Édesapám egy Somogy megyei faluban nőtt fel. Hamar elkerült onnan, a világháború után  Budapestre jött egyetemre és többé nem tért vissza (látogatni persze visszajárt, a rokonságot még én is tartom az ottaniakkal). Utolsó éveiben sokat mesélt a gyermekkoráról. Ezek nagyon érdekes történetek voltak. Nagyon más világ volt a háború előtti kis somogyi falu, mint az általam ismert nagyváros. Máig bánom, hogy nem faggattam őt többet erről, és még jobban bánom, hogy nem jegyeztem meg/le azt, amit mégis elmondott.

Apám általában nem festett szép képet a Horthy korszakról. Leginkább az egyházzal kapcsolatban voltak kritikus szavai, de a hatalom más képviselőire sem vesztegetett sok dicsérő szót. Mégis, amikor összehasonlította gyerekkorának világát a kilencvenes évek általa is már csak a hírekből ismert falujával, akkor volt néhány dolog, amiben legalább részben visszasírta a régi világot.

A gyerekkori falu nagyjából két-háromezres település volt. A helyi adminisztráció a jegyzőből és egy vagy két segédjéből állt, az előbbi az úr volt, az utóbbiak végezték a munkát. Ezzel szemben a rendfenntartást igen népes csendőrörs biztosította, ahol apám emlékei szerint tíz-húsz csendőr is szolgálhatott. Ezek rendszeresen járőröztek mind a faluban, mind a környező földeken és erdőkben (bár erdészek külön is vigyázták az erdőt). Ha mulatság, vásár, búcsú volt valahol, ott is nagy létszámban jelen voltak.

Az apróbb kihágásokat, kisebb lopásokat, garázdaságot általában helyi szinten kezelték: nem bíróságra meg börtönbe ment a tettes, hanem általában néhány nap fogdára és/vagy valamiféle közmunkára. A jegyző (vagy valószínűleg inkább a falugazda) szépen kiadta neki a munkát. Meg persze azonnali szankcióként lefogás után gyakran jól elverték a csendőrörsön. Különösen a garázdaság esetén éltek ezzel a módszerrel: aki nagyon nem bírt magával, kötekedett, verekedett, azt megfogták és párszor jól elagyabugyálták. Ha nem tanult belőle, legközelebb megint kapott egy kiadós verést. Ez egy idő után a legvadabb garázdákat is megfékezte. Az illető testi épségére ugyanakkor nagyon vigyáztak, a csendőröket külön tanították arra, hogyan kell úgy verni, hogy az illetőnek semmi maradandó baja ne legyen (nyilván azt is tudták volna, hogyan kell valakit nyomorékká vagy éppen agyonverni, de apám emlékei szerint ott ezt a tudást akkor nem használták.)

A csendőr a hatalom tisztelt-félt-rettegett embere volt, és persze irigyelték is, mert jól keresett és nyugdíjat is kapott. Nagy szó volt az akkoriban.

A háború után aztán nagyot változott a helyzet. Amikor apám a negyvenes évek végén hazalátogatott, a helyi adminisztráció összetétele megváltozott némileg. A tanácsnál tíz-húsz ember is üldögélt, adminisztrálgatott, meg volt persze párttitkár is. A csendőrök  eltűntek, rendőr volt helyette. A nagyobb falvakban egy-kettő, a kisebbekben egy se, kijártak a nagyobbakból. A közbiztonság nem lett emiatt rosszabb, diktatúra volt, félt mindenki, köztük a bűnözők is. Lapítottak.

Nagyjából eddig tart az apai élménybeszámoló. Két hír kapcsán jutott ez eszembe. Az egyik "természetesen" a Cosma gyilkosság kapcsán megtalált Enying esete, amelyet állítólag szervezett bűnbandák tartanak rettegésben. Nem Enying az első példa erre, újságokban lehet néha olvasni arról, hány faluban válik lassan elviselhetetlenné a bűnözés. Nem mindenütt szervezett ez a bűnözés, de mindenütt mindennapos és mindenütt egyre nyíltabb, szemtelenebb. Nincs, aki fellépjen ellene. Sokszor hallani, hogy egy-egy település évekig küzd azért, hogy rendőrörs nyíljon a faluban, ha sikerül, nagy a hozsanna, lesz végre állandó rendőr a faluban. Egy, esetleg kettő.

Meg persze ha van aki fellépjen, akkor sem egyszerű ez a fellépés. Bizonyíték kell, ami bizony sokszor nincs: hiába tudja mindeki, hogy ki volt tettes, nem bűntethető. Az erőszakos bűnözők pedig megfélemlítik a közösséget, néha azt az egy-két szál rendőrt is. Együtt félnek a helyiekkel.

Szóval akkor rend volt, ma meg nincs. Ideje volna tehát visszaállítani a csendőrséget, ahogy azt a Jobbik követeli (ez a másik hír), mert akkor megint rend lenne, ugyebár.

Hát, a gyakorlatban nem lenne ez ilyen egyszerű. Nehéz ugyanis összevetni a múlt század harmincas éveit napjainkkal, nagyon mások a társadalmi viszonyok. Ma demokráciában élünk, a Horthy rendszer nem volt az (a történészek autoriternek, tekintélyelvűnek szokták minősíteni). Ma olyan jogokkal rendelkezik minden állampolgár, ami akkoriban elképzelhetetlen volt. Akkor olyan jogokkal rendelkezett a csendőrség, ami ma elképzelhetetlen. Akkor aki nem dolgozott, éhen halt, ma segélyeket kap. Akkor (vidéken legalábbis) mindenkinek akadt munka, vagy egy módosabb parasztnál, vagy leginkább egy nagybirtokon (ahogy azt Illyés megírta a Puszták népében), még ha ez épp csak az éhenhalástól mentette is meg az embert. Ma vannak települések, ahol mindenki munkanélküli, kivéve az önkormányzat alkalmazottjait. Ők osztják ki a segélyt a többieknek.

