Azt már elárultam, hogy augusztusban a Mátrában voltunk nyaralni, de a programjainkról még nem esett szó. Nosza, pótoljuk a hiányt!
Ha az ember a Mátrában nyaral, akkor természetes programpont a kirándulás. Illetve természetes lenne, ha kisebbik lányunk nem két és fél éves lenne. Hordozóhoz túl nagy, babakocsiban nem marad meg (az amúgy se erdei ösvényekre való), öntudatosan jár-kel a világban és imád félpercenként ellentmondani nekünk.
Így aztán óvatosan terveztünk: a szálloda amúgy is rengeteg gyerekek számára izgalmas programot biztosított a kertben, ezek mellett általában elég volt félnapos kiruccanásokat tervezni. Ezek egy részét eleve autós üzemmódban hajtottuk végre: így voltunk a Kékesen, vagy éppen Parádfürdőn, a Kocsimúzeumban. A hintók némi meglepetésre egyáltalán nem érdekelték őket, de szerencsére az istállóba is be lehetett menni, ahol kb. tizenháromszor néztük végig a lovakat. Meg volt egy kiscsacsi, azt is.
Azért gyalogos kirándulást is terveztünk, próbaképpen. Nahát, az első próba rögtön tragikusan sikerült. Kb. ötszáz méternyi gyaloglás után Csilla megmakacsolta magát és megállt. Se előre, se hátra, a rábeszélés, csalogatás ("nézd, milyen szép virágok vannak ott elől", "érd utol Esztert, ott vár rád!" stb.) semmit se használt. Felajánlottam, hogy a nyakamba ülhet, erre is csak a fejét rázta. Ettől függetlenül hajlottam volna rá, hogy felkapjam és vigyem, ha tetszik, ha nem, de ekkorra már szövetségesre talált Eszterben, aki elkezdett nyafogni ("jaj, olyan fáradt vagyok, menjünk már vissza, apa, dögunalmas itt!"), végül Zsuzsa is melléjük állt, mondván, hogy "túl kicsik még egy ekkora túrához" (a tervezett "ekkora túra" hossza 4 kilométer alatt volt, szintkülönbség 100 méter körül). A helyzet, a nyafogás és a háromszoros túlerő felőrölte ellenállásomat, feladtam. Visszasétáltunk az autóhoz, a többiek elégedetten, én magamban fortyogva.
Zsuzsa engesztelésképp bölcsen elengedett másnap délután, túrázgassak magamban, ő addig vigyáz a gyerekekre. A családi gyalogtúra lekerült a napirendről, ami nem megy, ne erőltessük.
Talán nem is tettünk volna újabb próbát, ha Zsuzsa nem ismerkedik össze a szállodában egy másik kisgyerekes anyukával, aki megemlítette, hogy ők tettek egy kellemes sétát az Ilona völgyben, van ott egy szép vízesés, és az egész nem volt több háromnegyed óránál. Ehhez lett volna neki is kedve. Amikor pedig én is megigértem, hogy nem kapom fel a vizet, ha a gyerekek netán bemondják az unalmast, akkor tulajdonképpen lelkesen beleegyezett, hogy tegyünk egy próbát azzal a vizeséssel.
A lelkesedése egészen addig tartott, amíg le nem parkoltunk a séta kiindulópontjánál. Itt ugyanis megkérdezett két visszafele ballagó bakancsos kirándulót, hogy milyen messze van a vízesés, és ők felvilágosították, hogy nincs messze, szerintük legfeljebb három kilométer lehet. Oda-vissza, kérdezte gyanakodva? Dehogy, csak oda.
Ekkor Eszter már bekapcsolta a nyafigenerátort ("Fáradt vagyok, menjünk haza, unalmas itt!") és Zuzsa csalódottan és kicsit mérgesen konstatálta, hogy az a másik anyuka félrevezette. Hat kilométert nem lehet megjárni háromnegyed óra alatt, pláne nem Csillával: ebből nem lesz semmi. Azért még megkérdezett egy másik visszafelé ballagó családot is, hogy tényleg olyan messze van-e a vízesés, azok meg bólogattak, majd Csillára pillantva sajnálkozva megállapították, hogy szerintük egy ilyen kis gyerekkel biztosan nem jutunk el odáig. Az utolsó szakasz igazán nehéz, sziklákon kell mászni, mondták slusszpoénként, megforgatva mégegyszer utoljára bennem a kést.
