HTML

 

PromontorBlog

Mozik, utazások, fotózás. Budapest, Újbuda. Fogyasztóvédelmi füstölgések. Sportkommentárok. Sörélmények. Rendkívül eredeti, ugye...

Friss topikok

Ők meg látogatnak

free counters (2008 november 28. óta)

Őket hirdetem

Bloggerunió

Magamat hirdetem

Első Magyar Háromcsillagos SuperBlog!

Ezt szívom

Budapest szmogtérképe

Ehhez próbálom tartani magam

Ehhez próbáld tartani magad

Creative Commons Licenc

Férfi kézilabda EB 2012

Férfi kézilabda EB 2012

Férfi kézilabda VB 2011

Férfi kézilabda VB 2011

Női kézilabda EB 2010

Női kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda EB 2010

Férfi kézilabda VB 2009

Férfi kézilabda VB 2009

Női kézilabda EB 2008

Női kézilabda EB 2008

Férfi kézilabda EB 2008

Férfi kézilabda EB 2008

Női kézilabda VB 2007

Női kézilabda VB 2007

Séta a Kopaszi gáton

2009.07.02. 21:27 promontor

A Kopaszi Gáton sétáltunk a minap (még bőven az árvíz előtt, csak el voltam maradva a poszt megírásával). Kellemes vasárnap délután volt és most először olyan sokan voltak a gáton, hogy a parkoló teljesen megtelt.

A játszótér szintén tele volt, csak úgy nyüzsgött a sok aprónép, meg a fontoskodó szülők. Ez utóbbi kategóriába mi is beletartoztunk, lévén Csilla két évének határtalan önbizalmával támad meg minden létező mászókát, majd a tetejükön is izgatottan szaladgál, a frászt hozva ránk. Na jó ez kicsit túlzás, mert legalább háromnegyed éve csinálja ezt, mostanra már nagyjából hozzászoktunk, bár annyira még nem, hogy teljesen egyedül hagyjuk ilyenkor.

Illetve én már általában megelégszem azzal, hogy néha rápillantok és csak a veszélyesebbnek ítélt helyeken állok mellé. Persze ahogy a gyerek ügyesedik, egyre kevesebb "veszélyes" hely van, a többi lassan átkerül a "normál" kategóriába. A Kopaszi Gát játszóterén jelenleg az előbbiből már csak egy van (az egyik kötélhágcsó, ahol az utolsó lépcsőfok és a "fedélzet" között túl nagy a rés), így a gyerekfelügyelet úgy is megoldható, hogy egyszerűen odaállunk. Fél éve még nem így volt, akkor rohangásztunk a mászókák körül, mindig ahhoz a széléhez szaladva, amerre Csilla fordult. Mókás lehetett.

De nem családi életképet akartam idevarázsolni, hanem a Kopaszi Gátról akartam írni.

2007 augusztusában adták át a gáton az új parkot, mi nem sokkal utána szeptemberben jártunk ott először, akkor nagyjából töküres volt. Aztán voltunk egyszer 2008 februárjában (ekkor készült az alábbi kép), azóta meg elég rendszeresen. Szeretünk odajárni, bár a háttértörténet elég felemás.

Kezdjük a jóval. Sokszor és sokan elmondták, hogy Budapest nem becsüli meg a Dunát. A város nem a folyó mentén terjeszkedett eddig, hanem attól távolodva, a folyópartot a rakparti utak és helyenként villamossinek zárják el a várostól. Na, az újonnan megépült Kopaszi Gát nem ilyen. Egyik oldalról a Duna főága, a másikról a Lágymányosi öböl határolja, a gáton meg egy széles, kellemes sétányt építettek. A főág felől meghagyták az eredeti növényzetet, tíz méter széles buja ártéri erdősáv mellett poroszkálhatunk. Ez egyfelől "vadregényes", másfelől viszont nem nagyon lehet közvetlenül lemenni a folyópartra. De ez nem olyan nagy baj, az öböl felöli oldalt "megtisztították", ott lehet közvetlenül a parton üldögélni, a gát végén pedig a főágra is szép a rálátás és itt kavicsokat is lehet dobálni, vagy éppen gyűjteni.

Szép a park, gondozott. A játszóteret már említettem és nekem a pavilonok is tetszenek. Ez nyílván ízlés dolga, én egyrészt nem vagyok a modern dolgok ellensége, másrészt konkrétan a Kopaszi Gáton láthatólag egységes a pavilon-design, sok fát és üveget használnak, ami szellőssé és illeszkedővé teszi őket a park hangulatához, ugyanakkor azért formailag változatosak is.

