Ez a tavaszi és eddigi nyári mozilátogatásaim összegzése. Tekintve, hogy már nyáron se nagyon lesz több mozi a nyaralás és az anyósom költözése miatt, ez így elég sovány termés, még akkor is, ha hozzáadjuk a Karamell-t. Hiába, egy egyéves és egy ötéves gyerek mellől nehéz elszabadulni.

Na mindegy, itt a lista:

Mamma Mia (augusztus 2.)

Végy tucatnyi ABBA slágert, kicsit írd át a Jó estét, Mrs. Cambell történetét (húsz évvel későbbi fogantatás, a helyszín ezúttal egy csodaszép görög sziget Itália helyett, és persze a vége is más egy kicsit), adj hozzá néhány sztárszínészt, egy remek koreográfust, egy csipetnyi öniróniát, és íme itt a nyár slágere. A film felét elviszik a slágerek, egyharmadát a csodaszép táj, a maradékban meg a sztárszínészek élvezkednek a habkönnyű szerepekben. A történet nagyon a giccs határán mozog (vagy talán már át is lép rajta), de néhányszor azért kikacsintanak a filmből: tudjuk, hogy ez csak egy tündérmese, de néha ilyet is kell, és mikor, ha nem nyáron? Azért ha valaki nem szereti az ABBA zenéjét, az jobban teszi, ha kihagyja.

Esküvő után (június 21.)

A második dán film, amit idén láttam és jobban tetszett, mint az első. Ez ugyan sokkal konvencionálisabb történet, és néha nagyon az érzelgősség határán evickél, mégis jobban tudok azonosulni ezzel a történettel, mint az Ádám almáival. Érdekes egyébként, hogy ugyanaz a színész (Mads Mikkelsen) játssza az egyik főszerepet itt, mint aki ott és míg a pap szerepében szerintem nem igazán találja a helyét, addig itt sokkal hihetőbben formálja meg az Indiából sok-sok év után hazatérő és hirtelen családot "találó" magányos férfi szerepét. Külön érdekessége a filmnek az indiai szegénység és a dániai szinte steril gazdagság ellentéte.

Indiana Jones (június 6.)

Hát, nem is tudom. Elég sótlanra sikeredett ez a "húsz év múlva" változat. Indiana még elmegy, bár szerintem Harrison Ford nem erre a szerepére lesz a legbüszkébb öreg (pontosabban még öregebb) napjaiban. De a többi, hát az elég reménytelen. A fiatal srác teljesen színtelen és a sztori is széteső. Rengeteg elvarratlan szál, rengeteg kiszámítható fordulat. Hiába a látvány, az izgalom elmarad, az emberfia csak fészkelődik a székében és örül, amikor végre felállhat.

Ádám almái (április 26.)

A rendező, Anders Thomas Jensen nem ismeretlen Magyarországon, bár tudtommal ez az első itthon bemutatott rendezése. Forgatókönyvíróként viszont ő jegyezte pl. a Mifunes utolsó dalát, vagy a Wilbur-t. Az előbbi nekem is igen tetszett, ezért érdeklődve vártam az egyébként díjakat besöprő filmet. Ami nem volt rossz, de nem is volt olyan jó, mint amilyen lehetett volna. Bibliai ihletésű történet a jóról és a gonoszról, mai környezetben, skinheadekkel, pakisztáni bevándorlókkal, alkoholistákkal, meg egy pappal, aki legalább annyira esendő, mint a többi szereplő. A végén persze győz a jó, de valahogy az egész film érdektelen volt számommra: egy stílusgyakorlat inkább, amit sem a rendező, sem a szereplők nem vesznek igazán komolyan. Vígjátéknak túl flegma, drámának túl komolytalan. Kár, mert amúgy remek pillanatai is vannak a filmnek.