Az első árvízemet 1991-ben láttam. Éppen életem első és egyetlen Interrail-es utazásáról tértem vissza, magammal hozva egy holland ismerősömet, amikor Budapestre megérkezett egy nagy nyári árhullám. Nem akármilyen árvíz volt, a felső rakpartot nyaldosták a hullámok, szépen körbe is volt rakva minden homokzsákokkal. Én meg még egy picit büszke is voltam, hogy a "szokásos" nevezetességeken túl egy ilyen speciális eseményt is megmutathattam. Ami persze valószínűleg szamárság volt, mert pont egy hollandus nálunknál ezerszer többet tud a víz erejéről, úgyhogy nem lehetett olyan nagy unikum számára, amit látott.

Semmiképp sem állíthatom, hogy az árvízek a mániámmá lettek azóta (pedig miért ne, ha a madárfigyelés vagy a vonatszámlálás lehet hobbi, akkor ez is), de azért egy-egy nagyobb árvíznél mindig lenéztem a rakpartra. Megbámultam a hömpölygő folyamot, készítettem néhány obligát fényképet a vízből kiálló közlekedési táblákról, a hidak pillérjeit elborító vízről, meg az itt-ott fennakadt nagyobb uszadékfákról, aztán megnyugodva hazamentem, hogy eleink szerencsére rendesen megcsinálták a főváros gátjait.

A 2000-es évek "kedveztek" ezirányú érdeklődésemnek, 2002 augusztusában pl. a tűzijáték is elmaradt az éppen esedékes hatalmas árhullám miatt, majd 2006-ban már Eszternek is megmutattuk a nagy vizet. (Megjegyzem, 2010 újra választási év lesz, úgyhogy a magam részéről újabb nagy árhullámot jósolok...)

Ehhez képest a mostani árvíz elég pitiáner volt, éppcsak elborította az alsó rakpartot. Talán el se megyünk megnézni, ha Zsuzsának nem jut eszébe, hogy a Lánchídon viszont valami banzáj van. Na jó, ha banzáj is van, meg árvíz is, akkor menjünk.

Nos, jelenthetem, a banzáj kellemes esemény, de azért nem egy nagy dobás: van két kis színpad a két hídfőnél, egy mini színpad valahol középen. Itt vannak programok, amikor mi mentünk, akkor éppen egy bóhocruhás énekes adott elő vidám gyerekdalokat, ez kb. két percig le is kötötte a gyerkőcöket. Valahogy nekem úgy tűnt, hogy a szintén a hídfőknél állomásozó nagy lacikonyhák sokkal népszerűbbek, hosszú sorok álltak sörre, kolbászra, tócsnira vagy grillezett hússzeletekre várva.

A hídra elárusító pavilonok települtek ki. Tulajdonképpen semmi kifogásunk nem lehet ellenük, kulturált fabódék kulturált választékkal: fajátékok, bőrszütyők és mindenféle egyéb alapvetően színvonalas kézműves termék, nagyjából giccsmentes övezet. Ha összevetem mindezt mondjuk a prágai Károly híd "választékával", akkor se maradunk alul, sőt.

Tulajdonképp csak egy icipicit több kultúra és icipicit kevesebb konzumálás kellene. Ha már Lánchíd, lehetne néhány tabló a híd történetéről, kezdve Széchenyivel, kis építéstörténet, rajzok, metszetek, festmények a hídról, fényképek a világháborús rombolásról, anekdoták a nyelvetlen oroszlánról, ilyesmik. Vagy emlékszem például, hogy 2004-ben az uniós csatlakozás napján több hidat is hasonlóképp sétálóövezetté tettek, akkor a Szabadság hídon egy fotókiállításnak is jutott hely. (Apropó, szerintem a Szabadság híd is lehetne nyári hétvégeken gyalogoshíd, csak a villamost kéne átengedni és a villamospályát egy korláttal lezárni a balesetek elkerülése végett...)

De ne legyünk túl szigorúak, így se rossz a lánchídi banzáj. Annyit mindenképp megér a dolog, hogy egyszer végigsétáljon rajta a család, belehallgasson a koncertekbe, végigböngéssze a választékot, napszaktól függően egyen-igyon valamit és közben gyönyörködjön egy kicsit a dunai panorámában. Annál mindenképp jobb, mintha ilyenkor is autók dübörögnének rajta.