Az utóbbi időben elég sokat írtam különböző afférjainkról az északi szomszédainkkal. Tekintettel arra, hogy nem vagyok külpolitikai szakértő, és nem is szándékozom valamiféle szlovákmagyarügyi tótumfaktummá kinőni magam, megpróbálom lezárni ezt a témát. Méghozzá egy kicsit távolabbról szemlélve ezt a kérdést.
Szóval, olvastam pár hete a finn sajtóban, hogy a svéd királyi pár Finnországba utazott, hogy a vendéglátókkal együtt emlékezzenek meg arról a kétszáz évvel ezelőtt lezajlott háborúról, amelyben Svédország végleg elvesztette a fennhatósága alá tartozó Finnországot. Magyar szemmel elég furcsa hír, ugye?
Az közhely a magyar sajtóban, hogy Finnország milyen toleráns a svéd kisebbséggel szemben, az azonban talán egy fokkal kevésbé, mennnyi mindenben hasonlít a svéd-finn reláció a magyar-szlovák viszonyhoz történelmi vonatkozásban:
- A svédek ugyanúgy évszázadokig uralták a finn területeket, ahogy a magyarok uralták a szlovákokat.
- A finn, mint nemzet ugyanúgy nem létezett ebben az időben, mint a szlovák. A finnek a svéd állam történetét tanítják a gyerekeiknek (természetesen a saját szemszögükből), ugyanúgy, ahogy a szlovákok is a magyar állam történetét kell magukénak tekinteniük (természetesen a saját szemszögükből).
- A svédek ugyanúgy egy háború következményeként vesztették el véglegesen Finnországot. Ugyanúgy jelentős svéd kisebbséget is elvesztettek ezáltal. Ma a finneknél 6% svéd, a szlovákoknál 10% magyar anyanyelvű polgár él.
- A finnek először ugyanúgy egy másik ország részei lettek, mint Szlovákia, erősen korlátozott jogokkal, de azért nagyobb önállósággal, mint korábban. A végső függetlenségre mindkettejüknek még nagyjából egy évszázadot kellett várniuk (a finneknek többet, a szlovákoknak kevesebbet.)
- A mai határok ugyanúgy "igazságtalanok": az Åland szigetcsoportnak tulajdonképp Svédországhoz kellene tartoznia, tekintettel arra, hogy színtiszta svéd lakosságú és területileg is Svédországgal szomszédos.
- Mindkét viszony esetében kevesebb szó esik arról, hogy kisebbségek a másik országban is vannak: Svédországban 1-2%-ra teszik a finnek számát, míg Magyarországon a kb. százezres szlovákság szintén nagyjából 1 %-ot tesz ki (bár a hivatalos adat szerint csak 17 ezren vannak). Az mondjuk már különbség, hogy a finnek nem őshonosak Svédországban: a mai finn kisebbség leginkább a XX. század során vándorolt be, főleg gazdasági boldogulást keresve, míg a magyarországi szlovákság ugyan szintén gazdasági bevándorló volt, de a szlovák bevándorlás a mai magyar területekre már a XVII században megkezdődött és a többségük a XX. század előtt érkezett.
- Az is hasonlóság, hogy a finnek esetében a svéd az egyetlen érzelmileg kiemelt kapcsolatuk (na jó, az orosz is az, de ott a nagyhatalomtól való félelem keveredik a "kulturfölénnyel", szóval a viszony ambivalensebb, mint svéd irányban), míg a svédek számára a dán és valószínűleg a norvég reláció is legalább olyan fontos. Mint ahogy számunkra is Szlovákia csak egy a fontos szomszédok közül (mások utálatára is jut bőven kapacitás, mondhatnám cinikusan), míg a szlovákok számára a magyar "fenyegetés" jóval fontosabbnak tűnik, mint a többi szomszédsági viszony.
