Eljött az utolsó fellépésünk. Hála a nemzetközi szövetség és a norvég tévétársaság bosszantó és felháborító "paktumának", az eredetileg tervezett este nyolc helyett délután háromkor. Ami ugyebár egy dolgozó embernek lehetetlen időpont, kedden még valahogy lecsúsztattam a koreai meccset, de a mait már lehetetlen volt. Így aztán kényszerből az este hat órás ismétlést lőttem be. Ami persze három és hat óra között teljes internetmegvonást jelentett, merthogy másként, mint tudatlanságban leledzve a végeredményt illetően magára valamit adó szurkoló nem néz meccset.
Tehát hatkor aztán leültem a tévé elé és megkezdtem az időutazást.
Ez volt az a meccs, ahol az előzetes papírformát nagyjából el lehetett felejteni. A németeket ugyan magasabbra értékelik kézilabdás körökben, a középdöntőben azonban alaposan megtépázták a büszkeségüket. Egy soványka döntetlenre futotta a szerbek ellen, aztán pedig jöttek a viking csapások: kikaptak a norvégoktól és a dánoktól is. Ráadásul nem is akárhogy: mindhárom meccs nagyon szoros volt és az utolsó pillanatban dőlt el a németek kárára. Egy ilyen sorozathoz láthatólag nem nagyon voltak hozzászokva és elég hamar megjelent a "sorozatos bírói tévedések" teóriája a német nyilatkozatokban és tudósításokban. Heiner Brand Zrínyit megszégyenítő "kirohanása" a norvégok elleni meccs végén mindenesetre jól jellemezte a csalódottságükat és a dühüket. Amit gondolom még fokozott az is, hogy a dánoktól elszenvedett vereségük után végig kellett ülniük a lengyel-norvég meccset, ahol két másodperc hiányzott nekik ahhoz, hogy mégiscsak elődöntősök legyenek. Ha nincs a lengyelek üreskapus gólja, akkor ma ők készülnének Horvátország ellen és mi a lengyelekkel játszanánk helyosztót.
Egyébként a semleges kézilabdarajongóknak (no meg lengyel-norvég meccs győztesének is) hatalmas szerencséjük volt, hogy abban a bizonyos keddi utolsó fordulóban először játszották le a német-dán meccset és csak utána a norvég-lengyelt. Így két halálosan izgalmas, az utolsó pillanatig drámai összecsapást láthattunk, míg fordított sorrendben a német-dánt könnyűszerrel alakíthatták volna úgy a résztvevők, hogy mindketten továbbjussanak (norvég győzelemre német győzelem, lengyel győzelemre döntetlen lett volna az "adekvát" válasz). Nem megbeszélt csalás lett volna ez természetesen, csak éppen a mindkét fél természetes érdekét jól tükröző eredmény, a fizikából ismert stabil nyugalmi helyzet beállása. Így viszont vérre menő küzdelmet kellett vívniuk, mert nem tudták, az utánuk jövő norvég-lengyel párharc győztese nem előzi-e meg őket.
Na de vissza a helyosztónkhoz: szóval adott két holtfáradt, sérülésektől sújtott csapat, az egyik mélységesen csalódott, a másik nagyjából (egy kivétellel) elégedett egy alapvetően sikeres szereplés után. Ilyen esetben igazából két kérdés van. Az első az, hogy melyik csapatot sikerül jobban motiválni: az elkeseredett csapatot meggyőzni arról, hogy nem teljesen mindegy, hogy 5. vagy 6. lesz és még egy "szégyenletes" vereséget nem engedhet meg magának, vagy a "jóllakott" csapatot, hogy nem teljesen mindegy, hogy 5. vagy 6. lesz, és a volt világbajnok skalpjának begyűjtése lenne a méltó megkoronázása ennek a két hétnek. Szurkolóként én még éhes voltam és őszintén reméltem, hogy a mieink is azok lesznek.
A másik kérdés persze az, hogy melyik csapat a fáradtabb. A mieink Korea elleni játéka ebből a szempontból nagyon aggasztó volt, több játékosunkon látszott, hogy már lépni is alig tud. Ennek ellenére reménykedtem, hátha kicsit össze tudják kaparni magukat a fiúk, meg hát hátha a németek se lesznek frissebbek.
