esélye kiszorítani az Endomondo-t, ha megnyeri a tetszésemet. De nem nyerte. Ilyen gyengén összegányolt programot régen láttam:

  • Már a regisztráció se ment zökkenőmentesen, a mobilos kliensről egyszerűen hiányzott egy gomb. Pontosabban ott volt, csak láthatatlanul, napokkal később jöttem véletlenül rá, amikor a képernyőn véletlenül mgérintettem.
  • A kampány részeként csapatba kellett jelentkezni, ez szintén nem ment. Se a csapat létrehozása, se a csapatba jelentkezés nem volt jól megcsinálva, napokig tartott, mire a kolégákkal vahagy megfejtettük, mit kell csinálni.
  • A csapat tagjainak illetve az általuk gyűjtött pontoknak a kijelzése szinte az egész kampány során hibás volt, a rendszer ritkán frissített, egyes menetek meg szimplán elvesztek.

Kár érte egyébként, mert legalább egy dologban tetszett a Bike Citizens: nagyon jó a hőtérkép funkciója, amely egy személy vagy csoport összes megtett útját egyszerre kijelzi a térképen, így nagyon jól látszik, hol biciklizem gyakran és hol ritkábban.

De ez az egy szellemes funkció nem mentette meg a Bike Citizens-t a törléstől. A kampány végeztével azonnal ment a kukába.

Közlekedési helyzet

A közlekedési helyzet szubjektív megitélésem szerint valamelyest romlott.

Ami kb. változatlan:

  • A bringás infrastruktúra olyan, amilyen:
    • Vegyesfelvágott jellegű (azaz régebbi korszerűtlen és újabb korszerű megoldások kissé kaotikus keveréke), sok helyen hiányos, szűk, de használható.
    • Ha valahol építkezés van, akkor a helyzet tipikusan tragikus: bringás átvezetések nincsenek vagy szűkek, veszélyesek; táblázás, hogy merre menj a lezárt szakasz helyett, nincs.
  • A közlekedési morál olyan, amilyen:
    • A többség eléggé szabálytalan, de normális és óvatos.
    • Van egy tahó, tolakodó, agresszív kisebbség, akiktől óvakodni kell. (Példák most nem lesznek, pedig lenne miből szemezgetni, sajna.)

Ami változott:

  • Egyre több a dugó a városban. Ez nagyon nem tesz jót a közlekedők (főleg a négy vagy több keréken közlekedők) idegállapotának és szabálykövetési hajlandóságának. Erre figyelni kell két keréken is.
  • Az bringás infra lassan javul. Ahol új infrát csinálnak, az viszonylag jó és korszerű. Persze rossz kompromisszumok és blődlik előfordulnak.

Zárszóként balesetmentes közlekedést kívánok mindenkinek!

4 komment

Címkék: budapest közlekedés kerékpár bicikli critical mass kritikus tömeg villámposzt index címlap bringázz munkába endomondo paulus velocipedus trilógia