Évvégi vegyes kultursaláta, a lista végén egy olyan színházi élménnyel, amit mindenkinek feltétel nélkül ajánlani tudok:
Karinthy-Bor-Lénárt: Micimackó (Karinthy Színház, 2008. december 28.)
Eszter lányomat vittük színházba a "kis bolhásba". A "Kis bolhás" elnevezés abból az időből származik, amikor alig voltam pár évvel idősebb, mint ma Eszter és a mai Karinthy Színház még Haladás mozi volt. Alsó tagozatosként havonta két-három filmet garantáltan megnéztem ott - sokszor egyedül is, ami jól mutatja az akkori közbiztonsági állapotokat - és bár igazából bolhát sosem találtam ott, az elnevezés akkoriban mégis közkeletű volt. Talán azért, mert a Haladás elhanyagolt külvárosi mozi volt, szemben a három megállónyira levő, sokkal előkelőbb - premiermozinak számító - Bartókkal, ahova viszont sokkal ritkábban jutottam el.
Amúgy azért nosztalgiázok ennyit, mert a bő egy órás darabról sokkal kevesebbet lehet mondani: minimáldíszlettel, minimáljelmezekkel, ismeretlen (és ami sokkal fontosabb: nem sokat mutató) színészekkel, közepes színvonalú dalbetétekkel adják elő a Micimackó néhány ismertebb történetét, úgymint Füles farkát, Füles születésnapját, az Északi Sark felfedezését és még néhány másikat. Nekem nagyon vérszegénynek tűnt az egész, de talán annyira mégse lehetett rossz: a lányomnak tetszett.
Ja, és visszafele megmutattam neki, hova jártam óvodába.
Karácsonyra kaptam meg a Gyhmes legújabb lemezét. Azóta már meghallgattam párszor, teccik. Na nem annyira, mint a "klasszikus" Ghymes lemezek (ezek számomra a Rege és a Smaragdváros), de azért ez is nagyon jó. A régi lemezek nekem "tisztább", "eredetibb" hangzásúak , ez a mostani kozmopolitább, sokkal több a más zenei stílusokból átszivárgó elem, ezek néha jók, néha az én ízlésemnek kicsit kommerszek, poposak.
A szövegekhez idő kell, mint mindig Szarka Tamásnál, de némelyik már most nagyon tetszik, pl. Hova, hova nagyon megfogott (persze a zene is passzol), hét sorban kifigurázni a globalizált rohanós életstílust nem semmi.
Szóval jó kis lemez ez, köszi Jézuska!
Valami Amerika 2. (december 27.)
Érdekes, hogy annak ellenére egész jól szórakoztam ezen a filmen, hogy egyetlen eleme sem lépte túl a középszerűt: kiszámítható sztori, rutinból hozott figurák, vegyes színvonalú, de átlagban közepesnél gyengébb gegek. Talán az elfogultság tette a hazai termék iránt, talán az első rész iránti nosztalgia, talán a mozikiéhezettség, ki tudja. Valószínűleg közrejátszott az előzőleg látott film (lásd kicsit lejjebb) még ennél is szerényebb színvonala.
Amikor megállt a Föld (december 19.)
Ezt a filmet igazából csak azért említem meg, mert eltanácsolnám tőle olvasóimat. Kiszámítható sztori, gyenge szereplők, totál érdektelenség. Ha scifit akarsz, költsd Galaktikára a belépőjegy árát!
Spiró György: Koccanás (Katona József Színház, 2008. október 6.)
Spiróról a Csirkefej óta tudjuk, hogy kegyetlenül őszinte tükröt képes elénk állítani. Őszintét és vigasztalant. Mert ugyan a Koccanás sokkal több nevetést hoz, mint a Csirkefej, de igazából kínunkban nevetünk, mert mi mást tehetnénk, amikor szembesülünk azzal, milyenek vagyunk. Kisstílűek, érzéketlenek, agresszívek. Becsapjuk egymást, átgázolunk egymáson és nem vesszük észre, hogy ezzel magunkat is becsapjuk és a saját magunk világát (vagy inkább országát) tesszük tönkre. Pedig észrevehetnénk, hogy a másik ember nem az ellenségünk, (pontosabban nem kellene azzá tennünk) és tulajdonképp működhetnének másképp is a dolgok, mint a másik letaposása és becsapása által. Észrevehetnénk, de nem vesszük, vagy ha egy pillanatra mégis, akkor se vagyunk képesek kilépni a rendszer csapdájából.
Keserű és kilátástalan képet mutat rólunk a Koccanás, ugyanúgy, ahogy keserű és kilátástalan képet mutatott a Csirkefej is. A rendszer változott, a karakterek talán színesebbek lettek, de a kilátástalanság és a keserűség ugyanaz.