Fél nyolckor csalódottan álltam fel. Nem volt ez valami mélységes elkeseredettség, inkább csak olyan szelíd rezignáltság. Ez volt az a meccs, amin nem nagyon tudtam magam felizgatni. Talán azért, mert a csapatok sem tudták. Nem hinném, hogy az akarással volt a gond. Pontosabban azzal volt, mert hiányzott a tartás is, de nem azért, mert nyeglék vagy elbizakodottak voltak, hanem inkább holtfáradtak. Totális fáradtak voltunk, fizikailag, szellemileg és lelkileg is. Így aztán a védelmünk szétesett, az amúgy nem világverő beállósuk nagyon élt, de az átlövőiket se igen tudtuk semlegesíteni. Támadásban olyanok voltunk, mint egy rugósfoci, leginjkább egyhelyben álldogáltak a fiúk és dobálgatták egymásnak a labdát.
A németek is fáradtak voltak, de jobb csereembereik voltak (pl. Kaufmann, aki 8 gólt lőtt, vagy Heinevetter, aki kivédte a szemünket is), akik vállukra vették a csapatukat most, amikor a "sztárok" már elfáradtak, A mi csereembereink erre nem voltak képesek.
Este nyolckor bónuszként megnézhettük az IHF és a norvég tévések ajándékaként a norvég-szlovák meccset is. Tekintettel a körülményekre, kötelességemnek éreztem, hogy szerény szellemi és érzelmi energiakisugárzásommal az atyafiakat támogassam. Nagyon reméltem, hogy vagy tizenöt góllal földbe döngölik az "időpontlopó" norvégokat, vagy ha ez semmiképp sem lehetséges, akkor legalább egy utolsó másodperces szemtelen góllal véglegesítik a barbár vikingek 10. helyét.
Hát ez nem jött össze. A szlovákok valószínűleg ugyanolyan fáradtak voltak, mint mi. A norvégokon viszont ez nem nagyon látszott: simán szétfutották a szlovákokat, akik talán egy picit fürgébbnek tűntek nálunk, de igazából ugyanolyan ziccereket hibáztak, mint mi is a németek ellen. Esélyük se volt.
Az értékelésre még aludni kell néhányat, így csak néhány levezető megjegyzés:
A mai európai helyosztókat egyértelműen Észak nyerte Dél ellen, Dél túl fáradt volt. Állóképességben az északi csapatok jobbak. Ez a fáradtság dolog egyfelől érthető, másfelől meg nem. Érthető, mert ez a 9. meccsünk volt két hét alatt, ez nagyon sok. Másfelől meg nem érthető: végülis a mi játékosaink egyik fele a spanyol és a német bajnokságból jön, ahol a legnagyobb a színvonal és a legnagyobb a terhelés, a másik fele meg a két magyar szupercsapatból, a Veszprémből és a Szegedből, ahol a magyar bajnoki terhelés talán nem akkora, viszont a nemzetközi igen. Szóval nem kéne nekünk ennyire elfáradni.
Illetve csak akkor nem kéne, ha túl akarunk lépni a "valahogy eljutunk a helyosztókig, legfeljebb ott kikapunk" státuszon. Mert ugye ha valami csoda folytán most a legjobb négy közt lennénk, akkor még két véres meccset kéne megvívnunk. Ennyire leeresztve két szégyenteljes vereségre számíthatnánk csak. Annál még ez a hatodik hely is jobb.
Sőt, egy nagyon szép hatodik hely! Aki olvasta a korábbi kézilabdás bejegyzéseimet, az tudhatja, hogy én nem a "éremért megyünk, mi a legjobbak közé tartozunk, ha nem nyerünk, akkor már nem is érdemes élni" táborba tartozom. Szerintem számunkra ez egy nagyon szép helyezés, aminek a játékosállományunk és az edzőink képességei és felkészültsége alapján örülnünk kell. Lehet fanyalogni, hogy ezt a mai német csapatot el lehetett volna kapni, meg hogy a horvátok ellen is apróságokon múlt, de az igazság az, hogy ezek az "apróságok" mindig ott vannak. Szóval jobb eredményt nem nagyon tudtunk volna elérni, rosszabbat viszont annál inkább, elég ha csak a svédek elleni meccsre gondolok, vagy arra, hogy a másik csoport őrült körbeveréseiből hogy jöttünk volna ki.
Na ennyit mára. Kiváncsian várom a végjátékot. A papírforma (hanyadszor is írom le ezt a szót?) horvát-francia döntőt igér, de azért én bízom abban, hogy izgalmas elődöntőket látunk.