Jön az esedékes Critical Mass felvonulás. Emellett Zoli fikázta nemrég a kerékpárosokat (pontosabban a hülye kerékpárosokat, ami ugye egy részhalmaz), teljes joggal, egy Margit hídi baleset és a kerékpáros közvélemény reakciói kapcsán. Szóval a téma aktuális, itt az alkalom, hogy kifejtsem, én miért nem kerékpározom Budapesten.
Előljáróban elmesélném, hogy abban a két évben, amikor Helsinkiben éltem, rengeteget kerékpároztam. Gyakorlatilag mindenhová kétkerekűvel mentem: munkába, bevásárolni, a belvárosba mozizni, kosáredzésre, uszodába. Na jó, az esti sörözésekre nem, mert az ugye visszafele ittas vezetés lett volna, az meg nem szokásom.
Helsinkiben jó kerékpározni. Először is töménytelen mennyiségű kerékpárút van, mindenhová el lehet jutni rajtuk. A rendszer jól átgondolt, mind az autóktól, mind a gyalogosoktól el vannak választva a kerékpárutak, sőt, általában a szembejövő irány is máshol megy. Ahol nincs kerékpárút (ez sokkal ritkább, mint Budapesten), ott az úton is biztonságosan lehet közlekedni, a finn autóvezetők vigyáznak a puhatestűekre. Rengeteg "kerékpárparkoló" van, és szemben Hollandiával (meg kis honunkkal), nem nagyon lopják a kétkerekűeket (se).
Szóval egy ilyen helyről, egy biciklis paradicsomból tértem haza még 2000-ben. Eredetileg gondolkodtam azon, hogy ha nem is mindenhová, de legalább néhány viszonylatban itthon is érdemes lenne kerekezni. Itthoni munkahelyem egy újonnan épített irodaház lett, pincegarázzsal, ahol kijelöltek külön helyet a bicikliseknek. Van az épületben kis edzőterem, ott le lehetne zuhanyozni (izzadós vagyok, a nem zuhanyzás nem opció!). Ha a színvonal kicsit gyengébb is a helsinki irodaházénál (ahol rögtön a parkolónál nagy, zuhanyzós, szaunás öltöző vár, ha jól emlékszem, még öltözőszekrények is voltak), azért megfelel a követelményeknek. Van is olyan kollégám (nem sok), aki biciklivel jár.
Én ezt mégse vállalom fel. Az útnak legalább a fele olyan szakaszon vezet, ahol nincs bicikliút. A járda pedig keskeny, a gyalogosoknak se elég. Nekem a parkoló autók és budapesti autósok közötti szűk helyen kellene centizgetnem a helyemet. Ahol van bicikliút, abban sincs köszönet: a kiépítettség mértéke és színvonala meg se közelíti a Helsinkiben megszokottat: gyakran gyalogosokkal eresztenek össze, néha az autókkal. Beláthatatlan kereszteződések, gyakori leszállásra kényszerítés, és persze kátyús útburkolatok nehezítik a helyzetet. Aztán az is fevetődik, hol "parkoljak" a bicajjal. A munkahely OK: a teremgarázs biztonságos. Viszont közterületen nem szívesen hagynám ott a bicajomat, félnék, hogy ellopják.
Amitől még jobban félek, azok az autósok. Látom, mit csinálnak a budapesti autósok egymással, látom mit csinálnak a motorosokkal és a kerékpárosokkal. Tudom, hogy nem mindenki, hogy a többség nagyjából figyelmes a puhatestűekkel. Hiába, mert ott van a kisebbség is, akik ámokfutók módjára közlekednek, átgázolva mindenkin és mindenen: cikáznak, centizgetik a kerékpárost 80-al, ráhúzzák a kormányt. Vagy egyszerűen észre se veszik, úgy ütik el. Persze nyilván ők se úgy indulnak el reggel, hogy akkor ma jól elütnek pár biciklistát. Csak éppen azt hiszik, hogy nem lesz baj, mert azt tapasztalják, hogy a "gyengék" kitérnek az "erősek" útjából, meg ők ugye különben is szuperül vezetnek, velük nem történhet baj. Aztán egyszer mégis valami hibát vétenek, és máris megöltek vagy megnyomorítottak valakit. Mondjuk engem.
Nos, köszönöm szépen, ebből nem kérek. Nem óhajtok magyar utakon egy autó karosszériájának védelme nélkül tartósan közlekedni.
Tudom, hogy a fenti érvek mind szubjektívek. Lehet, hogy túlzottak is. Rengetegen kerekeznek már most Budapesten, pedig ők is nyilván féltek először bringára pattanni, ők is szenvedtek eleinte a kényelmetlen és balesetveszélyes kerékpárutaktól. Azonban erőt vettek magukon és most bátran kerekeznek: megtanultak vigyázni magukra (már amennyire ez rajtuk múlik), élvezik a folyamatos haladást a dugóban, beszereztek elfogadható védelmet nyújtó láncokat lopás ellen.
Szóval mindekinek igaza van, aki azt mondja, hogy aki akar, az már ma is kerékpározhat Budapesten: az akadályok nem legyőzhetetlenek.
Hát igen. Csakhogy különbözőek vagyunk. Az én "biciklizési határértékem" magasabban van, mint azoké, akik ma Budapesten bicikliznek. Nem lehetetlen elérni ezt a határértéket, Helsinki városának pl. sikerült. Budapest egyelőre nagyon messze van ettől. Így aztán marad a BKV és az autó, helyzettől függően. Meg marad a jóindulatú kivülállás.
Mondhatnám, hogy egyelőre, de nincsenek illúzióim. Nem gondolom, hogy nyugdíjas korom elérése előtt Budapest ejutna arra a szinvonalra, amit Helsinki már tíz éve tudott. Történnek apró lépésecskék, de az az akarat, hogy ennek a városnak a közlekedését alapvetően átformáljuk és új megoldásokat keressünk a jelenlegi egyre rosszabb, egyre kezelhetetlenebb helyzetből, az hiányzik. Látom, hogyan válnak a hangzatos politikusi igéretekből (ennyi és ennyi új bicikliút ennyi és ennyi milliárd uniós/költségvetési/önkormányzati fabatkából, biciklibarát közlekedésszervezés stb.) elszabotált fejlesztések, dilettáns módon létrehozott, járdára felfestett, alig használható "bicikliutak", hogyan fúrnak meg minden közlekedésszervezési vagy éppen KRESZ-módosítási javaslatot.
Így aztán attól félek, hogy a kritikus tömeget egyelőre még nem értük el, és nem is fogjuk még jó darabig. Szeretném, ha nem lenne igazam. Szeretném, ha végre lenne egy olyan városvezetés, amelyik - többek között - ezügyben is tesz valamit. Mert tenni volna mit, és én támogatnám. Szeretném, ha Budapesten is olyan jól tudnám érezni magam, mint Helsinkiben.
(90)
