Augusztusban Karintiában voltunk és én azóta készülök valamiféle beszámoló írására. Már csak azért is, mert ennyi öemfaus és Rábás fikázás után jönnie kell a kompenzációnak. Hiszen azért volna mit tanulnunk a sógoroktól. Például vendéglátást.

Azon belül is gyerekbarát vendéglátást. Ez Magyarországon általában azt jelenti, hogy kérhetsz babaágyat a szobádba, meg van két csenevész mászóka a kertben. Ha kifejezetten bababarát szállásra keresel az interneten, találsz mondjuk öt darab szállást, amelyik tényleg túllép a rácsos ágy + mászóka szinten. Valószínűleg a valóságban több ilyen szállás is van, lehet akár 30-40 is az országban, csak hát a marketing az nem az erősségük.

Nem úgy, mint a sógoroknál. Négy éve Stájerországban nyaraltunk és a szervezés során regisztráltam egy turisztikai honlapon, aminek fejében akkor küldtek egy színes-szagos-zenés listát bababarát szálláshelyekről Stájerországban. Volt vagy 100 benne, vagy még több is. Németes alapossággal sorolták fel minden szálláshelyről a pontos szolgáltatások listáját, amivel a babahordozókölcsönzéstől, a cumisüvegmelegítőig minden elképzelhető babaszükségletet lefedtek. A szállások 3 kategóriába voltak sorolva a háromcsillagostól az ötcsillagosig, ami az általános színvonalat is jól jelzi. (A három csillag nagyjából azt a felszerelést jelentette, ami nálunk is megvan a lakásban. Stájerországból azóta is kapunk félévente-évente valamit, eleinte brosúrákat, mostanában már csak emaileket.

De mi idén úgy döntöttünk, túllépünk Stájerországon. A párom Karintiát nézte ki magának, merthogy ott sok a tó, meg meleg is van, és különben se voltunk még ott. Hosszas szállásvadászat kezdődött, amit leginkább a stájerországihoz hasonló mindent elsöprő választék nehezített (értsd, a bőség zavara), meg egy kicsit a smucigságom, merthogy a karintiai árak érezhetően magasabbak voltak, mint amire én Stájerországból emlékeztem. Végül aztán az történt, ami ilyenkor szokott: kellően lefárasztottuk magunkat a kereséssel és a végén már minden mindegy alapon találtunk egy helyet, ami továbbra is igen drága volt, de amúgy egyébként megfelelőnek tűnt.

A szerencsés nyertes a Pirker panzió volt, a faaki tónál, Villach mellett. Ez a panzió egy tipikus példája a számtalan hasonló osztrák intézménynek. Nagy kétemeletes ház, a földszinten laknak a tulajdonosok, illetve itt van az ebédlő is, meg az egyéb közös helységek, az emeleteken különböző méretű apartmanok, a mi esetünkben nagyjából tíz, vagy valamivel több. Ja, és az erkély muskátliból van, natürlich.

De mitől gyerekbarát egy osztrák panzió? A Pirker formula a következő: ha jó az idő, akkor a gyerekek a kertben szaladgálnak. Van itt kis játszótér (nem egy nagy etwas, de megfelel), továbbá egy gyerekmedence. Tulajdonképp a fellnőtteknek sem tilos megmártózni benne, ezzel éltünk is néhányszor. Megfáradt szülőknek vannak padok és napozóágyak. Van továbbá egy istálló, ahol lehet a pónikkal ismerkedni, illetve van egy nyúlketrec is.

Idáig semmi különös, ezt nagyon sokan tudják Ausztriában. De mi van, ha rossz az idő? Akkor van játszószoba. A főépület játszószobája egy aprócska helység az alagsorban, kis műanyag házikó, néhány játék, könyv, szinező, ez elég gyenge. Viszont van egy különálló nagy pajta (is itt jön az egyik Pirker ász), aminek a teljes emeletét szintén játszószobává alakították. Vagy inkább játszóteremmé, merthogy a helyiség nagyobb, mint pl. Eszter óvodájának terme. A felszereltsége se marad el az óvodáétól, ide vissza lehet járni, nem unja meg a gyerek az első nap után.

A második ász a lovaglás. Hétfő-szerda-péntek reggel tíztől lovaglás, két pónin és egy nagy lovon. Eszter imádja a lovakat, minden gyereknapon, vásáron, banzájon, búcsún kötelező program végigállni vele a negyedórás sort a két perces lovaglásért. Hát a Pirkeréknél kiélhette magát, alkalmanként négy-öt menetet is ment, kipróbálta mindegyik rendelkezésre álló lovat és még Csillát is meglovagoltatta.

Az utolsó megemlítendő (és eltranulandó) szolgáltatás a gyerekfelügyelet. Hétköznapokon délelőtt a már említett pajtában egy óvónő is várja a gyerekeket, a szülők meg mehetnek, amerre látnak. Az óvónő egyébként nemcsak a nevében az, hanem úgy is viselkedik, foglalkozik a gyerekekkel, játszanak, rajzolnak. Néhányszor még Esztert is bevonta a játékba, a nyelvi akadályok és Eszter félénksége ellenére.

Szóval a többé-kevésbé találomra kiválasztott szállás telitalálatnak bizonyult: jó időben kerti pancsolással, rossz időben pajtáskodáskodással lehetett lekötni a feles gyerekvegyértékeket. És azért ez a rengeteg számunkra hasznos extra a magas árat is elfogadhatóvbbá tette.

Sokat gondolkoztam, záró megjegyzésnek milyen negatívumot hozhatnék fel (mert ennek az elmaradását mégse viselné el kuruc lelkem), de nem nagyon találtam. Végül egy négy évvel ezelőtti emlékbe kapaszkodva annyi negatívumot tudok felhozni, hogy akkor a stájerországi szállásunkon volt heti egy kerti parti, ahol kolbászt, üdítőt, sört és snapszot kínáltak a házigazdák, és persze egy alkalmat az ismerkedésre a vendégeknek. Nagyon kellemes volt. Na, ezt a karintiai szállásunkon is csinálták, azzal a különbséggel, hogy itt ezért külön kellett fizetni. Fúj, smucig karintiaiak!