Miután több színházi előadás is szerepel a listában, ezért ez most nem mozi, hanem kultúrnapló lesz.

A világ legrosszabb embere (január 23.)

Fiatal csaj útkeresése. Olyasmi életérzés film ez mint nálunk a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, csak persze Norvégia nem Magyarország, így "magyaros" ízek helyett inkább egy nyugati-skandináv hangulatot és problémákat kapunk, ami őszintén szólva nem fogott meg nagyon. Illetve egyáltalán nem. 

Belfast (március 5.)

Kenneth Branagh megint nagyot alkotott. Az északír válság kezdetét mutatja be gyerekszemmel, illetve persze a gyerek családjának szemszögéből is. Tipikus kisemberek, akik lassan fogják fel, ahogy az addigi békés életük és környezetük erőszakba fordul át. Nem akarnak részt venni a konfliktusban, nem akarnak állást foglalni, egyszerűen csak szeretnének békében élni. Fájdalmas folyamat során ismerik fel, hogy nem lesz maradásuk a hazájukban. Egyszerű, szikár történet, egészen kiváló színészi játékkal.

Kulcskeresők (március 14.)

Örkény darab a Karinthyban. Nem Örkény főműve, de kellemes, élvezhető.

Vezess helyettem (március 27.)

Két megnyomorított lélek, akikben semmi közös nincs. Összehozza őket egy ideiglenes munkakapcsolat, amiből lassan, nehezen, a japán merevséget és visszafogottságot leküzdve a végén kijön valami, ami mindkettőjüknek segít elviselhetőbbé tenni az elviselhetetlent. Ilyet történetet láttunk már sokszor, de ez összességében a jobbak közül való: valahogy úgy tud lassú, "unalmas" jeleneteken keresztül csordogálni a történet, hogy közben mégis lebilincseli a nézőt és minden apróság hozzátesz valamit a szereplők megismeréséhez illetve a történet kibontakozásához.

Kilakoltatás (március?)

Magyar viszonylatban olyan nézhető darab, de összességében inkább csalódott vagyok. Próbál egyensúlyozni a komoly társadalmi dráma és a szatíra között, szerintem nem igazán sikerül dönteni a kettő között. Pár jól eltalált pillanat próbál megmenteni egy összességében csapkodó, a végére súlytalanná váló történetet. Ebben több is lehetett volna.

A kellékes (április 1.)

Kern jutalomjáték a Pesti Színházban. A darab erősen közepes, közhelyes tiszteletadás a színházi világ háttérben maradó kisembereinek.

Párhuzamos anyák (április 9.)

Almodóvar zseniális, immáron sokadszor. Szokás szerint egy extrém történet, extrém érzelmi és szexuális életű szereplőkkel, de valahogy mégis úgy bemutatva az életüket, hogy tulajdonképpen el is feledkezünk ezekről az extremitásokról (mert nem ez a lényeg, üzeni a nagy spanyol mágus), egyszerűen csak együttérzünk a szenvedőkkel és szurkolunk a boldogságukért.

Bergman szigete (április 17.)

Bergman, a huszadik század nagy skandináv filmrendezője, aki nyomasztóbbnál nyomasztóbb filmekben tárgyalta ki saját és a kor nyugati emberének lelki nyomorát, kezelhetetlen félelmeit, kapcsolatainak tönkremenetelét. Bevallom őszintén, én kicsit késve és kicsit féloldalasan ismertem meg Bergmant. A Fanny és Alexander nagy kedvencem, ugyanakkor az egy kifejezetten életvidám film az életmű egészéhez (illetve az általam ismert részéhez) képest. Nem vitatva Bergman zsenijét, számomra mindig túl nyomasztó és idegen maradt.

