Újabb moziposzt, szintén még januári pótlás.

Az angol alsó középosztály küzdelmes életének két nemzetközi hírű megéneklője van: Mike Leigh és Ken Loach. Én mindkettejüket a kilencvenes évek közepén fedeztem fel: Leigh a Mezítelenül, Loach a Kőzápor után vált kihagyhatatlan rendezővé számomra. Szerencsére az esetek többségében a forgalmazók se hagyják ki őket, így elég sok filmjüket volt már alkalmam megnézni.

Tavaly az előbbit dicsértem a Hajrá Boldogság kapcsán, ezúttal az utóbbit fogom. Míg Leigh kizárólag az alaptémájáról, hétköznapi emberek hétköznapi küzdelmeiről készít filmet, addig Loach szívesen nyúl kényes történelmi témákhoz is. Angol létére leforgatta a Felkavar a szélt az ír felkelésről, korábban pedig készített hasonlóan felkavaró filmet a spanyol polgárháború nemzetközi brigádjairól és a német megosztottságról is.

Ezúttal azonban maradunk napjaink Angliájában. A Barátom Eric című filmről lesz szó. Ami abból a szempontból is hasonlít a Hajrá Boldogságra, hogy Ken Loach is könnyedebb vizekre evezett a korábbi filmjeihez képest. Nem tudom, hogy ez az öregedés jele-e náluk, nevezetesen belefáradtak már a kíméletlen társadalomkritikába és a reménytelen sorsok bemutatásába vagy egyszerűen engedtek a producerek nyomásának. Akárhogy is, populárisabb vizek felé eveztek: vígjáték, happy-end ugyebár. A magam részéről nem bánom. Talán én is öregszem és belefáradtam a kíméletlen társadalomkritikába és a reménytelen sorsokba. Happy end, plíz, legalább a vásznon!

Persze ez csak viszonylagos könnyedség, mondjuk a Kőzáporhoz képest. Mert azért hősünk, az ötvenes Eric szétesett élete nem túl vidám látvány: a postások a film tanúsága szerint Angliában is a társadalmi ranglétra hasonló fokán állnak, mint nálunk, ráadásul Eric magánélete is romokban hever, feleség vagy legalább barátnő sehol, második felesége gyerekeivel él együtt egy lepukkant lakásban, a tizenéves srácok azonban keresztülnéznek rajta és a legjobb úton haladnak a bűnözővé válás felé.

Nem csoda, hogy ezek után Eric esténként rágyújt egy marihuánás cigarettára és imádott focistájával, a ManU legendás csatárával, Eric Cantonával folytat hallucinogén beszélgetéseket. Cantona azonban még álomképként sem tagadja meg önmagát és a céltudatos francia a képzeletbeli beszélgetések során lelket ver hősünkbe, aki így a végső leépülés helyett inkább elkezd kimászni a trutymóból.

Ez persze a sztori meseszerű része, talán annak a finom jelzése, hogy tudja Ken Loach nagyon jól, hogy az ilyen boldog végű kimászások sajna olyan ritkán történnek meg, hogy azokat tényleg csodaként lehet csak kezelni. Ugyanakkor van a sikeres kimászásnak nagyon is valós feltétele is, ez pedig a család és a barátok segítsége. Végülis ez a film fő tanulsága: nem a kisember világa a XXI. század még a gazdag Angliában sem, de ha működnek a társadalom kisközösségei, legyen az a család vagy a baráti társaságok, akkor az nyújt némi esélyt a túlélésre. És az is megszívlelendő és talán kissé meglepő tanulság magyar nézők számára, hogy egy kocsma törzsközönsége vagy éppen focidrukkerek társasága is betöltheti ezt a pozitív társadalmi szerepet.

Ezek persze ősrégi bölcsességek, de ha körülnézünk a saját házunk táján, akkor úgy látom, nem lehet elégszer elismételni.

(71,4)