Na, eltelt néhány nap, túl vagyunk az első sokkon, talán lehet higgadtabban értékelni egy picit. Nem leszek túl össszedett, inkább csak néhány gondolatszilánkot sepregetek majd össze (hű, ez kicsit zavaros lett...):

• Nem kell repesni a 8. helytől, tényleg kudarc, csúnya kudarc. De azért nem Mohács, nem Trianon, még csak nem is Irapuato (legalábbis remélem). Egy norvég újság a vb előtt hatodiknak várt minket. Mi nyilván reménykedtünk egy éremben (ami ugye reálisan egy bronz lehetett volna), dehát ez most nem jött össze, ez még önmagában nem csalódás. Az persze már igen, hogy az 5-8. helyért folyó csatákban legalulra csúsztunk.
• Angola és a szégyen: hát igen, szégyenletes vereség volt, de elsősorban a széteső, göcsörtös és motiválatlan játék miatt, nem pedig az ellenfél miatt. Angola nem rossz csapat, elég szép skalpgyűjteményt szedett össze ezen a vb-én, rajtunk kívül még a franciákat, a horvátokat, az osztrákokat és a macedonókat győzték le, ezek azért jegyzett csapatok, még akkor is, ha jelenleg a franciák kivételével nálunk lejjebb rangsorolják őket.
• "Aki világbajnok akar lenni, annak mindenkit le kell győzni, emiatt igazán mindegy mikor játszunk az oroszokkal." Sokan mondták ezt a negyeddőntő előtt fórumokon, mondták a játékosok, legalábbis Pálinger mondta valamelyik interjújában. Hát szerintem nem volt mindegy, de ezt most hagyjuk. Viszont bármilyen szép is a csúcsra törni, azért arra fel kellene készülni lélekben, hogy esetleg nem sikerül. Mondjuk kikapunk a negyeddöntőben: ez azért ugye benne van a pakliban. Nyilván csalódás, de attól még nincs vége a tornának, tovább kell játszani, ki kell harcolni a körülményekhez képest lehetséges legjobb eredményt. Tehát igenis motiváltnak kell maradni egészen a torna végéig. Az nem hozzáállás, hogy ha már nem nyerünk, akkor mindegy hanyadikok leszünk! A "csalódottság" nem mentség. Ha valakit az ötödik vagy a hetedik hely nem motivál, az gondoljon bele abba, hány olyan magyar csapatsportág van, amelynek a képviselői még világversenyek közelébe sem jutnak el.
• "Az a fránya utolsó tíz perc." Sidney és Zágráb óta közhely, hogy lányaink biztos előnyt képesek eladni az utolsó tíz percben. De vajon valóban igaz-e a közhely? Németh András szerint nem. Mások is elvesztegettek nagy előnyöket, 5-6 gólt simán, még többet is, akár tíz perc alatt, mondja, tehát ez nem magyar átok, hanem része a felgyorsult kézilabdának. Voltak példák ezen a vb-n is más csapatoktól. Ez igaz. De ha a végjátékot, az utolsó 8-10, esetleg 15 perces időszakot nézzük, akkor sincs magyar átok? Vegyük elő a statisztikát, íme az utolsó tíz percek mérlege (a forrás itt, itt és itt): Japán: +2, Kongó: +7, spanyolok: +1, lengyelek: -2, németek: -3, románok: 0 , Korea: +4, oroszok: -3,  franciák: -4, Angola: -2. Látszólag nem is olyan rossz, összesítve pont 0, azaz egálra hoztuk az utolsó tíz perceket. De ha kicsit figyelmesebben megnézzük, akkor azért szerintem nem lehetünk elégedettek. Ha levonjuk Japánt és Kongót, akkor marad a mezőny első fele, máris -9-nél tartunk. Azaz azok a csapatok, akik ellen nem mehetünk biztosra, alaposan megvernek minket az utolsó tíz percben. Nézzük tovább: hányszor jöttünk ki pozitívan az utolsó tíz percből, azaz mikor fordítottunk meg vesztett meccset, vagy legalább mentettük döntetlenre? A spanyolok elleni +1 egy döntetlenre mentett vereséget jelentett, bár azért ezt nem éltük meg nagy sikerként.  Másfelől, mikor fordítottak ellenünk vesztett helyzetből, vagy mentettek pontot ellenünk? Hárman is, a németek, az oroszok és Angola. A németek döntetlenre mentették a vesztett csatájukat; ezt a döntetlent azért lehet akár sikerként is értékelni, de a másik két csapat meg is vert minket. A maradék négy meccs során az utolsó tíz perc nem változtatta meg a végeredményt, de azért a mérleg itt is inkább negatív: a románok ellen megtartott szép győzelem nem tudja ellensúlyozni a franciák ellen a hajrában összeroskadó csapat emlékét: tulajdonképp itt is a hajrában vesztettünk, bár itt már az 50. percben is -1-re álltunk. A lengyelek ellen is leadtunk egy nagyobb előnyt, Korea ellen pedig hiába a +4, ez inkább a kiengedő koreaiaknak köszönhető. Összességéban tehát a közhely sajnos inkább igaz, mint nem: igenis problémás nekünk az utolsó tíz perc, meglehetősen sokszor vesztjük el ilyenkor a kiélezett meccseinket. Az utolsó három meccs mindegyike lényegében a végjátékban úszott el. Ha úgy vesszük, ezért lettünk csak nyolcadikok.
• Az, hogy ez a 8. hely mit jelent, az majd hosszabb távon dől el. Lehet egy szokásosan ingadozó teljesítmény alsó kilengése, ami után jönnek majd jobb helyezések, esetenként érmek, ahogy szokott. De lehet egy hanyatlás kezdete: pár éve a női kosárlabdázókat kritizálták egy Eb 7. hely miatt (a korábban nem jegyzett Belgiumtól szenvedtünk "szégyenletes" vereséget), mire a Rátgéber, aki éppen szövetségi kapitány volt, azt mondta, vissza fogjuk mi még sírni azt a helyezést. Azóta a női csapat nem volt Eb-n. Vannak aggasztó jelek, hogy kézilabdában is fenyegethet minket ez a veszély. A védekezés sehogy nem állt össze és a nyilatkozó szakértők egy része mélyebb problémát, rossz magyar nevelést és bírói gyakorlatot lát ebben. Az utánpótlásról sincsenek feltétlenül jó hírek. Azt sem látom feltétlenül jó jelnek, hogy a magyar klubcsapatokban egyre jelentősebb szerepe van a légiósoknak: jelenleg a Győr a legjobb csapatunk, amelyik néhány magyar sztár mellett nagyon erős külföldi kontingensre építi a sikereit.
• Ami pozitívum: a legtöbb nyilatkozó azért reálisan látja a gondokat és nem próbálja a pl. fociban megszokott sikerpropagandával elfedni a tényeket. Ez azért bíztató, de legalábbis rokonszenves.

Férfi Eb lesz januárban, velünk. Márciusban női olimpiai selejtező torna, szintén velünk.  (Még a férfiak is eljuthatnak a selejtezőre, bár azért erre nem fogadnék.) Lehet megint szurkolni!