Ilyen előzményekkel ültem be a Bergmant valamilyen formában megidéző történetre és kicsit aggódtam, hogy mit fogok kapni. Nos, bergmani nyomasztást szerencsére nem. Összességében egy fura mix ez a film. Van benne egy Bergmant ugyan tisztelő de azért távolságtartó és a kultuszát kifigurázó  vonal. Továbbá van benne egy Bergmant idéző téma, két ember kapcsolatának válságáról, mindezt ráadásul két verzióban is, egy csendesebb és egy viharosabb változatban. Végül pedig van egy alkotással, az alkotás folyamatával, az alkotói válsággal kapcsolatos szál. Az egész úgy bergmanos, hogy közben azért szerencsére nem az: a XXI. század embere nem kér Bergman démonaiból, még akkor se, ha egyébként az általa felvetett problémák ugyanúgy léteznek és ugyanúgy megoldatlanok. Valahogy mégis könnyebben tudunk együttélni ezekkel a problémákkal, mint Bergman tette. Szerencsére.

Legendás állatok és megfigyelésük: Dumbledore titkai (április 24.)

Hm, mi is történt itt? Ja igen, váratlan fordulat, a jó varázslók győztek, Dumbledore túljárt Grindelwald eszén. Amúgy látszik, hogy Hollywood beállt a rókabőrlenyúzó, pénzgeneráló üzemmódba, szóval gondolom előbb-utóbb folytköv.

Downton Abbey: Egy új korszak (május 7.)

Hm, mi is történt itt? Hát, kb. a szokásos. Előkelő brit urak előkelő társalgást folytatnak a szalonban, vagy a parkban, vagy bárhol. Méltóságteljes komornyikok folytatnak csak egy icipicit kevésbé előkelő társalgást a szolgauniverzum mindenféle egyéb tagjaival a kastély alsó/hátsó fertályaiban. Összességében mindenki nagyon előkelő, nagyon kötelességtudó és persze nagyon szerethető. Tulajdonképp ez is egy ugyanolyan brit álomvilág (franchise, ha úgy tetszik), mint mondjuk Harry Potter. Én kedvelem ezt a világot, ezért azt is megbocsátom, hogy tulajdonképpen semmi érdemi nem történik az egész filmben. 

Minden, mindenhol, mindenkor (május 25.)

Fura, zseniális, nagyon lökött film, amely a multiverzum koncepciót egy családi melodrámával vegyíti. Kapunk rengeteg gaget, rengeteg váratlan fordulatot, rengeteg filmes utalást, néhány frenetikusan egyedi karaktert, a végén egy kicsit kiszámítható, kicsit didaktikus mondanivalót. Bár a végére kicsit leül a film, azért így is egy egyedi, izgalmas, élményt kapunk, bőven ajánlott!

Nemek és igenek (május 27.)

Jogászpárok felbomlóban, vagy mégse. Hol a határ a szex és az erőszak között? És mi van, amikor hirtelen saját magunkat találjuk olyan helyzetben, amilyenekben ügyvédként vagy ügyészként szoktunk távolságtartó módon eljárni? Valami ilyesmiről szól ez a darab, aminek talán az a legnagyobb baja, hogy kb. ugyanúgy nem néz szembe a felvetett kérdések komolyságával, mint a szereplői...

A játszma (június 12.)

Nem állítom, hogy a világ legtökéletesebb zsánerfilmje (kémfilmről beszélünk nagyjából), de magyar viszonylatban összességében elégedettek lehetünk vele: egész pofás forgatókönyv, egész korrekt színészi játék, egész korrekt rendezés és fényképezés. Ajánlott. (Majd valamikor meg kell nézni az elődfilmet is, mert az kimaradt...)

Még egy kört mindenkinek (június 29.)

Thomas Winterberg és Mads Mikkelsen összeáll, hogy szembesítse a skandinávokat az alkoholizmussal. Kicsit tartottam tőle, hogy didaktikus lesz. Kicsit az is lett, talán. Mégis "szerettem", már amennyire ez a szó helyénvaló  egy ilyen elkeserítő és alapvetően negatív történet esetében. Talán azért, ahogyan hullámzik a film a  reménytelenség, az életközepi válság nihilizmusa, alkoholba menekülés örvénye között egyfelől és kitörési kisérletek, a remény megcsillanása között másfelől. Kemény leckét kapunk, ajánlom mindenkinek.