A PromontorBlog fejlécképe öt fényképet tartalmaz. Csupa olyan helyről, ahol valamikor jártam. Nem teljesen lehetetlen kitalálni egyik helyszínt sem, de azért nem egyszerű. Ez a poszt lerántja a leplet az ötödik fénykép rejtélyéről.

A kép a Kolovesi Nemzeti Parkban készült. 1999 július elején töltöttem négy napot itt egy evezőstúrán. Eredetileg egy népesebb társasággal készültünk, de több lemondás után végül hárman mentünk csak, rajtam kívül egy finn és egy magyar kolléga. Az első és utolsó nap részben utazással telt, így két fél napos evezés mellett két teljes napunk volt, ez nagyjából elég is volt arra, hogy bejárjuk (illetve beevezzük) a Nemzeti Park területét.

A farönköket emlékeim szerint a második napon fedeztük fel, valahol a nemzeti park keleti szélén. Legalább félórát eltöltöttünk a fényképezésével. Először körbejártuk minden oldalról, aztán "megcsáklyáztuk" és felmásztunk a tetejére, hogy onnan is fényképezhessünk. Ez utóbbi nem volt teljesen veszélytelen, mert ugyan kötelekkel és acélsodronyokkal is össze voltak kötözve, azért előfordulhatott volna, hogy egy kicsit elmozdulnak, ahogy felmászunk rájuk és a rönkök közé szorul a lábunk. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt és sikerült testi épségünk megőrzésével elkészíteni az értékes felvételeinket. Szerintem megérte "kockáztatni".

Végezetül következzen az, amit 1999 nyarán írtam a kolovesi evezőstúránkról:

Kolovesi a finn tóvidék közepén (Varkaustól nem messze) található nemzeti park, amely tulajdonképp egy labirintusszerű szigetrendszer, keskeny tavakkal, átjárókkal, meredek sziklafalakkal. Igazi vadregényes környezet, a Bőrharisnyában leírt, az Ontario tavon játszódó indiánkenus üldözések színhelyére emlékeztető környék. Az üldözés meg is volt, mert a háromfős csapatunk egy kétfős kenura és egy egyszemélyes kajakra oszlott és a kajakos finn kolléga általában fél perc alatt lehagyott minket, aminek persze az is oka volt, hogy mi meg úton-útfélen (azaz tavon-tófélen) megálltunk fényképezgetni.

Volt mit, mert a szigetek gyakran meredek sziklafalakat képeztek, amelyek akar 50 méter magasak is lehettek, rajtuk rengeteg fenyő, kb. 1 milliméter vastag talajból kinőve, szóval látod a sziklát, amiből kiáll a fenyő és csak tátod a szádat. Tehát sokat fényképeztünk, bár a hangulatomat némileg megviselte, amikor kiderült, hogy fél tekercset teljesen elszúrtam, a fényképezőgép rossz beállítása miatt, ráadásul az egyik leglátványosabb szakaszon, nem is értem, miért erőltetem ezt a fényképezést, csak pancserkedek egyfolytában.

Amúgy sokat fürödtünk, főleg én, a magyar kollégám kevesebbet, szerinte a víz hőmérséklete nem volt mindig kielégítően meleg, de ő persze egy kényeskedő alak, ugyebár... ;-). Remek volt úszkálni a tóban (talán húsz fokos is megvolt a víz), már csak azért is, mert vadkempingeztünk, úgyhogy tisztálkodás gyanánt sokszor eme frissítő úszások szolgáltak. A témáról jut eszembe élményem a finn potyogtatós árnyékszékek kapcsán, amelyek standard alkotórészei a nemzeti parkokban tálalható (és egyébként teljesen ingyenes) táborhelyeknek. Tiszták, nem büdösek (cirkáló legyek sehol), WC-papír van bennük, szóval egy élmény trónolni rajtuk!

A négy nap alatt rengeteget eveztünk, keresztül kasul a tóvidéken. Itt más jellege van az evezésnek, mint a folyókon: áramlás nem nagyon van, viszont a nagyobb vízfelületeken rendszeresen fúj a szél, rendszeresen szembe. Ahol szél van, ott hullámzás is van, úgyhogy különösen az elől ülő lapátosnak nincs sok gondja a zuhanyozásra.

A turistabrosúrák szerint Kolovesiben vannak 5000 eves sziklarajzok is, na ezeket sajna nem találtuk, pedig kerestük, dehát nem lehet minden tökéletes.

Az utolsó nap hazaindulás előtt, de már az evezést letudva beugrottunk a Valamo nevű ortodox kolostorba, pontosabban ez az Új Valamo, mert a régi az a Ladoga tó egy szigetén van, és mint ilyen még a Téli Háború (1939-40) során orosz hódítás áldozatául esett. Így a finnek az egészet (már az intézményt, az épületet nem volt idejük) áttelepítették a mai határokon belülre. Ezt hívják Új Valamonak és ezt láttuk. Tulajdonképp nem volt nagy szám, csak a történeti érdekesség miatt néztük meg, hiszen alig félszáz éves építményekről van szó. Egy gyors látogatást azért megért a dolog, plusz volt egy ikonkiállításuk, bár itt sem kell Rubljovra gondolni, az értékesebb darabok XVIII-XIX. századiak voltak.

Ezzel a fejléc négy finnországi képéről elmeséltem, amit tudni érdemes róluk. A még hiányzó kép (a harmadik) ugyanis nem Finnországban készült. De hogy hol, az maradjon egy következő poszt témája.