Hétköznapi, de azért érdekes posztot olvastam ma az autózz blogban. A történet tipikus autós sztori, A leparkol rendesen, B (mint bunkó) elé áll szabálytalanul, hogy A alig tud kiállni, A felhúzza magát, kicsit betesz B-nek, B visszavág, a dolgok autós párbajjá eszkalálódnak, de szerencsére végül nem történik baj. Na, ezt írta meg A egy blogbejegyzésben.

Ami a szokásostól eltérővé teszi A posztját, az az, hogy tulajdonképpen nem azért írta a posztot, hogy B-t anyázza, (legalábbis nem ez a lényeg) hanem azért, hogy arra reflektáljon, amiben ő maga hibázott. Azt mondja, hogy nem kellett volna viszonoznia B "nemtörödömségét", mert így "belőle is kibújt az állat", aminek rossz vége lehetett volna.

Nagyrészt egyetértek a poszttal.

Valóban jobb, ha az ember megtanulja nem visszaadni mások bunkóságát, különösen nem a volán mögött, ahol ez életveszélyes lehet. Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Ugyanis sajna magamra ismerek A-ban, legalábbis részben: én ugyanúgy fel tudom magam idegesíteni mások bunkóságán, mint ő. Mondjuk nálam ez leginkább hangos anyázásban merül ki - elég baj ez is, amikor bent ülnek a gyerekek meg a párom - meg utána még rágom magam egy darabig a történteken; a törlesztéstől és a dolgok veszélyes eszkalálódásától eddig még meg tudtam magam tartóztani. (Bár azért most visszagondolva, autóval kapcsolatos üvöltözős szóváltásba már keveredtem három-négy alkalommal is nyolc éve tartó autós korszakom során, de ezek parkolási szituációk voltak, amelyeknél egyik fél sem ült a volán mögött.)

Szóval igen, egyetértek, az esetnek ez is tanulsága. Don't worry, be happy! Take it easy! Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, meg nyújtsd oda a másik orcád. Próbálom én is nagyjából így felfogni, zökkenőkkel megy is.

Másfelől azért megjegyezném, hogy sajna van egy olyan olvasata is a történetnek, hogy "kié" az ország. Azoké, akik (mint én is) próbálnak szabály- és törvénytisztelőek lenni, próbálnak másokra tekintettel lenni a mindennapjaik során, akiknek jelentenek valamit azok a szavak, hogy figyelmesség, udvariasság, előzékenység, stb., vagy azoké a bunkóké, akik mindenkin és mindenen átgázolnak? Mert amikor arról kell szóljon egy írás, hogy a rendes embernek kell magát visszafognia, meg hogy hagyjuk rá a bunkókra a bunkóságot, meg szokjam meg én, hogy ne húzzam fel magam, meg húzzam be fülem-farkam, akkor azért valami nagyon nincs rendben.

Normális országokban ugyanis ez fordítva van. Ott a szabályszegőket megbüntetik, a bunkókat kiközösítik. Magyarországról persze közhelyszerűen elmondható, hogy nem normális ország, de azért ebbe mégse kéne beletörődni, nem? Nehéz ez ellen tenni, mert ugye elsősorban a a rendőrség, illetve tágabb értelemben az állam feladata volna ez, de ők ezt nem nagyon csinálják. A és B története pl. a reptéren játszódik: hótziher, hogy volt ott a környéken policáj, de valahogy ilyenkor sose kerülnek elő. Aztán csodálkoznak, ha nincs tekintélyük. "Szolgálunk és védünk", hát persze. Bár látnám...

De ha nincs rendőr, az akkor se jó, hogy a tisztességes emberek mindig csak nyeljenek, a bunkók meg azt csináljanak, amit akarnak. Persze az nem követendő, amit A csinált, de azért valamit mégiscsak kéne ilyenkor tenni. Odaszólni, ha lehet udvariasan, ha nem lehet, akkor icipicit kevésbé udvariasan. Lefényképezni, kirakni a képet a webre. (Rendszámmal, hadd lássa mindenki! Egy rendszámos fénykép szerintem semmilyen személyiségi jogot nem sért, csak az, ha a sofőr is látszik...). Igenis érezzék a bunkók, hogy a többség megveti őket! A totálbunkókkal nem lehet mit kezdeni, de azért nyilván nem mindenki teljesen reménytelen közülük se. Ha valakinek sokszor beszólnak, ha gyakran hallja, hogy összesúgnak a kollégái, mert megint fent volt a neten a rendszáma, vagy megszólják a szomszédok, hogy már megint nem férnek el az autójától a babakocsis anyukák a járdán, akkor egyszer leeshet nála a tantusz.

Mellesleg a "kár felhúzni magam" érvvel sem értek egyet egészen. Ez persze nyilván természet, vérmérséklet kérdése is, de én nem tudatosan, hanem ösztönösen húzom fel magam. És igyekszem nem visszaadni a bunkóságot, hogy ne váljak bunkóvá magam is, de attól a tüske még ott marad bennem. Aznap még eszembe jut, rágom magam rajta. Komolyabb afféroknál, égbekiáltó bunkóságok esetén ezt több napig is eltart. Irigylem azt, aki nem veszi fel ezeket a dolgokat, de én nem ilyen vagyok. Ha pedig így van, akkor azt tapasztaltam, jobb, ha nem hagyom szó nélkül a dolgot. Akkor tudom a leggyorsabban túltenni magamat az ilyeneken, ha elmondhatom, hogy én megtettem, amit kellett.

Persze elismerem, nem könnyű megtalálni a helyes arányokat: én leginkább nyuszi vagyok, vagy egyszerűen csak túl lassú felfogású ahhoz, hogy időben reagáljak. Néha, ritkábban, viszont a kelleténél durvábban válaszolok (ld. a fent említett üvöltözős afférokat), ami azért rossz, mert ilyenkor a kisebb az esélye, hogy a másik fél esetleg önvizsgálatot tartson később, ráadásul így ő is felhúzza magát, ami további inzultusokhoz vezet majd részéről. (Ez a bunkóságmegmaradás elve: én beteszek neked, te beteszel egy harmadiknak, és így tovább...).

A fő mondanivalóm mégiscsak az, hogy valamit tennünk kéne a burjánzó bunkóság ellen, és a "nem veszem fel" hozzáállás nem biztos, hogy a legjobb megoldás.