Újabb elmaradt filmkritika, ezúttal az Avatarról. Mostanában jókora késéssel számolok csak be mozilátogatásaimról, aminek kettős következménye van. Egyrészt elmúlik az "első varázs", leülepszik bennem a film (ez látszani fog a poszton is). Másrészt elolvasok jó pár kritikát, hogy lássam, másoknak mi a véleménye (ez is látszani fog).

Nos, a vélemények az Avatar esetén megoszlanak.

A Zindex pl. nagyon megdicsérte, akárcsak az általában igencsak szigorú és gyakran fanyalgó Népszabadság is. De lelkesedett érte Vacskamati is, sőt, ő később még egy további posztot is szentelt a témának, gondolom a viták hatására.

Mert vita van az Avatarról: sokan szeretik, de sokan utálják. Fanyalog pl. Asanisimasa, kiosztja a filmet - legalábbis egy oldalvágás erejéig - Amál is (bár a bennem lévő kisördög piszkálásának nem bírok ellenállni, így meg kell jegyezzem: arról a tényről, hogy Amál sziklaszilárd véleményét a film megtekintése nélkül alakította ki, hasonlatként nekem leginkább a Pandora bolygó lebegő hegyei jutottak eszembe... ;-).

A legyilkosabb kritikát azonban Zita írta, az ő két és fél bekezdése ugyanis unalmat és érdektelenséget fejez ki, aminél lesújtóbb fogadtatást nehezen tudok elképzelni.

Szóval ellentét és vita van, illik nekem is letennem a voksomat.

Nos, azt semmiképpen nem bántam meg, hogy megnéztem: alapvetően élveztem a filmet. Ebben nyilván szerepe volt annak, hogy szeretem a műfajt. Végy ráncosorrú, zöld (kék, sárga, kockásszemű, stb.) idegen lényeket, pár bolygót, meteorvihart, űrhajót, lézerágyút, esetleg időgépet: Promontornál garantált lesz a siker. Aztán nyilván szerepe volt annak is, hogy nagyjából reális elvárásokkal ültem be a moziba. A látványtól sokat vártam, a történettől pedig a szokásos Hollywood szintet: semmi forradalmit, viszont pörgős cselekményvezetést, rutinos színészi játékkal.

A történet sajna az én ízlésemnek túl kiszámítható lett, jó pár fordulatot előre láttam, olyan pedig, ami meglepett volna, egyáltalán nem volt. Viszont a látvány hozta, amit vártam, még többet is. Nemcsak a szokásos akciójelenetek voltak ugyanis látványosak, hanem szinte minden. Gyönyörűek a Pandorát "csak úgy" bemutató felvételek, legyen szó a már említett sziklákról, az óriásfáról, vagy éppen a pandorai élővilágról. Ha majd a National Geographic filmet mutat be Pandoráról, gond nélkül felhasználhatják az Avatar jeleneteit.

Alaposság, kidolgozottság és a részletek szeretete jellemzi a látványt, ezek pedig egy jó sci-fi elengedhetetlen kellékei. (Egy jó sci-fi ugyanis nemcsak egy fantasztikus történetről szól, hanem egy elképzelt világ aprólékos és logikus felépítéséről is. Ezért szereti sok mérnök is a műfajt, érzik a rokonságot a saját szakmájukkal.) Ugyancsak fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Pandora világát érzékelhető "környezetvédő szeretettel" mutatja be a film. Engem ez magával ragadt és szerintem ez valamicskét hozzátesz a mondanivaló hitelességéhez (rá is fér, de erről később).

De térjünk vissza a történethez. Az "ellentábor" kritikái szinte egyöntetűen a primitív történetet és az egydimenziós jellemeket róják fel a filmnek. Valami hasonlót a dicsérők is elismernek, legfeljebb ők "egyszerű" történetről beszélnek és szerintük nincs ezzel semmi baj.

Hiszen pl. a Csillagok Háborúja is hasonlóan egyszerű történetet és egydimenziós szereplőket vonultat fel, még sincs vele semmi baj. Igazi filmklasszikus, amit kötelességszerűen megnézünk kétévente valamelyik kereskedelmi adón vagy a videónkon.

