Április elején Bodajkon jártunk. Pontosabban kirándultunk a környéken: a festői Gaja-szurdokot fedeztük fel.

Promontor második nagy kirándulós korszaka kezdődött egyébként itt kb. húsz éve. Az első korszak a gimnáziumi osztályfőnökünkhöz fűzödött, aki vérbeli tornatanár lévén megpróbálta belénk nevelni a túrázás szeretetét. Ez a négy év nem volt teljesen sikertelen: osztálykirándulásaink megannyi nosztalgikus történetmesélés forrásául szolgálnak és ezek az emlékek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy pár éves szünet (nagyjából az egyetem elvégzése) után újraszerveződött egy kisebb társaság és elkezdtünk rendszeresen kirándulni. Az első ilyen túránk helyszíne volt Bodajk és a Gaja-szurdok, amit aztán még sok hasonló követett.

Így természetesen adódott, hogy mostanában, amikor újabb többéves szünet után már családi alapon szeretnék egy újabb kirándulós korszakot beindítani, visszatérjek ide a lányokkal. A túra a bodajki sípálya aljáról indul, itt kell felkaptatni a nem túl meredek és nem túl magas domboldalon. A pálya tetejéről érdemes visszapillantani.

A lejtő lábánál Bodajk, utána pedig hosszan a Móri árok látható. Bodajkkal szemben, az árok túloldalán Csókakő (van egy vára is), már a Vérteshez tapadva. Annak idején oda is átcaplattunk, majd a Vértesen át egészen Mórig jutottunk. 

Most persze nincsenek ilyen ambíciózus terveink. Igazából a múltkori mátrai - azóta is sokszor emlegetett siker ellenére a lányok első reakciója bármilyen kirándulási ötletre továbbra is az összehangolt nyafogás. Az első rohamokat apai vasakaratom még általában gond nélkül elhárítja, de hosszabb távon rengeteg ravaszságot be kell vetni, hogy ne jusson eszükbe, milyen "unalmas" is az erdőjárás.

Az egyik standard módszer az "akadály", amit ugye bátran le kell küzdeni. Ez lehet egy tócsa, amit át kell ugrani, egy meredek, esetleg sziklás szakasz, amit meg kell mászni. Ha szerencsém van, a módszer önjáróvá válik, a lányok egy idő után már maguk szúrják ki a következő akadályt. Most nagy segítségemre vannak a környéket behálózó vadvédelmi kerítések, az ezeket átszelő létrák ugyanis ideális akadályok. Ráadásul ez az erdei szakasz nem is tart sokáig,hamar felérünk a gerincre, ahonnan újfent nagyon szép kilátás tárul elénk.

Szemben egy meredek erdőborította hegyoldal, alant a szurdok. Jobbra a szurdok bejárata is látszik, mögötte egy falu. (Balinka az, mellesleg ezen a ponton erősen reménykedek, hogy a lányoknak nem jut eszébe megkérdezni, miért nem ott parkoltunk le.)

Egy darabig még a gerincen haladunk, egy-két újabb remek kilátópontot érintve, ahonnan a szurdok kanyarulata és néhány meredek szikla is jól látható.

Aztán leereszkedunk a szurdokba. Ez viszont tényleg elég komoly akadály kisgyerekkel, Csilla kezét végig fogni kell a keskeny, meredek és csúszós ösvényen.

A szurdok persze csak magyar szemmel vadregényes, külföldön ennél sokkal drámaibb és vadabb helyeken is jártam már. Viszont ettől még a kora tavasz lévén igazán bővízű Gaja patak, két oldalán a viszonylag meredek domboldalakkal és helyenként érdekes sziklákkal határozottan érdekes, élvezetes látvány, amit a gyerkőcök is nagyon élveznek.

Kedvelik a tájékoztató tábákat is, ahol élvezettel böngészik végig a különböző állatfényképeket. Jó is, hogy ezek vannak, mert amúgy ebben az emberjárta szurdokban még akkor se sok esélyünk lenne látni ezeket, ha a csajok csendben maradnának, amiről persze szó sincs.

A szurdok szerintem nem túl hosszú, már egész közel járunk a végéhez, amikor Zsuzsán elhatalmasodik a fáradtság és az anyai aggódás keveréke (mondván, ha ő elfáradt, akkor biztos a gyerekek is, pedig szerintem erről szó sincs) és visszautat parancsol. A visszavezető ösvény persze azért még további minimum két kilométer, közben egy keresztbefekvő fatörzzsel, ami ugye remek "akadály", egy búcsúkilátóval és helyenként csodaszép tavaszi virágszönyeggel.

Azért az utolsó szakaszon még egyszer elvétjük az utat (Promontor túl sokat fényképez navigáció helyett, ráadásul smucig volt beruházni egy új térképbe, így egy több mint húszéves, némileg elavult példányt kell használnia), aminek következtében nem a sípályánál, hanem a bodajki szoborparknál bukkanunk ki az erdőből, de ezzel együtt is még csak kora délután van és nem tehettünk meg többet kb. hat kilométernél.

A túra tehát ilyenformán az odaúttal együtt is csak egy könnyed félnapos elfoglaltságot jelent és igazán ajánlható kisgyerekeseknek is.