Megy az ember Larnacából az autópályán Nicosia felé. Dimbes-dombos vidék, nem látni nagyon messzire. Egyszer csak egy hosszabb lejtős szakaszon elénk tárul Nicosia. Nem is kicsi. Aztán meglátjuk a város mögött a hegyeket. A hegyoldalban két óriás zászló. Félhold és csillag, török zászlók. Az egyik Törökországé, a másik az Észak-Ciprusi Török Köztársaságé,
Kedves gesztus. A görög oldalon is messzire ellátszó "finom" emlékeztető, hogy kié is a sziget északi része.
A két félholdas zászló egyébként nyilván nem véletlenül majdnem egymás tükörképei: félreérthetetlenül hangsúlyozzák a két török állam testvériségét. Nemcsak a hegyoldalban láttuk párban őket, hanem máshol is, pl. a Ledra utcai átkelő török oldalán vagy a Szelimije mecset két minaretje között kifeszítve.
(Egyébként a török zászló alatt látható Ne mutlu türküm diyene felirat egy Atatürk idézet, nagyjából olyan lehet, mint nálunk a Himnusz első sora, vagy még olyanabb: a török nemzeti identitás büszke és mindennapos kifejezője. A Google mindenesetre 1090000 találatot adott ki rá.)
A zászlók délen is kettős kötődésről árulkodnak. Amennyire vissza tudok emlékezni, sokkal gyakrabban láttam a kék csíkos görög zászlót, mint a fehér alapon Ciprust ábrázoló "hivatalos" ciprusi zászlót. Ez persze némi kétségeket ébreszt bennem (és ami sokkal fontosabb, valószínűleg a törökökben is), mennyire hihető az az állítás, miszerint a ciprusi görögök valóban lemondtak volna az enóziszról (azaz a Ciprus és Görögország egyesüléséről).
Ciprus modern kori történelméről több remek magyar nyelvű összefoglalót lehet olvasni az interneten is (pl. Wikipédia és Katpol Blog), ezekből nagyjából kiolvasható, hogy a sziget megosztása a görögök és a törökök évezredes nagy történelmi ellenségeskedésének egy apró epizódja. Nem fértek meg egymással a ciprióták (azaz a helyi törökök és görögök), de talán ha ők megfértek volna is, az anyaországok nem az ellentétek csillapításában voltak érdekeltek. A megosztáshoz végül is 1974-ben egy Görögországból irányított, az enóziszt célul kitűző puccs vezetett. Törökország láthatólag kapott az alkalmon, hogy "megvédhesse" helyi nemzettársait és nagy erőkkel gyorsan elfoglalta a sziget északi felét.
A megosztás az addigi etnikai térképet is megváltoztatta, korábban mindkét népcsoport egyenletesen oszlott el a szigeten, 1974-ben azonban fürgén elmenekültek a másik fél kezére került területekről. A török oldalon ráadásul törökországi katonaság állomásozik és több tízezer anatóliai betelepülő is érkezett azóta: görög források szerint az "eredeti" török ciprióták már északon is kisebbségben vannak.
A megosztás amúgy mindkét félnek sokba került. A görögök elvesztették az egységes sziget lehetőségét, a törökök viszont az önállóságért cserébe egy elszigetelt, senki által el nem ismért török szatelitállammá váltak. Gazdaságilag a görög rész dinamikusan fejlődött, kihasználva a mediterrán térségben megjelenő tömegturizmust, míg az északiak a nemzetközi bojkott miatt stagnáltak. (Bár ez az elmúlt években állítólag változott, a 2000-es években a török oldal is rohamos gazdasági fejlődésnek indult: talán az esetleges majdani egyesülés miatti reménybeli EU tagság vonzhatta a tőkét...)
A sziget újraegyesülése ezzel együtt nem teljesen reménytelen. Igazából azon múlik, Törökországot felveszi-e valaha is az EU. Ha igen, Ciprus valamilyen formában újraegyesül (kérdés persze, mi lesz az anatóliaiakkal, meg az évtizedekkel ezelőtt elmenekült családok visszatérésével/kártalanításával), enélkül Görögország és a görög Ciprus vétózna. Ha nem, marad minden úgy, ahogy most van, az északi részen a hivatalosan független, de Törökországon kívül senki más által nem elismert bábállam, török katonasággal.