Igenám, de a Csillagok Háborúja egy időtlen történet. Távoli galaxis, jó vs. gonosz, fordulatos kalandok során győz a jó, kész. Semmi nincs benne, ami az emberiség bármilyen aktuális, vitatott problémájához kötődne és ami emiatt bármilyen módon megosztaná a nézőket. Bárki szabadon tud a "mondanivalóval" azonosulni, azaz önfeledten szurkolni a jóknak.

Na, az Avatar nem ilyen. Az Avatar története egy nagyon is mai, égető problémához nyúl. Ráadásul kifejezetten markáns álláspontot foglal el. Aminek viszont egyenes következménye, hogy sokak ellenérzését fogja kiváltani.

Két forrásból táplálkoznak ezek az ellenérzések. Az egyik az a sokat vitatott kérdés, hogy van-e joga egy szórakoztató filmnek egyben komoly "mondanivalót" is hordozni? Ezt persze főleg Hollywood egynémely filmje kapcsán szokták az amcsi filmek kritikusai feltenni és sokan alapból elutasítják az ilyen "árukapcsolást": a szórakoztatás (legyen az lézerkardpárbaj, komikus párbeszéd vagy éppen egy római csatajelenet) és a komoly mondanivaló nem fér össze, mondják.

Nem állítom, hogy teljesen alaptalan a felvetés. Ha szigorúan technikai szempontból nézzük, a szórakoztató jelenetek elveszik a teret a mondanivalótól: egy autós üldözés vagy lövöldözés közben senki nem fog komoly esztétikai kérdéseken merengeni. Azt is nehéz megindokolni, milyen filozófiai dilemmákat ébreszthet a nézőben egy lézerkardpárbaj. Marad az a rutinos megoldás, hogy az akciók szünetébe kell valahogy beleszorítani az üzenetet; hát ez leírva is igencsak erőltetettnek hangzik és sajna a valóságban is gyakran az.

Az már más kérdés, hogy a leglimonádébb film is hordoz magában valamilyen üzenetet, legfeljebb elsőre nem tűnik fel. Egy átlagos hollywoodi film az amerikai kultúra és értékrend alapvető hordozója: az összes helyzet, a szereplők reakciója és azok besorolása (ki a jó, ki a rossz) mind a világra adott amerikai válaszokat tükrözik. Az amcsik ezzel nagyon tudatosan élnek is, ezt a valahai vasfüggöny innenső felén illik észrevenni. (A fentebb időtlennek dicsért Csillagok háborúja is hordozza a szabadság nyugati modelljét, szemben a - hm, mire is emlékeztető - Birodalom által képviselt zsarnoksággal.) A hajdani keleti blokk filmjei által hordozott ideológiai muníciótól legfeljebb a manipuláció kifinomultsága (ld. éppen a Csillagok háborúját, amely ezt annyira finoman teszi, hogy még nálunk is gond nélkül megengedtéka bemutatását már az antivilágban is) és az ideológiák valamelyes pluralitása különbözteti meg a hollywoodi filmeket. Ez utóbbira egyébként az Avatar is jellemző példa, amelyik több jelenetében láthatóan szándékosan kontráz rá az amerikai háborús filmek kliséire.

Akárhogy is, a magam részéről a kifogások ezen vonulatával nem értek egyet. Kétségtelen, hogy az amerikai kommersz filmek szokásos agymosása semmivel se rokonszenvesebb, mint voltak a néhai keleti blokk filmjeinek hasonló próbálkozásai és az is kétségtelen, hogy az "árukapcsolás" megvalósítása is felvet problémákat. Ugyanakkor vannak példák a kettő sikeres ötvözésére. Legutóbb pl. a District 9 volt ilyen, legalábbis én ott sikeresnek ítéltem ezt (bár volt, aki szerint nem volt az).

Szóval az egyik kifogás részemről kilőve: nem fogok egy hollywoodi filmet alapból elutasítani csak azért. mert a szórakoztatás és profittermelés mellett még el is gondolkodtat. Feltéve, hogy sikerül neki.