- Ezek után nem meglepő a hasonlóság abban, ahogy a két nép a másikról gondolkodik: a finnekben minden friss sikerük ellenére lassan múlik a kisebbrendűségi érzés a gazdagabb történelmű szomszéd irányában, a svédekben meg szintén nem tűnt el teljesen némi enyhe lenézés a "csak mostanában civilizálódó" finnek irányában. Ennek a kiegyensúlyozatlan hozzáállásnak egyébként az is az oka, hogy míg a finnországi svédek adták évszázadokig az ottani elitet (ma is rengeteg patinás svéd nevű cég van jelen a finn mindennapokban, vagy pl. a finn himnuszt is egy ottani svéd - Runeberg - szerezte), addig Svédországban a bevándorló finnek sokáig olcsóbb munkaerőt jelentettek, azaz elsősorban a társadalom alsó rétegeibe "integrálódtak".
A rengeteg analógia ellenére minden egészen más. És ez nemcsak a finnek érdeme, akik valóban nagyvonalúan kezelik a svéd kisebbséget, hanem a svédeké is, akik különösebb sírás-rívás nélkül tudomásul vették, hogy "Nagy Svédország" megszűnt, és a finnek alattvalókból szomszédokká avanzsáltak.
Nézzük először is a finneket. Finnországnak két hivatalos nyelve van, a finn és a svéd. A feliratok mindenhol kétnyelvűek (legalábbis nem emlékszem kivételekre, bár elképzelhető, hogy vannak). Hivatalos helyeken, közintézményekben, boltokban, mozikban, postán. Mindenhol, olyan helyeken is, ahol egy szem svéd sincs. Minden bolti árun minden szöveg kétnyelvű. A finnek néha panaszkodnak, hogy az iskolában svédül is kell tanulniuk. (A legutóbbi időkig még kötelező érettségi tárgy is volt a svéd nyelv.) Mindenhol, olyan helyeken is, ahol egy szem svéd sincs. Van svéd sajtó, svéd tévéadó (finn feliratozással) és svéd feliratozás a finnnyelvű csatornákhoz. A kábeltévéken mindenütt vannak svédországi svéd csatornák a műsoron. A százéves Svéd Néppárt negyven éve nagyjából folyamatosan tagja az aktuális kormánykoalíciónak és féltékenyen őrzi a svédek jogait. Bár a svédeknek van saját pártjuk, ez nem jelent politikai rezervátumot. 1994-ben pl. a svéd párt jelöltje majdnem államfőválasztást nyert: Elisabeth Rehn, aki egyébként korábban hadügyminiszter is volt, szavazatok 46 %-át kapta. (Képzeljük el ugyanezt Romániában vagy Szlovákiában...)
A rendkívül kiterjedt kétnyelvűség alól van egy kivétel. Åland, a balti tengeri szigetcsoport, amely autonóm terület Finnországon belül, saját parlamenttel, zászlóval. Na itt nem hivatalos nyelv a finn, nem kötelező az ország másik nyelvének (azaz az ő szempontjukból a finnek) az oktatása, továbbá rendkívül szigorú szabályok korlátozzák a szárazföldi finnek betelepülését. Persze itt csak a finnországi svédek kis része él: a szigetcsoportnak mindössze kb. 27 ezer lakosa van, míg a teljes svéd népesség majdnem 300 ezer fő.
A svédek hagyományosan Finnország régebbi tengerparti városaiban élnek. Néhány kisebb városban (pl. Raseborg, ahol volt szerencsém járni) még többségben vannak, de nagyobbakban már régen kisebbségbe kerültek, természetes következményeként a lassan két évszázada zajló urbanizációnak és a lassú asszimilációnak. Pl. az 50 ezres Porvoo még 30%-os svéd kisebbséggel bír, a 175 ezres Turkuban már csak 5% az arányuk. (Mellesleg Finnország két legrégebbi városáról van szó. Mindkettőt svédek alapították.)
