Mármint a másodikat, mert az elsőt, még '48-ban elvesztettük. De most visszavágtunk, hajrá! Nem lesz ÖMolV, meghátrált az ellen! És joggal jön a képbe Schwechat, bár ezen az alapon százhalombattai, vagy pozsonyi csatáról is értekezhetnénk, merthogy úgy tűnik, elsősorban a finomítók miatt kell retirálnia az osztrák armadának. A Szent Szövetség ugyanis ezúttal nem az ő pártjukat fogta, hanem - láss csodát - a miénket: az egyesült cég nem tarthatná meg mindhárom finomítót, egyet el kellene adni, szólt a verdikt. Ebben az esetben viszont erősen kétséges, megérné-e a Mol az árát az osztrákoknak. Pontosabban nem kétséges: nem érné meg, punktum, slussz. És ugye ennek jó kurucokhoz méltóan örülünk is, szóljon a diadalharsona, Éljen Kossuth, Éljen Hernádi, Éljen Csányi!
Persze ha eltekintünk a nem teljesen racionális kurucos érzelmektől, akkor felmerül a kérdés, miért kéne a közvéleménynek a Mol oldalára állni: már rég nem magyar cég a Mol, a fő tulajdonosai nemzetközi, leginkább talán amerikai befektetők. Állami tulajdonrész nincs benne, mér ' fáj nekünk, ha jön egy másik cég (mellesleg szintén nem csak és elsősorban osztrák, bár az ÖMV-ban van jelentős osztrák állami tulajdonrész) és megveszi? Erről szól a globalizáció, természetes folyamat, mondják sokan.
Ráadásul a Mol menedzsmentje, hát izé, hogy is mondjam csak, eléggé kétes eszközöket alkalmazott a védekezés során: A saját részvények felvásárlása jogi kiskapuk igénybevételével volt csak lehetséges. Bár papiron legális volt amit csináltak, valahogy az az érzésem, a törvény szellemével elentétes volt. (Ha valaki netán büszke lenne Hernádiék kurucos csalafintaságára, szíve joga, de a nagyvilág ezt kicsit másképp értékeli.) Igazából - mondják sokan, pl. Bokros is - szó sincs tehát a magyar érdekekről, annál inkább a Mol menedzsmentjének egyéni érdekeiről.
Mindebben sok igazság van. Miért gondolom mégis, hogy nem csak a Mol menedzsmentjének győzelméről van szó, hanem egy kicsit az ország javát is szolgálja a Mol mostani megmenekülése? Nos, azért, mert minden globalizáció ellenére is van a nagy cégeknek nemzetisége. Az IBM amerikai cég, a Nokia finn, a Siemens német, a Sony pedig japán. Nem a tulajdonosok miatt, mert a tulajdonosi kör nemzetközibb. A Nokiáról tudom, hogy már régen nem finn kézben van a részvények többsége, a többi cégről nem tudom ugyan az arányokat, de az biztos, hogy a tulajdonosi kör nemzetközibb, mint maga a cég. De azért az anyaország áthatja ezeket a cégeket. Áthatja a cég székhelyén és egyéb stratégiai részlegein keresztül, a menedzsment nemzetiségén keresztül, a cég kultúráján keresztül. Ezek nem lebecsülendő dolgok.
Sokan mondják, hogy a globalizált világban a cégek oda mennek, ahol jó és olcsó munkaerőt, kedvező befektetési klímát találnak. Igen, mennek oda is. Meg maradnak otthon is. Elviszik a gyártást, a kiszolgáló tevékenységeket, a call centert, a tudomisén mit az olcsóbb helyekre. Sokszor már kutatás-fejlesztést is visznek, bár azért inkább fejlesztés az, mint kutatás. De azért maradnak otthon is: minél fontosabb, minél stratégiaibb az az egység, annál inkább marad otthon. A székhely, az igazgatóság, a stratégiai kutatások, a stratégiai fejlesztések, a legfontosabb technológiák, azok maradnak.
Tény, hogy mindezek az előnyők inkább a fehérgalléros munkahelyeket tartják otthon és kevésbé a kékgalléros munkahelyeket, de valamilyen mértékben még azokat is védik. A hazai pályának mindig vannak előnyei: a közelség, a kulturális hasonlóság, az azonos munkaerkölcs, az azonos nyelv, vagy egyszerűen csak a cég természetes részrehajlása. Arról nem is beszélve, hogy az sem teljesen lényegtelen gazdaságilag, hogy a nyakkendős urak a Ráday utcába járnak ki ebédelni vagy a Franzdrinkthier Strassera.
Tény, hogy az ÖMV nem küldött volna el minden Mol alkalmazottat. maradt volna irodaház, maradt volna kút, maradt volna sokminden. Mint ahogy maradt Szlovákiában és Horvátországban is sok INA és Slovnaft egység. De akár rövidebb, akár hosszabb távon nézzük, szüntek volna meg értékes munkahelyek Magyarországon, ha az ÖMV nyer.
Aztán ott van még a nemzeti érzelmek és a nemzeti önbecsülés kérdése, amit szintén nem tartanék lebecsülendőnek. Tudom, hogy a "MOL sikere Magyarország sikere" kampány így egy az egyben nem igaz, de azért nem is teljesen hamis. Azok, akik sikerre vezették a Molt, azok magyarok, és ebben benne van nem csak az igazgató, hanem nagyon sokan a vállalat különböző szintjeiről. Nem azért lettek sikeresek, mert jött a Herr Hauptbahnhof, a Mr. Egghead, vagy éppen a Totoya szan a központból és jól megmondta a magyar rabszolgáknak, mit is kell csinálni, hanem azért mert a saját tehetségükből, negyven év szocializmus hendikepjével a hátuk mögött is megtanulták, hogyan kell egy ekkora vállalatot sikeressé tenni. Ez fontos példa, különösen egy olyan országban, amely hozzászokott az alávetettséghez, a lemaradáshoz, ahhoz, hogy mindig mások diktálnak.
Az persze más kérdés, mi lesz ezután. Csak egy csata dőlt el, vagy tényleg vége? Végülis van még 20 % MOL részvény osztrák kézben, azzal még okozhatnak kellemetlen meglepetéseket. Meg jöhet még a Paskievics is.