Ennyi dicséret után jönnie kell a kritikának is.

Először is, a pavilonok ott állnak két éve és a többségük még mindig üres. Ezeknél szokványos látvány a padlóból kilógó vezeték, a poros, burkolatlan padló. Egyikben van egy hevenyészett kiállítás Újbuda közlekedéséről, egy másikban az Öböl XI. Kft irodája székel, egy harmadikba pár hónapja beköltözött a Cafe Ponyvaregény, amely jelenleg konkurrencia nélkül szolgálja ki gátlátogatókat. Aminek egyenes következménye, hogy mindig (na jó, mindig, amikor mi arra járunk) tömve van.

(A Cafe Ponyvaregéy Bercsényi utcai egysége egyébként egy évtizede egy ideig kedvencemként funkcionált egyrészt rendkívül hangulatos berendezése, másrészt - illetve főleg - egy igen csinos pincérlány miatt. Sajnos a tündöklést gyors bukás követte, amikor az igen csinos pincérlány egy alkalommal hozzácsapott a számlához két csomag soha nem kért cigarettát. Az ilyesmi sajna az igen csinos pincérlányok kisugárzását is le szokta rontani nálam.)

Ezt a kongó ürességet nem értem. Mi értelme hagyni porosodni és lerobbanni a pavilonokat, miért nem adják ki éttermeknek, kávézóknak? Hétvégén most már mindig sokan vannak, biztos lenne forgalom. Szerintem hétköznap is lenne kuncsaft, a Lágymányosi híd túloldaláról több ezer, de legalább több száz egyetemistát lehetne átcsábítani akár napközben egy lyukas órára, akár délután/este az egyetemi program végeztével. Ugyanez áll az Infopark hasonlóan többezres közönségére, amely ráadásul vásárlóerőben még fel is múlná az egyetemisták táborát.

Aztán itt van ez a Leisztinger ügy. Amikor annyira eltérő beállítottságú lapok, mint a Magyar Narancs, a Heti Válasz vagy éppen a Figyelő hasonlóan kommentálják az eseményeket, akkor nekem ehhez sok hozzátennivalom nem lehet, legfeljebb az, hogy nehéz jóhiszeműen hallgatni Molnár Gyula magyarázatait. Persze Molnár Gyula nem is nagyon fárasztja magát a magyarázkodással, leginkább az "amiről nem veszünk tudomást, az nincs" politikáját folytatja (ezt egyébként a kerület egyéb hm, hogyismondjam, ügyei, pl. a Zöld Pardon és a Rió, - egyébként ellentmondásos - esetében is jellemző).

Igazából az egészről akkor alakult ki bennem az azóta is megdönthetetlen vélemény, amikor 2006 végén az önkormányzat "tragikus hirtelenséggel" megvált a területet birtokló cég önkormányzati tulajdonrészétől. Addig rendszeresen jelentek meg cikkek az Újbuda újságban arról, milyen remek együttműködés alakult ki a magántulajdonos és az önkormányzat között, és hogy a közös területi fejlesztések közös hasznából majd az önkormányzat is részesül. Azután az eladás után egyszer csak kiderült, hogy tulajdonképp mindig is erről volt szó, az önkormányzat sosem akarta megtartani a tulajdonrészét, különben is remek árat kapott érte. Na persze. Hm, ezek hülyének néznek minket.

Szóval itt sétálgatok a Kopaszi Gáton, és azon gondolkodom, hogy vajon mi marad meg ebből az egészből száz év múlva. A pavilonok szerintem nem tartanak ki addig, hacsak nem építik újjá őket, de a parknak jó esélye van arra, hogy a város "klasszikus" helyeinek egyike legyen, a gyanús kezdetek ellenére.  Fog-e emlékezni valaki Molnár Gyula vagy Leisztinger nevére, vagy ezek helytörténeti kuriózumok lesznek? Hiszen én sem tudom, hogy a ma megcsodált neoakármilyen vagy éppen szecessziós épületeken ki gazdagodott meg és melyik városházi politikus közbenjárása, izé, lobbizása kellett az építési telek megszerzéséhez. Ma egyszerűen büszkék vagyunk ezekre.

A Kopaszi Gátat szerintem szeretni fogják a dédunokáim. Azt viszont remélem, hogy nem lesz rajta se Molnár Gyula sétány, se Leisztinger emléktábla.

Szólj hozzá!

Címkék: leisztinger szép duna park zöld pardon dunapart sétány öböl újbuda molnár gyula rió kopaszi gát lágymányosi öböl gát gate

A bejegyzés trackback címe:

https://jozsefbiro.blog.hu/api/trackback/id/tr98682989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása