Szürkeség, alaposság, morál, hatalom. Ezek a szavak forognak a fejemben ezután a nagyon német film után. Amely egyébként nagy film, megrendítő film. Először is, magávalragadó az atmoszférája: az NDK világ szürkesége és korlátoltsága süt minden kockájából. A szürke épületek, a szürke Trabantok és Wartburgok, a szürke ruhába öltözött emberek. A középszer világa.

Ugyanakkor alapos világ is: a Stasi alapos munkát végez, amikor bepoloskáz egy lakást és alapos munkát végez, amikor minden állampolgárról gondosan vezetett aktát raktároz, precíz rendben. (Később az egyesített német állam hasonló precízitással tárolja majd a megnyitott aktákat, legfeljebb a technológia lesz modernebb. Hiába, az alaposság veleszületett német tulajdonság.)

De a morál, az etikus viselkedés utáni vágy is valahol egy nagyon német tulajdonság, és erről is szól a film. A morális érzék okozza, hogy az egyébként megalkuvó, konformista iró végül szembeszáll a kommunista rezsimmel és a morális érzék okozza, hogy a megfigyelésével megbízott Stasi ügynök végül követi a példáját. Az érdekesebb (és nyilván egyáltalán nem jellemző) eset persze a Stasi ügynöké, aki hatalmas átalakuláson megy át. A szürke, sivár személyes világú, de rendkívül pedáns és rendszerhű bürokrata a népszerű író megfigyelése során szembesül azzal, hogyan tapossa el a hatalom a tehetséget és képmutató módon hogyan tiporja sárba a saját hivatalos eszméit. Bár hősünk szürke kisember, van benne erkölcsi érzék és a maga módján a film végén ő is szembeszáll a hatalommal, sőt meg is fricskázza az orrát.

A film mellesleg számunkra, magyarok számára is tanulságos. Példa arra, hogyan nézhet szembe egy nemzet a múltjával és hogyan tisztulhat meg a szembenézés által. (Egyébként nem ez az első német példa: már a második világháború után is lezajlott Németországban - pontosabban a nyugati felében - egy szembenézési folyamat a náci bűnökkel, hasonló következetességgel.)

Ehhez azonban az első lépés, a következetesség: mindent nyilvánossá kell tenni. Nem kenjük el a dolgokat, nem mismásolunk: mindent kiadunk. Nem úgy mint nálunk, ahol eleinte a politikai leszámolás eszköze volt az ügynöklista, manapság pedig számomra teljesen átláthatalan, milyen alapon derül ki egy-egy közszereplőről, hogy aláírt. Az mindenesetre azonos, hogy akárkiről is derül ki, az igazi katarzis elmarad. Az illető hallgat vagy mentegetőzik ("nem írtam soha semmi terhelőt másokról, védtem őket, tiszta a lelkiismeretem", stb.), elhangzik egy-két semmitmondó, közhelyes nyilatkozat a valamilyen módon érintettek és más közszereplők részéről részéről ("a rendszer áldozata volt", "személyes tragédia" mondják a saját szekértáborbeliek, "erkölcsi nulla", "mindig is tudtam" mondják a másik oldalon), az átlagember csak vállat von és nem érdekli az egész.

Ha már itt tartunk, még valami eszembe jut a filmről, pontosabban még valaki. Szabó István, akiről nagyjából két éve derült ki, hogy szintén ügynök volt főiskolás korában, jelentett társairól, nem is keveset. Ami a személyes szerepét illeti, tipikus példája a magyaros elkenésnek: amíg nem derült ki, mélyen hallgatott (sunyított, mondaná anyukám), amikor kiderült az eset, akkor előadott egy hihetetlen és elég hamar megcáfolt verziót arról, milyen hősiesen is viselkedett ő tulajdonképp. A filmes és tágabb társadalom pedig nagyjából kiállt mellette: nagy rendező, Oscar-díjasunk, hát csak nem fogjuk meghurcolni, vagy akár csak kényelmetlen helyzetbe hozni. A következő filmszemlén - ahol éppen a Rokonok premierje volt, még a szokásosnál is erősebb vastapsot kapott, amely a megbocsátást volt hivatva jelképezni.

Pedig Szabónak biztosan okozott lelkifurdalást múltja és hitelesen felvállalhatta volna a személyes szembenézést is, ha korábban nem, hát 1989 után. Mert a "művész" amúgy felvállalta azt: egész életművét átszövi a tehetséges de megalkuvó egyén és az őt megrontó hatalom viszonyának taglalása. Már a Brandauer-féle trilógia élen a Mephisto-val is erről szólt, de a legegyértelműbben a Szembesítés-ben nézhetünk szembe ezzel a erkölcsi dilemmával, méghozzá igen magas színvonalon. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy ezekben filmekben Szabó egyértelműen felmentené hőseit, illetve önmagát. Sőt. Csak hát az a sunyítás. Meg az a blabla, amit leadott, amikor lebukott. Azt nem kellett volna. Sajnos saját maga nem bírta ki a "szembesítést". És persze mi magyarok sem bírtuk ki.