Kicsit másnaposnak érzem magam. Nem, nem rúgtam be, nem szoktam. Csak éppen túl sok mindennek lett egyszerre vége. Pl. a karintiai nyaralásunknak, ami minden viszontagság ellenére mégiscsak egy szép út volt. Meg az olimpiának, amiből ugyan éppen a karintiai nyaralás miatt a szokásosnál kevesebbet láttunk, de azért intenzíven követtem az eseményeket. Meg a nyárnak, merthogy egy hét múlva Eszter megy megint oviba, én meg már holnap reggel megyek dolgozni.
A pekingi olimpia számomra a magyar sport nagy visszaeséséről szól. Persze mondják már régóta, hogy eddig erőn felül teljesítettünk, meg tulajdonképp a barcelonai csúcs (30 érem) óta a visszaesés folyamatos, hisz pl. négy éve már csak 17 érmet szereztünk. Az is látszott, hogy bizonyos sportágakból egyszerűen kikoptunk: az ökölvívók vagy a birkózók a hetvenes-nyolcvanas években még több éremesélyes versenyzővel mentek olimpiákra, mostanában "talán elcsípnek valamit" (ami nagyjából azt jelenti, hogy az első ellenféltől simán kikapnak és lógó orral távoznak), vagy említhetném a tornát, ahol ugyanez a helyzet, pontosabban van egy lólengés specialistánk, aki némileg igazságtalanul ki sem jutott, ettől kezdve éremről, helyezésről szó se lehetett. Vannak aztán azok a sportágak, ahol "leszerepeltünk", ilyen a vívás, az öttusa. És vannak, amelyek nagyjából hozták az elvárhatót, ilyen az úszás és a kajak-kenu, bár azért úszásban eléggé egyszemélyes csapatunk volt, és a kajak-kenu szakág is produkált néhány csalódást.
Egyfelől nem szeretnék senkinek semmiért szemrehányást tenni, akár "leszerepelt", akár nem. Minden sportolónk nyilván mindent megtett a sikerért és egy pocakos szoftvermérnök ne akarja már a fotelből kioktatni se a sportolókat, se az edzőket, se senki mást. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképp mindig is kiakakasztónak találtam a magyar sportközvélemény "elvárásait", a "csak az arany számít" mentalitást. Én boldog vagyok, hogy Cseh László három ezüstöt tempózott össze, szuper eredménynek tartom, hogy Boczkó Gábor, Pars Krisztián vagy éppen a női kézicsapat negyedik lett. Azt is tudom, hogy a mostani eredmény az ország nagyságát, gazdasági erejét tekintve még mindig tulajdonképpen kiválónak számít.
Másfelől mégiscsak szomorú vagyok. Ilyen kevés aranyunk, ilyen kevés érmünk majd nyolcvan éve volt utoljára. Lehet, hogy erőn felül termeltük az aranyakat és az érmeket, lehet, hogy öncsalás volt ez az egész, kompenzáció az egyéb területen szerencsétlen és sikertelen ország számára, de nekem jól esett nézni a közvetítéseket, hallgatni a Himnuszt, látni az érmeseket a dobogón. Valamit elvesztettünk és félek, hogy már nem fogjuk többé visszaszerezni.