Turistaszemmel a megosztottság felemás következményekkel jár. A déli rész turisták által látható mindennapjaiban nincs komoly nyoma, egy laza, pezsgő, vidám, EU-átlag mediterrán országot látunk. Ugyanakkor az északi területekre egyénileg nagyon nehézkes az utazás. Határátkelő nincs túl sok, öt vagy hat összesen (kettő közülük a brit támaszpontok területén egyébként, merthogy azok is megvannak még, a nagy brit világbirodalom maradványaiként). A déli oldalon bérelt autót nem lehet északra vinni, ott nem érvényes a biztosítás (fordítva se). Tömegközlekedés, azaz menetrend szerinti buszforgalom sincs a két országrész között. Egy utazási iroda ajánlott egy egynapos buszkirándulást az északi országrészbe, de ezt túl drágának találtuk, ráadásul nem is nagyon szeretem, amikor íly módon be kell osztanom az időmet. Így aztán hiába támadt volna kedvünk mondjuk Larnacából átugrani a közeli Famagustába (van neki görög és török honlapja is, a "harc" az interneten is folyik...), hogy megcsodáljuk a Lala Musztafa mecsetet vagy Salamis romjait, erről hamar letettünk.
Maradt Nicosia (illetve pár éve a ciprusiak a Lefkosia nevet használják, a török oldal pedig Lefkoşa névre hallgat) "Európa utolsó megosztott fővárosa", amely próbál erényt csinálni a szükségből és turistalátványosággá tenni a befagyott demarkációs vonalat. Ide viszonylag könnyű eljutni, több buszjárat is van naponta és az út mindössze egy óra. A nicosiai buszállomás ráadásul a várfal tövében található, azaz rögtön a látnivalók közelében tesz le a busz.
Nicosia középkori mércével nagy város volt, a velenceiek által a XVI. században felhúzott várfal (amely a reneszánszi hadi építészet nagyon szép példája) kerülete összesen majdnem 5 kilométer, kör alakú lévén ez kb. 1,6 kilométer átmérőjű területet jelent a falakon belül. A falat 11 fülesbástya tördeli és így végre a valóságban is jól megfigyelhettem azt az elvet, amit gyerekkoromban a Képes Történelem sorozat egyik kötetében olvastam ezekről: a fülek védelmében elhelyezett ágyúkról félelmetes oldaltűzzel tudták elárasztani a falakat rohamozó támadókat.
A fénykorát élő Oszmán Birodalom ellen azonban ezek a bástyák se segítettek: az 1570-es török ostrom sikerrel járt. Július 22-én kezdődött és a folyamatos ágyútűzzel szétbombázott, romos falak között a védők szeptember 9-ig tudtak ellenállni, azaz 49 nap kellett Nicosia bevételéhez. Ez korabeli összevetésben nem tűnik nagyon soknak. Öt évvel korábban Málta sikertelen ostroma 114 napig (május 18-tól szintén szeptember 9-ig) tartott, arról nem is beszélve, hogy a Nicosia bevétele után utolsóként ellenálló Famagusta 13 (!) hónapig kitartott. Hogy egy korabeli magyar példát is hozzunk, Szigetvár sajnos szintén sikeres 1566-os ostroma ugyan rövidebb volt (34 nap), de a magyarországi végvár védelme jóval gyengébb volt. Akárhogy is, 1570-71-ben a törökök elfoglalták Ciprust és megkezdődött a 300 éves oszmán uralom a szigeten.
A falakon belüli terület keskeny kanyargó utcácskái sokat megőriztek a középkori hangulatból. A kulcsszó persze a hangulat. Maguk az épületek elég vegyesek, régi és új keveredik, senki ne gondoljon a prágai Óváros vagy a stockholmi Gamla Stan mesebeli, egységes hangulatú középkori házaira. A Ledra utca (a helyi sétálóutca) és környéke viszonylag szépen fel van újítva és láthatólag ideirányul a turistaforgalom zöme. Ugyanakkor ha elkóborolunk egy kicsit, csendesebb és néha bizony lepukkantabb utcákat találunk, főleg a Zöld Vonal közelében.
