Na tessék, senki se fogja lemosni rólam, hogy sörblogger akarok lenni.
Pedig az pusztán a véletlen műve, hogy egymás után két poszt is sörről szól. Illetve tulajdonképp a lustaságomé, lévén az előző beszámolót még ősszel kellett volna megírnom, csak elsumákoltam, így aztán rátorlódott a főzdefesztes tudósításra.
Szóval Főzdefeszt. Az elmúlt hetekben a csapból is ez folyt, hogy aztán végre ma már ne beharangozó posztok, hanem maga a sör folyjon azokból a csapokból.
(További fotók a Főzdefesztről itt!)
A magam részéről éltem a gyanúperrel, hogy korán kell odamenni, mert nagy lesz a tömeg. Ez beigazolódott. A Mikszáth tér és a Krúdy utca lényegében már ötkor tele volt, de ekkor még kb. öt-tíz perc elég volt egy sörsor végigállására. Hatkor ugyanez már kb. 20 percbe tellett, este hétkor pedig 30 perc várakozás után még félúton se jártunk az éppen aktuális sorban. Ekkor úgy döntöttünk, hogy ebből elég, inkább levezetünk a közeli Hrabalban.
Persze azalatt a két óra alatt, amíg még elviselhető állapotok voltak, hozzájutottam azért néhány jóféle nedűhöz.
A Grabanccal kezdtem. Egyrészt az IPA manapság divatos sör, másrészt pedig egy vándorserfőző söre még egy kisfőzdefesztiválon is igazán kuriózum. A Grabanc nem is okozott csalódást, bár azt meg kell mondjam, hogy nagyon más volt, mint a nem is olyan rég britföldön kóstolt IPA névre hallgató sörök. Azok ugyanis alapvetően beilleszkedtek a brit sörök szokásos vonulatába: szinte semmi szénsav, vékony test (értsd alacsony alkoholtartalom), enyhe keserűség, üdítő gyümölcsösség. Na, a Grabanc nem ilyen. Sűrű és erősen szénsavas sör. Na jó, pontosítsunk: láger viszonylatban nem vészesen szénsavas, a brit alekehez képest azonban nagyon is. Van benne ale-s gyümölcsösség is, ugyanakkor a keserű íz sokkal dominánsabb és vadabb, mint bármelyik általam kóstolt angol sörben. Általában is azt mondanám, az ízek sokkal markánsabbak és vetélkedőbbek benne: nem kifinomult brit eleganciáról, hanem valamiféle gyarmati vadságról szól ez a sör. Ez persze nem baj, ettől még jó kis sör ez. (Otthon aztán kicsit utánaolvasok és rájövök, hogy létezik amerikai IPA is, ami erősebb és keserűbb a brit párjánál: szóval akkor ez inkább amerikai IPA lenne...).
A következő pohár a Kissler barna, ez lenne a magyar Guinness. Hát, igazából attól nagyon távol áll. Talán a visszafogottság teszi kicsit hasonlóvá: elég selymes (értsd, nincs agyonszénsavazva) és nincs meg benne az a markáns pörkölt íz se, ami a legtöbb magyar baksörre annyira jellemző. Pontosabban, ott van az, de szép finoman. Ahogy a keserűség is csak mérsékelten jelentkezik. Én ennek örülök: a Grabanc után kifejezetten szerencsés választás, mert ez a nyugodt, szolid, kifinomult sör szépen ellenpontozza a Grabanc vadócságát.
IPA-tanulmányúttá alakul eztán a főzdefeszt, a következő alany a miskolci Serforrás IPA. Amit ráadásul cseh serfőző mester kavargat ki, azaz tulajdonképp ez is vendégsör. És hát ráadásul cseh, szóval ezt imádni fogjuk, ugyebár! Aztán rájövök, hogy ál-IPA tanulmányok ezek; hogy ez a Serforrás sör ugyanis miért IPA, azt nem igazán tudom. Illetve gondolom azért, mert van benne egy markáns keserű íz és van benne némi gyümölcsösség is. De ezzel együtt én ezt legjobb esetben is egy tipikus pilzeni-jellegű cseh sörbe oltott IPA utánzatnak mondanám. Ami persze nagyon jó. Összességében pl. sokkal harmonikusabb és letisztultabb, mint a Grabanc. (Ezzel egyáltalán nem a Grabancot akarom leszólni, sőt: pont jó, hogy ugyanabban a műfajban két ennyire különböző sört tudtam kóstolni. Ezt ajánlom mindenkinek!)
Innentől kezdve viszont jönnek a bajok. Három sör után kezdek nagyon éhes lenni, gyorsan bekapható ennivaló azonban nincs. Egyes pultoknál még ott a kiírás, hogy szendvics meg perec, de ténylegesen ezeket már ötkor sem láttam. Nem tudom, hány vendégre számítottak, de nagyon alulbecsülték a dolgot... A teraszokon lehetne rendelni, de egyrészt már nincs üres asztal, másrészt a jó isten tudja, meddig tart, mire kihozzák, harmadrészt meg akkor közben ki áll sorba sörért. Végül még kiállok egy sort éhgyomorra, pechemre Dupla Köleses sörhöz jutok, ami émelyítően édeskés, néhány korty után nem bírok többet inni belőle. Szerencse, hogy közben megérkezik a haverom és annyira ki van éhezve (illetve szomjazva), hogy gyorsan lehajtja.
Eddigre már folyamatos a sorállás. Még várunk negyedórát a harmadik haveromra, de mivel a sor az istennek se halad és becsléseink szerint minimum további félóra lennne, mire sorra kerülnénk, ezen a ponton döntünk úgy, hogy átmegyünk a Hrabalba. Ugyan ott is teltház van, olyannyira, hogy jobb londoni pubokra emlékeztetően az utcán álldogálva is fogyaszt az úri közönség, de a pultnál pillanatok alatt kikérhetjük és megkaphatjuk a sörünket. A hermelinre se kell túl sokat várni, így az éhenhalástól is megmenekülünk.
Az este történetéhez még annyi tartozik, hogy éppen hazaérek a finn-orosz hokimeccs második harmadára és elcsípem az év gólját, majd a harmadik harmadban annak is tanúja leszek, ahogy a finnek két további gólt berámolnak a muszkának. Ezzel bejutnak a döntőbe, ahol - ezek után ki más - a svédek várnak rájuk. Ami mindig hatalmas derbi, úgyhogy ötmillió finnel egyetemben nekem is ott a helyem a tévé előtt vasárnap este.
Már csak azt kell eldönteni, milyen sört készítsek be hozzá. Talán egy Fuller IPA-t...