Szóval jól hangzik ez a csendőrség (persze, hiszen a politikai jelszavak szintjén mindig minden nagyon egyszerű), de úgy, ahogy akkor volt, ma már nem mennének a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy ma a feladat összehasonlíthatatlanul nehezebb: akkor a csendőrségnek egy meglévő rendet kellett fenntartania egy szilárd értékrenddel bíró társadalomban (akkor is, ha az az értékrend igazságtalan és megalázó volt), ma viszont egy már (helyenként legalábbis) szétesett rendet kéne helyreállítani egy bizonytalan értékrendű társadalomban.

Viszont néhány tanulságot le lehetne vonni. Az egyik, hogy erővel erőt kell szembeállítani. Ha egy faluban mindennapos a bűn, akkor oda nem egy rendőr kell vagy kettő. Ahol szervezett bűnbandák száz-kétszáz "fegyverest" tudnak felvonultatni, oda nem húsz rendőr kell. És a létszám csak az egyik tényező. A másik a belső tartás. A rendőrség nem csak attól erős, hogy szükség esetén létszámban felülmúlja a bűnözőket, hanem attól is, ha tekintélye van. Ha nem fordulhat elő olyan, hogy egy rendőrre rátámadnak, ha nem mindennapos, hogy lesajnálják vagy viccelődnek rajta (hallott már valaki csendőrviccet?).

A másik tanulság, hogy a jog ne a bűnöző, hanem a rendőr (tágabb értelemben a közösség) eszköze legyen. Maximálisan érthető, hogy a rendszerváltó atyák, akik közül sokan átélték, hogy a rendőrség korábban a politikai hatalom eszközeként lépett fel ellenük, mindent megtettek azért, hogy a rendőrség tartsa tiszteletben a polgárok jogait és ne élhessen többé vissza a hatalmával. Ugyanakkor húsz év után nekem úgy tűnik, hogy jelenleg a szabályokkal való visszaélés sokkal inkább a bűnözők eszköze, amivel szemben a hatóságak tehetetlenek.

Nagyon szépen hangzó elv, hogy inkább meneküljön meg száz bűnös, minthogy egy ártatlant elítéljünk. Minél súlyosabb büntetésről van szó, annál inkább megfontolandónak tartom. Bár én talán inkább halálbüntetéspárti lennék, az egyik legnyomósabb ellenérvnek éppen az esetlegesen ártatlanul kivégzettek esetét tartom. (De persze igaz lehet ez egy súlyos börtönbüntetésre is, ami épp elég ahhoz, hogy tönkretegye valakinek az életét.)

Ugyanakkor nagyon veszélyesnek tartom társadalmi szinten, ha a fenti szép elv tényleg ilyen számarányban (értsd 100 bűnös megmenekülhet az 1 ártatlan kedvéért) érvényesül. A régi csendőrségi modell ehelyett azt az elvet követte, hogy inkább kapjunk el minden bűnöst, még akkor is, ha be-becsúszik egy ártatlan is néha. És ez jól is működött, ugyanis a legalsó szinten alkalmazták, a kihágásokra, apróbb bűnökre. Nyilván tévedtek néha a csendőrök és nem a valódi tyúktolvajt kapták el, benne volt a rendszerben a visszaélés lehetősége is, ha a csendőr pikkelt valakire. Szóval voltak akik ártatlanul kaptak pofonokat vagy töltöttek el pár napot a csendőrségi fogdán. Viszont a közösség összességében jobban járt.

Ma ezzel szemben ennél sokkal súlyosabb bűnök is megtorlatlanok maradnak. Hüledezve hallgatom, hogy egy húsz-harminc főnyi garázda társaság megfélemlíti egy szórakozóhely közönségét, a végén megölnek egy embert, két másikat csak majdnem.  És hüledezve hallgatom, hogy ez a garázda társaság igazából egy bűnbanda része, akik már hosszú ideje védelmi pénzek kikényszerítésével foglalkoznak. És hüledezve hallgatom, hogy ez a garázda társaság tavaly Siófokon megfélemlítő felvonulást tartott. És nem értem.

Nem értem,

• Hogy lehettek ezek az emberek ezek után még szabadlábon?
• Hogy lehet, hogy egyes rendőrök szerint nincs is enyingi bűnbanda?
• Hogy lehet, hogy a rendőrség "megtorlatlanul" hagy egy olyan erődemonstrációt, mint a siófoki?
• Hol volt a rendőrség szombat éjjel Veszprémben?
• Hogy mondhat olyat a rendőrség, hogy mindössze három ember tehető felelőssé a gyilkosságért, mondván ők "kiváltak" a társaságból, úgy követték el a bűntettet. A többiek megúszhatják még ezt is?

Készséggel elfogadom, hogy a csendőrségi módszerek nem követhetők a XXI. században egy demokratikus társadalomban, de azt nem fogadom el, hogy a mostani törvények jók és nem tehetünk semmit. A rend és a demokrácia követelményét a törvények szintjén is összhangba kell hozni, mert ha nem lesz rend, ha bűnözők a képünkbe nevetnek és megfélemlítenek minket, akkor előbb-utóbb demokrácia sem lesz. Nekem úgy tűnik, Enyingen pl. már most sincs.