Elkezdődött a nyár (egyesek szerint ez még tavasz, de szerintem Magyarországon egy ideje két évszak van: novembertől áprilisig nyirkos, hideg, de sajna hómentes tél, áprilistól októberig meg hosszú forró nyár), úgyhogy mi is életre keltünk egy kicsit. Ennek a feltámadásnak egyik első jele az volt, hogy Húsvét hétfőn kirándultunk.

Persze délelőtt nem lehetett elmenni, mert ugyan nincs népes locsológárdánk, de azt a kettőt (unokatesó-nagybácsi kombó), akik jöttek, azért illett megvárni. Így aztán csak ebéd után indultunk, mellesleg reménykedve, hogy kisebbik lányom szundít majd egyet az autóban. Ez nagyjából be is jött, bár túl sokat nem aludt, a kb. háromnegyedórás út első felét végigbámészkodta. Mindegy, ez is több, mint a semmi.

A célpontunk Székesfehérvár volt. Ahol ugye nincs vár. Volt, nem is kicsi, de nem élte túl a történelem viharait. Azt a mindentudó interneten keresztül nem tudtam kideríteni, hogy Lipót császár 1702-es várromboló parancsa pecsételte-e meg a sorsát, vagy már a török kiverésekor az utolsó ostromban elpusztult, de az biztos, hogy mára nincs nyoma.

Van viszont helyette a Bory vár. Tulajdonképp nekem nem is a vár (amit lehetne inkább kastélynak nevezni) tetszett. Sőt, kicsit komikus, ahogy Székesfehérvár külvárosában, egy családi házas negyedben egy ennek megfelelő méretű telekre bezsúfolták ezt az épületet: körbenéz az emberfia a toronyból, és amerre a szem ellát, családi házak rengetege veszi körül. Hiába, Bory Jenőnek nem volt pénze, hogy felvásárolja a környező telkeket és egy rendes parkkal (sétányokkal, sövénylabirintussal, netán egy csónakázótóval) vegye körbe kastélyát, ahogy az egyébként dukál egy rendes kastélynak.

Meg azért az is igaz, hogy ugyan én szeretek a részletekben elveszni, tehát nekem tetszett a sok kis tornyocska, meg boltív, meg díszítés, meg szobor, meg csigalépcső, de azért építészetileg nem egy világcsodáról van szó. A legtöbb, ami elmondható róla, hogy hasonló koncepciót képvisel, mint a Vajdahunyad vára vagy mondjuk Neuschwanstein, csak persze kicsiben.

Mi az, ami mégis nagyon szerethetővé teszi ezt a kicsit komikus épületet? Egyrészt a belefektetett munka és elhivatottság: Bory Jenő nem egy huszonegyedik századi újgazdag vállalkozó volt, aki éppencsak lecsippentett párszáz milliót a vagyonkájából, hogy aztán egy év alatt felhúzasson egy kastélyt, mer' neki erre is tellik, meg most éppen ez a divat. (Nem mellesleg, ez nagyon jól látszik a színvonalban is: a Bory vár eklektikus épület, de ízléses, ami nem mondható el némely újgazdag csodapalotáról.) Neki negyven év kellett hozzá. Ez volt az élete munkája. Az élete hobbija. Ez mindenképp tiszteletre méltó.

Mindig felnéztem  azokra, akik a hobbijukban is képesek nagyot, maradandót alkotni. Én bele-bele kapok dolgokba, vannak kedvenc témáim (pl. történelem), szeretek filmet nézni, utazni, fényképezni, mostanában éppen blogot írok. de igazából egyikben sem tudok elmélyedni, egy idő után mindegyik csak egyike lesz a "bárcsak több időm lenne rá", meg "hogy én valaha mennyit jártam moziba" dolgoknak. Így aztán ezekből nem is sül ki semmi komolyabb. Nem utaztam be a fél világot, nem lettem amatőr történész, a fényképeim nem jobbak, mint bármki másé. Ezt nem panaszképpen mondom, mert ha egy dologra koncentrálnék, akkor meg valószínűleg azt sajnálnám, hogy mennyi más érdekes témával nem tudok foglalkozni (bár ez így is igaz). Az viszont biztos, hogy ha én kezdtem volna várat építeni, akkor abból született volna maximum egy torony. (Ami nem is lenne rossz, a lenne hova tenni az összegyüjtött kacatjaimat.) Bory Jenő szerencsére nem az én típusom volt: szépen befejezte, amit elkezdett.

A másik dolog, ami tetszett, szintén nem elsősorban az épülethez, hanem megintcsak a személyhez kötődik. Várat építeni a huszadik században gyerekes dolog. Homokozóban szokás, óvodások, kisiskolások játszanak ilyesmit, ahogy újraélik a meséket. Komoly felnőtt ilyet nem csinál, ugyebár. Pedig a felnőtteknek is hiányzik a játék is, a mesevilág is, csak ezt nem illik bevallani. Nem véletlen, hogy a megannyi mesevilág (mesék, lovagtörténetek, sci-fi, fantasy, szerepjátékok, stb.) mennyire népszerű, akár filmben, akár könyvben, akár számítógépes játékban. Bory Jenő nem szégyellte vonzódását a mesés múlthoz, a maga módján gyerek tudott maradni. És a bennem élő gyerek, aki imádja a Harry Pottert, meg az Artúr királyt, meg az Ivanhoe-t, meg az Egri csillagokat (hogy a sci-fi/fantasy vonalról most ne is beszéljünk), hálásan kaptat fel a csigalépcsőn, hogy a vár tornyából kémlelje a közeledő török ármádiát.

Az igazi persze az lenne, ha a várat nemcsak múzeumszerűen lehetne megnézni, hanem gyerekbirodalom volna, ahol lehet műanyag kardokkal várostromot játszani vagy éppen sárkányfejek levágása után toronyszobában raboskodó királylányt kiszabadítani. De ne legyünk telhetetlenek, Bory Jenő kastélya így is kellemes élmény.