Nem különösebben érzékenyek a finnek a svéd anyaországgal kapcsolatban sem. A már említett vizit nem az egyetlen példa. 2006-ban pl. a svéd királyi pár gond nélkül átugorhatott Finnországba megünnepelni a svéd dinasztiáról elnevezett Vasa város alapításának 400. évfordulóját. Persze ennek kapcsán elbeszélgetett a finn elnökkel (a mókás nevű Tarja Halonennel; apropó, egyszer majd írok egy posztot arról, egy külföldinek mennyire nehéz a finn keresztnevekből megállapítani viselőjük nemét), aki valahogy nem tekintette a látogatást provokációnak. Ja, és a város neve finnül is ugyanazt a svéd dinasztiát jelenti: úgy látszik nem jutott eszükbe átnevezni mondjuk Kekkonenkaupunkinak.
Nézzük, hogyan kezeli mindezt Svédország. Tekintettel arra, hogy ott nem éltem, erről jóval kevesebbet tudok mondani. Mindenesetre nekem úgy tűnt, higgadtan és nagyvonalúan. Persze könnyű nekik, 200 évük volt rá, hogy napirendre térjenek a veszteség fölött, nem csak 90, mint nekünk. De talán nem csak az évek száma a különbség.
Mindenesetre az biztos, hogy Svédországban nem dívik a Svéd Királyság 1808-as (vagy éppen 1658-as, ha már) térképét matricák, plakátok formájában árusítani, autókra ragasztani, vagy középületek falára aggatni. Nem hangzik el naponta utalás nagy nemzeti sorstragédiájukról, a fredrikshamni békeszerződésről. Nem nyilatkozgat Jens Raffasen volt államtitkár arról, hogy 1989 után el kellett volna foglalni Ålandot, de a nemzetidegen kormány ezt elmulasztotta. Nincs olyan politikai erő, amely bármilyen formában nemzeti érzelmek szítására és politikai haszonszerzésre használná fel a finnországi svéd kisebbséget és annak helyzetét.
Sőt, ha gesztusokról van szó, akkor éppen az ellenkezője a jellemző. A már említett 200 éves évfordulóról a két ország közös rendezvények sorával emkékezett meg, aminek a bevezetőben említett királyi látogatás csak egy eleme volt. Találkoztak a miniszterelnökök is, a finn miniszterelnök pl. beszédet mondott a svéd parlamentben.
Ez kb. olyan, mintha Sólyom László nem Szent István szobrot menne avatni Komáromba, hanem Csehszlovákia kikiáltásának, vagy éppen a trianoni békeszerződés megkötésének évfordulóján menne Szlovákiába ünnepi megemlékezésre. Elképzelhetetlen, ugye? Pedig nemcsak a svédek csinálnak ilyesmit Európában. Merkel és Putyin közösen emlékezett Gdanskban a lengyelek vendégeként a II. világháború kitörésére, nagyjából mindketten hamut szórtak a saját fejükre, elismerve súlyos történelmi felelősségüket.
Magyarországon azonban ilyesmi egyelőre elképzelhetetlen. Medgyessy Péter ugyan tett egyszer ilyesféle gesztust Románia felé, amikor egy december 1-i napon látta vendégül a román miniszterelnököt Budapesten és együtt ünnepelt vele a román nemzeti ünnepen, ez a gesztus azonban úgy tűnik, magánakció volt, és korainak bizonyult. A baloldalon nem merték felvállalni és agyonhallgatták, a jobboldalon meg hazaárulásnak tekintik.
De a gerinces, semmiben sem engedő magyar politika (legyen az határon innen vagy túl) ennél kevésbé kényes gesztusokat se nagyon tesz. Így nincs mind a mai napig köztéri Cirill és Metód szobor (Rév)Komáromban: pedig még ha el is hiszem, hogy a Matica Slovenska kezdeményezésében volt provokatív elem, akkor se értem, miért nem lehetett annak a szobornak találni valami helyet a város számos parkjának egyikében. Végülis olyan történelmi alakokról van szó, akik magyar szemmel is minden további nélkül elfogadhatóak.
Szóval azt hiszem, a szlovák-magyar párosnak volna mit okulnia a két északi országtól. Nem csak a szlovákoknak, nekünk is. Sajna egyik oldalon se látom túl sok jelét a tanulási szándéknak.
(87,1)