A kifogások másik vonulata a konkrét mondanivalóval vitatkozik. A történet szól arról, hogyan hogyan igázza le és teszi tönkre az emberi civilizáció a természetet. Meg arról is szól, hogyan igázzák le az erősebb civilizációk a gyengébbeket. (Gondolom van néhány speciális amerikai szál is pl. arról, hogy mi keresnivalója van az amerikai hadseregnek ilyen-olyan országokban, de a lényeg valahol ez a kettő.) És azt mondja, hogy ez így nem jó.

A kifogások meg erre azt mondják, hogy a film által képviselt "üzenet" hamis.

Namármost, ha mindenáron választanom kell ama két klisé között, hogy 1) a hős katonák legyőzik a vad és civilizálatlan bennszülötteket és bebiztosítják az emberiség jólétét az óhatatlanul szükséges nyersanyagok kibányászásával, vagy hogy 2) a természettel harnmóniában élő, ártatlan bennszülöttek valami csoda folytán megmentik a bolygójukat a környezetrombolástól, akkor a magam részéről inkább az utóbbival rokononszenvezem. Ugyanakkor egyet kell értsek a kifogásokkal annyiban, hogy az utóbbi sem sokkal kisebb hazugság.

Ha visszagondolok a film kapcsán sokszor idézett Farkasokkal táncolóra, annak a filmnek pont az volt az erőssége, hogy érzékeltette a dilemma reménytelenségét: ott hiába talált vissza a főhős az indiánokon keresztül egy természetesebb életformához és tanulta meg becsülni a "vadakat", a film azt is pontosan mutatta meg, hogy az indiánok életformája nem nyújt tényleges alternatívát az erősebb fehér civilizáció számára, bukása elkerülhetetlen.

Namost értem én, hogy egy másik bolygón nem kötelező a realizmus, meg azt is értem, hogy a történet szimbolikusan arra akar figyelmeztetni, hogy ha nem térünk észhez, a természet ellenünk fordul, de attól ez az "üzenet" ilyen formában akkor is egy leegyszerüsítő klisé marad, amitől bennem ugyanolyan "ellenkezést" kelt, mint gondolom a többi kritikusban. 

És ezt az ellenkezést nem igazán képes legyűrni a film, legalábbis én nem találtam meg benne az ehhez szükséges erőt. Túl rutinszerű az egész. Ahogy fentebb említettem, már "kalandfilm szempontból" nézve is úgy találtam, hogy a történet túl kiszámítható. Kötelességtudóan összehordták a legegyszerűbb és legismertebb forgatókönyvi elemeket, nagyjából azzal a felkiáltással, hogy jó lesz az így is, mert majd az "üzenet" elviszi. (Persze ha cinikus akarok lenni, akkor gyanítom, hogy inkább a látványra meg a marketingre alapoztak...)

Csakhogy az üzenet nem viszi el, mert az ugyanolyan közhelyes, mint ahogy a kalandfilmes fordulatok is azok. És nem viszi el a színészi játék sem, mert azokon is csak a rutin érződik. A látvány csodálatos, abban néha éreztem valami szenvedélyt, de minden másból hiányzott. Ha visszagondolok a District 9-re, annak is egyszerű története volt. Ugyanakkor voltak benne olyan egyedi megoldások, egy-egy jelenet (macskaeledelt zabáló idegenek, a kilakoltatási végzés átadása, tojáspukkantgatás) vagy éppen a főszereplő játéka, ami ott helyben annyira megfogott, hogy hitelessé tette a szememben a mondanivalót. Az Avatarban nem találtam ilyet.

Látványos kalandfilmnek nagyon jó, meghatározó filmélménynek kevés. Persze valószínűleg ezt is meg fogom nézni a tévében öt év múlva, ugyanúgy, mint a Csillagok háborúját, vagy éppen a Harry Pottert, de a feleslegesen beleerőltetett hiteltelen üzenet miatt nem fogom ugyanakkora becsben tartani. Kár.

Élveztem nézni, de - szemben Vacskamatival - nem tudtam beleszeretni.