Ma megnéztem a Chico című filmet a Duna tévében.
Láttam én ezt valamikor moziban, akkor is nagyon megérintett, de valahogy egyáltalán nem tudtam visszaidézni, pedig az elmúlt napokban ez igen csak aktuális lett volna, ha már hála Chiconak, bekerültünk a világsajtóba (nem mintha ezzel szerettünk volna bekerülni, de amivel mostanában bekerülünk, annál ez se sokkal rosszabb). El is szégyelltem magam, hogy lehet, hogy egy ilyen filmre nem emlékszem, öregszem, vagy mi. A holnapi Kepes interjút már korábban kiszúrtam, de a Chico vetítéséről csak este szólt a párom. (Akinek külön hálával tartozom, amiért a lányom altatását is felvállalta az én múltidézésem kedvéért, meg persze a lányomnak is, aki "engedélyezte", hogy átpasszoljam az amúgy obligát feladatot. Remélem holnap este is megértőek lesznek a lányok...)
Naszóval Chico, azaz Eduardo Rózsa-Flores. Ahogy elkezdődött a film, persze rögtön beugrott a sztori, beugrottak a képek, és beugrott az is, miért szerettem annyira ezt a filmet (már azon túl, hogy jó film). Talán azért, mert mert foglalkozni egy "nem aktuális" témával és mert rokonszenvvel közelíteni valakihez, akinek az eszméi a legkevésbé sem "aktuálisak" manapság. A rokonszenv persze nem egyetértés. Nem az Fekete Ibolyánál se (már ha jól értem a filmet) és nem egyetértés nálam se. Talán megértés, esetleg.
Chico a maga módján a kommunizmus áldozata. Nem úgy, ahogy Közép Európában a többség áldozata lett a kommunizmusnak, málenkíj robottal, Recskkel, félbetört életekkel, vagy egyszerűen "csak" az ország zsákutcás fejlődésének áldozataként (talán az lett volna ő is, ha nem csak a 70-es években keveredik haza). Ő azon kisebbséghez tartozott, akik a hitük áldozatai lettek. Családi hagyományai, Latin Amerikában eltöltött gyermekévei az eszme szolgálatára predesztinálták. Csakhogy a Pinochet-puccs után Magyarországra került gyerek nem lehetett az eszme "harcosa", a szovjet uralom megvalósult szocializmusa nem tudott mit kezdeni a naív, de makacs hívővel. Aki naív volt, de nem buta: hamar átlátta, hogy ami itt van, az nem teljesen kóser. Ami Latin-Amerikában őszinte hit volt, az Magyarországon cinikus, félresikerült valóság.
A hite, vagy inkább a hinni akarása továbbra is erős volt. Ő tenni akart az emberiségért, segíteni az elnyomottaknak, a gyengéknek, harcolni egy jobb világért. Ha nem harcolhatott a proletariátusért, akkor harcolt valami másért. Ha nem hihetett a kommunizmusban, akkor hitt valami másban. Keresgélte a helyét Albániában, ahol bebörtönzött katolikus papot segített, kereste a hitet Jeruzsálemben, gyónva katolikus papnak, de ugyanakkor Istenhez imádkozva a siratófalnál. És így találta meg végül a "helyét" a délszláv háborúban, ahol a megvívta a maga spanyol polgárháborúját a horvátok oldalán, az akkor még gyengét segítve az erősek ellen. A horvátok hite, összetartása és persze basorsa volt az, ami őt is megfogta, amiben meglátta azt a latin-amerikai forradalmi szellemet, amiben nevelkedett.
Nem volt Chico akkora csodabogár, amilyennek a film alapján tűnik. Vannak előképei a magyar történelemben, sőt, Fekete Ibolya filmjének is vannak előképei, pl. Mészáros Márta Napló-sorozata is egy hasonló család hasonlóan kezdődő, bár egészen más kimenetelű történetét mutatja be. A Napló főhőse igazából soha nem lett az eszme híve és képes volt Magyarországon megtalálni a helyét. Chico túl idegen volt itt, túlágosan latin-amerikai, túlságosan szenvedélyes és túlságosan fanatikus. Nem lehetett Magyarország az igazi hazája, legalábbis nem az '56 után megalkuvó, magát megadó, kiábrándult Magyarország és nem a '89 után újfent kompromisszumot kötő, majd megint magát megadó, mindenből kiábránduló Magyarország.
Chico sokkal inkább emlékeztet egy másik forradalmárra, Che Guevarára. És sajnos a cím tulajdonképp hibás. Mert ahogy Che nem az argentínoké volt, hanem Kubáé, (majd egész Latin Amerikáé), ugyanúgy Chico nem a mienk, hanem sokkal inkább a horvátoké. És most (bár ez már túl van a film történetén) megint Latin Amerikáé. Hiába kiáltó azonban a hasonlóság Chico és Che élete és halála között, Chico ebben az összevetésben is csak szerencsétlen áldozat.
Che legenda lett. Elbukott, zsákutcába futott, amiért harcolt, kommercializált pólóhőssé vált. Mégis, egy korszak és egy eszme hiteles hőse lett, az igazi forradalmár, aki végig következetesen hitt abban, amit elkezdett. Az eszméje bukását nem érte meg.
Chico eszméje megbukott, mielőtt ő bármit is tett volna. Kétségbeesetten keresgélt valami kapaszkodót, terepet, ahol harcolhat a hitéért. De ez már nem volt az igazi. Annyira akart hinni, hogy bármilyen ügyet rögtön felvállalt, ha egy adott pillanatban igazságosnak találta. Így találta meg a horvátok ügyét is egy időre, de azért én azt éreztem Fekete Ibolya filmjének fináléjából is, hogy abból is kiábrándult. És ha igazán jól értem azt a pár cikket, amit elolvastam róla a hétvégén, azóta is csak csapongott hittől hitig.
De persze lehet, hogy tévedek. Talán Kepestől többet tudunk meg.
Update:Megnéztem Kepes műsorát. Tényeket, életrajzi adatokat tudtam meg belőle újat, de Chicoról jelleméről és gondolkodásáról nem. Kepes ugyanazt a képet mutatja, mint Fekete Ibolya (ami megintcsak Fekete filmjét dicséri). A sármos, magával ragadó, fontoskodó, csillogó szemű forradalmárét, aki habozás nélkül a gyengébb oldalára áll, csak néha egészen furcsán dönti el, ki a gyengébb. Aki habozás nélkül képes egyszerre zsidó, katolikus és muszlim lenni, és őszintén hisz is mindegyikben.
Talán egy dologban tévedtem. Abban, hogy áldozatnak véltem, a kommunizmus, a világforradalomban való vakhit áldozatának. Persze, bizonyos szempontból az volt, egy tehetséges, jobb sorsra érdemes ember elvesztegetett élettel. De ő biztos nem így gondolta. Saját maga választotta sorsát és egy pillanatig se hitte elvesztegetettnek, vagy hiábavalónak. Boldog ember lehetett. És nagyon idegen.