Zöld Vonal. Ami persze nem vonal, hanem egy senkiföldje sáv, hol szélesebb, hol keskenyebb. 36 éve választja el a két országrészt és egyben a főváros két felét. Sokáig nagyjából ugyanolyan hermetikusan tette ezt, ahogy a Berlini Fal is elválasztotta a két Berlint. A 12 évvel ezelőtt írt bédekkerünk szerint az egész országban egy helyen (a városfalon kívül álló Ledra Palace hotelnél, ENSZ felügyelet alatt) lehetett átjárni a két országrész között, ott is csak külföldieknek és csak napközben. Aki átment, még aznap vissza kellett térjen, különben a görögök nem engedték visssza. Szóval dúlt a hidegháború.
Azóta sok minden változott, a helyzet szemmel láthatóan enyhült. Ennek szimbolikus jele a gyalogos átkelő a görög oldali bevásárlóutca - a Ledra - végénél. Itt persze csak gyalogosan lehet átjárni, viszont éjjel-nappal, továbbá a visszatérés időpontja se korlátozott már.
Persze az átkelés módja jelzi, hogy a helyzet igazából még mindig megoldatlan. A török oldalon "teljes értékű" útlevélvizsgálat zajlik, az érkezőknek vízumot adnak (nem az útlevélbe, hanem külön kis cetlire, mert az útlevélbe pecsételt török vízummal nem léphetnél vissza görög területre: a cetlit akkurátusan pecsételik befele és kifele is). A görög oldalon viszont csak egy rendőrörs található, ugyanis görög (és EU) szempontból az ott nem államhatár. Az érkezők bármilyen személyazonosítóval igazolhatják, hogy EU állampolgárok. Elvileg a ciprusi törökök is annak számítanak, bár azt nem tudom, hogy a török állam pecsétjével ellátott igazolvánnyal hogyan engedik be őket: valószínűleg sehogy, gyanítom, hogy erre is valami cetlis megoldás van, mert amúgy láttam törököket sétálgatni a görög oldalon is.
Mi viszont a török oldalra ruccantunk át. Sok időnk nem volt, így csak a Szelimije mecsetet látogattuk meg (a gyerekek élvezték a "szőnyeges templomot", elég nehéz volt őket kordában tartani, szívük szerint szaladgáltak és hemperegtek volna). Igencsak furcsa látvány a francia gótikus mecset a tetején a minaretekkel: önmagában frappáns jelképe Ciprus viharos, vallások és népek között megosztott történetének.
A mecsetet Szent Szófia katedrálisként kezdték építeni a XIII. század elején. Katolikus katedrálisként nem lehetett sokkal népszerűbb az ortodox görög lakosság körében, mint később mecsetként. A nyugati keresztesek kezdeti hatalmát és gazdagságát mindenesetre jól jelzi, hogy az épület gótikus részét korabeli franciaországi társaihoz hasonlítják. Csak aztán ez a hatalom hanyatlásnak indult, a helyébe lépő, egymással is vetélkedő Genova és Velence pedig már nem áldozott pénzt az építésre, így a katedrális befejezetlen maradt. A törökök aztán nem vacakoltak túl sokat, a hiányzó harangtornyok helyett felhúztak két minaretet, a templombelsőt fehérre festették, a szobrokat kidobálták, hogy véletlenül se maradjon bent emberábrázolás. Kész is volt a mecset.
Nicosiai vizitünk utolsó fontos aktusára már visszafelé, a görög oldalon került sor. Fellifteztem a Ledra Obszervatóriumba. Ez egy tizenegy emeletes épület (korábban áruház volt) az óvárosban, amelynek a legfelső emeletén egy kilátót rendeztek be. A kilátást régi és újabb fényképek és a fontosabb látnivalókat röviden ismertető tablók teszik még érdekesebbé. Bő félórát nézelődtem és olvasgattam itt és tovább is maradtam volna, ha nem kellett volna már visszaindulnunk Larnakába.
Mindenesetre jó sok látképet is csináltam innen Nicosiáról. Ekkor készült a fenti kép a zászlókról a hegyoldalban, meg a társai is.