Ekkor belül teljesen reményvesztett voltam, de igyekeztem flegma hangon megtenni a javaslatomat, miszerint mégiscsak induljunk el, talán az erdő széléig eljutunk, aztán legfeljebb visszafordulunk. Nem tudom, Zsuzsát a flegma hang tévesztette meg (nem valószínű), a józan belátás győzedelmeskedett benne, (nevelési szempontból az azonnali megfutamodás katasztrofális lett volna), vagy egyszerűen csak megsajnált, mindenesetre beleegyezett. Elindultunk.
Csilla ezúttal kb. háromszáz méternél állt meg. Tovább egy tapodtat se. Szerencsére ekkor Zsuzsa és Eszter kicsit előrébb volt, így Csillát gyorsan felkaptam, a nyakamba ültettem, és öles léptekkel megindultam Zsuzsáék után. Csilla persze ordított, ő nem akar, tegyem le. Áááááááááá! Ááááááááá! Valószínűleg a Kékesen is hallották őt. Így mentünk kb. kétszáz métert, Csilla az ordítás mellé ekkor elkezdett mocorogni is, hogy márpedig ő most leszáll, ha a fene fenét eszik is.
Ekkor megfogtam, és utolsó kisérletként szúrós tekintettel, halk, de komoly hangon nekiszegeztem a kérdést: Tegyelek le? Igen, mondta szeppenten. De akkor megigéred, hogy jössz velünk? Igen, mondta kis csend után. Rendben, de ha nem jössz, megint felveszlek, mondtam szigorúan. Jó.
Az eseményt a krónikák az Ilona-völgyi Csodaként fogják említeni, innentől ugyanis Csilla tényleg zokszó nélkül jött velünk. Ugyan gyanítom, hogy a megszeppent, engedelmes botorkálás nem tartott volna ki sokáig, ha időközben nem érünk be az erdőbe és nem változik át a táj egy varázsütésre. De átváltozott, egyszerre csodálatosan vadregényes lett minden és ez először Esztert ragadta magával, aztán Csillát is.
Az Ilona völgy ugyanis csodaszép. Kétoldalt meredeken emelkedő hegyoldalak, hatalmas fákkal, szelíden beszűrődő napfénnyel. Alant csordogáló patak, amin ráadásul át is kell kelni alkalomadtán, az pedig nagy kaland. Szerintem ugyan nem volt három kilométer a parkolótól a vízesés, inkább csak kettő, esetleg kettő és fél, és a beigért utolsó sziklamászós szakasz sem volt komoly, de ez mindegy volt. A gyerekek zokszó nélkül jöttek, keltek át a patakon és másztak fel a sziklára. Egyszerűen imádták. Szóba se került, hogy vissza kéne esetleg fordulni, hogy fárasztó, vagy éppen unalmas lenne.
Háromnegyed óra alatt szépen felértünk a vízeséshez, ami ugyan nyár vége lévén nem volt túl bővizű (bennfentesek szerint tavasszal, hóolvadáskor érdemes eljönni ide), de azért így is festői volt. Sőt, annyira belejöttek a kölykök, hogy visszafele se kellett egyiküket se noszogatni, se vigasztalni, se felvenni, jöttek, ahogy kell. A nyaralásunk talán legszebb emléke lett ez az erdei séta, legalábbis számomra.
A tanulság? A fene tudja. Az nyilvánvaló, hogy akár egy két és fél éves gyerek is simán alkalmas egy öt-hat kilométeres "túra" megtételére. Csak meg kell találni a módját, hogy akarjon is. Ami hol sikerül, hol nem. Legalábis nekünk.
(93)