Vannak közhelyeink az arabokról, hangoskodó burnuszos alakok, lusta disznók, elnyomják a nőket, különben is terroristák. Jobb esetben egzotikus, festői szépségű, gazdag kultúrájú országok lakói. Vannak közhelyeink a zsidókról is, illetve na akarjunk akkorát markolni, maradjunk csak az izraelieknél: hangoskodó pajeszos alakok kibucokban, gépfegyverrel az oldalukon, viszont legalább nem lusták, felvirágoztattak egy országot a sivatagi semmiből. Jobb esetben festői szépségű, gazdag kultúrájú, egzotikus ország lakói. És persze mindannyian tudjuk, hogy azok ott egy kanál vízben megfojtanák egymást.

Eltérő képet mutat erről a két népről A zenekar látogatása című film. Csendes, kissé megszeppent, alapvetően jóravaló arab rendőrzenekar látogat Izraelbe. Elveszetten álldogálnak a reptéren, ami nem csoda, ugyanis tényleg elvesztek, a megbeszéltek ellenére senki nem jött értük. Aztán méginkább elvesznek, rossz buszra (nem Petah Tikva, hanem Bet Hatikva) szállnak és a semmi közepén kötnek ki, egy apró sivatagi városkában. Másik busz már nincs aznap, pénzük nincs, se taxira, se szállodára (utóbbi igény híján amúgy sincs a városkában), így néhány helyi megszánja a szerencsétlenül tébláboló, kissé ódivatú és merev, de rendkívül udvarias társaságot és éjszakára elszállásolja őket. Másnap reggel aztán elutaznak, vége főcím, kész.

Nagyjából ennyi a történet. A lényeg persze az, ahogy a szereplők kezelik a mindenképp furcsa helyzetet. Az arabokról már mondtam, hogy nem feltétlen felelnek meg a sztereotípiáknak, nos ez az izraeliekre is igaz, a kis porfészek nem a sikeres emberek gyűjtőhelye. Van itt magányos negyvenes nő, csendes munkanélküli kiüresedett házassággal, gátlásos fiatal srác. Ezek a szemmel látható mindennapos nyomorúságok hozzák össze valamennyire a két felet, na nem valami irreális össznépi összeborulásra, hanem csak annak egy pillanatnyi megtapasztalására, hogy az élet legalapvetőbb élményei és gondjai közösek.

Persze ha jól belegondolunk, ez is egy közhely, sok film szólt már ilyesmiről. A film tehát nem attól jó, hogy mit mond, hanem attól, ahogyan mondja. Ez a film nagyon jól mondja.

Nyilván kellenek ehhez hiteles alakítások. Ezt kipipálhatjuk, szinte mindegyik szereplő remekel. A főszereplők természetesen a kikapós elvált fogadósné és a szigorú ezredes furcsa párosa, az övék a legfontosabb és látszólagos vontatottsága ellenére is izgalmas történetszál, az én kedvencem talán - ha lehet ezt így mondani - az egyiptomi klarinétos és vendéglátójának párosa volt. Bár kedvenc szereplők mellett kedvenc jeleneteket is említhetnék, pl. a három hallgatag zenész előtt lezajló visszafogott házastársi odamondogatást vagy a frenetikus diszkójelenetet, amiről nem is mondanék többet, tessék megnézni! (Már ha sikerül elcsípni, mert persze ez "művészfilm", a plázamozikba nem fér be, nem ez kell a népnek. Pedig de, ez kéne, csak nem tudja.)

De nem csak a szereplők remekelnek, nagyon passzol minden ebben a filmben. A zavartan ácsorgó kék egyenruhás egyiptomi rendőrök a reptéren, a kisvárosban, a kocsma előtt. Vagy ahogy a sivatagban libasorban húzzák maguk után a kerekesbőröndjeiket. Vagy a telefonfülke előtt órákat várakozó srác és a követséget felhívni akaró zenész párviadala. Remek, élesszemű rendező kell ezekhez a jelenetekhez és remek, élesszemű operatőr, aki képes megteremteni a hozzávaló atmoszférát.

Fura dolog ez. Itt van egy lassú, kicsit szomorkás, látszólag semmilyen film, mégis az ilyenek miatt érdemes még mindig moziba járni: