A cím rossz, mert a kicsik voltak a nagyok és a nagyok meg kicsik, azaz azt kellett volna írnom, hogy A nagyok, akik kicsik lettek, és a kicsik, akik nagyra nőttek. Szóval két év után következzék egy poszt arról, amihez mindenki ért ebben az országban, tehát én is.

Kezdjük a nagyokkal. Ha valaki eddig nem jött volna rá, a felnőtt magyar labdarugdosgató válogatottról van szó, amely szerdán fejezte be vb-selejtezős szereplését és nem igazán nőtt fel a feladathoz. Bár az előző eb-selejtező sorozat kiábrándító teljesítményéhez képest sikerült előrelépni, Erwin Koeman csapata igazából arra a szintre ért vissza, ahol Lothar őrgróffal is volt. Ha a négy évvel ezelőtti vb selejtezők eredményével vetjük össze a mostanit, a hasonlóság kisérteties (már ha eltekintünk attól, hogy Koeman alapvetően egy rokonszenves edző, szemben nagyarcú elődjével.)

Akkor 14, most 16 ponttal zárt a csapat egy hatos csoportban, mindkétszer a negyedik helyen. Aki a két pont különbséget komoly előrelépésnek értékelné, annak arra hívnám fel a figyelmét, hogy ez a két pont különbség a komoly téttel nem bíró utolsó mérkőzésekből adódik. Míg Lothar már kiesett csapata a már továbbjutott Horvátországgal itthon egy döntetlent játszott, addig Erwin Koeman már kiesett csapata idegenben verte a szintén már továbbjutott Dániát.

Ettől eltekintve az eredmény ugyanaz. Mindkét sorozatban végigvertük a mögöttünk végzetteket és szinte minden tétmeccset elvesztettünk az előttünk végzettekkel szemben. A kivétel Lotharnál egy Bulgária elleni döntetlen, Koemannál egy Dánia elleni döntetlen volt. A vereségek mindkét sorozatban megoszlottak: voltak reménytelen nanoteljesítmények (Portugália vagy Horvátország ellen idegenben) és hősies, tragikus nagyhalálok (Svédország ellen itthon). Mindkét sorozatban kicsivel maradtunk le a harmadik helyről: Lothar idején egy győzelem az utolsó játéknapon elegendő lett volna Bulgária megelőzéséhez, míg Koeman csapatának kb. tíz másodperc hiányzott a hazai döntetlenhez a svédek ellen, amivel meg is előztük volna őket. (Ha Gera hebehurgya előrerohanására és rossz keresztpasszára gondolok, akkor olyan nagyon nem is bánom a távozását....)

Ráadásul ha még egy selejtező sorozattal visszamegyünk, akkor a Gellei Imre féle csapattal összevetve mind Lothar, mind Koeman picit gyengébben teljesített: ugyan a Gellei féle csapat is csak negyedik lett, de az előtte végző három csapattól 5 pontot szerzett (Lothar: 2, Koeman: 4), ráadásul mind az ötöt olyan periódusban, amikor a továbbjutás még nem dőlt el. Ráadásul a Gellei csapat utolsó csoportmeccsének is volt még tétje. (Ki is kaptunk persze...)

A dánok elleni meccs persze ezzel együtt is dicsérendő. Régen győztünk le utoljára továbbjutott csapatot (Gellei alatt Lettországot, itthon) és az sem teljesen igaz, hogy tét nélküli lett volna: a FIFA rannglistába minden meccs beleszámít, a jövendő selejtezőcsoportokba pedig tudtommal a ranglistahelyezés alapján sorolnak be. Továbbá egy kicsit mutatott valamit abból a játékból a csapat, amit a sorozat első két meccsén is megtett a dánok és a svédek ellen, és amiből az előző három őszi meccsen semmit se láttunk: nevezetesen egy csapatot, amelyik ugyan lélekszakadva rohan hátra védekezni és a védelme továbbra se áll nagyon biztos lábakon, de eközben mutat a középpályán és támadásban is valamit. A játékosok képesek többször egymás után egymáshoz passzolni, egy-egy csellel elmenni egy dán mellett (nem mindig rémülten elrúgni a labdát, ha feltűnik a távolban egy szőke viking üstök), ha kell, megtámadni az ellenfél játékosát és elvenni a labdát. Szóval nem az volt a benyomásom a mezőnyjátékot figyelve, hogy teli a nadrág. (Mindezek a megállapítások persze nem vonatkoznak az első félórára, akkor nagyjából ott folytatta a csapat, ahol Portugáliában abbahagyta. Csak aztán jött a gól, ami láthatólag megnyugtatta a csapatot.)

A győzelemhez persze kellett az is, hogy ezúttal ne kapjon korai gólt a csapat. Ez nem annyira a feljavult védekezésnek, mint inkább a szerencsének volt köszönhető. Összességében sajnos elmondható, hogy a magyar védelem erős ellenfelek ellen bármikor képes elképesztő szarvashibákat véteni: a dánok ellen ez nem következett be, de ez inkább kivétel, mint szabály. Ráadásul a dánok elleni meccs nem egyenértékű a többi lejátszott tétmeccsünkkel: egyrészt tét nélkül a mieink is felszabadultabban játszottak, másrészt a dánok ugyan nyilván nagyon akartak győzni, de az azért biztos bennük volt, hogy a vereség is belefér. Azaz a védelem (elsősorban lélektanilag) kisebb nyomás alatt volt.

Attól óvakodnék, hogy a jövőre nézve túlzottan derülátó legyen bárki is. Erwin Koeman alatt ugyan jobban teljesítettünk, mint az előző sorozatban, de semmi garancia nincs arra, hogy ez egy trend kezdete lenne. Koeman jó szakember, de nem hibátlan, ráadásul az adott alapanyagtól nem lehet csodát várni. Optimista pillanataimban reménykedem némi előrelépésben, egyrészt Koeman marad, tehát nem kell egy új edzőnek elölről kezdenie az építkezést, másrészt úgy tűnik, hogy a bejövő generáció hoz egy kis lendületet, önbizalmat és motivációt a csapatba. Azt nem gondolnám, hogy ez egy továbbjutáshoz elegendő lenne, viszont én egy harmadik hely elérését is megfelelő fejlődésnek tekinteném.

Na, akkor jöjjenek a fiatalok, ez amúgy is sokkal élvezetesebb téma! Egy kivételes sikertörténetnek lehettünk tanúi, legalábbis, ha a magyarfoci általános állapotát tekintjük. Ez az évjárat már U17-esként eb ötödik, U19-esként eb bronzot nyertek, U20-asként pedig jött az egyiptomi vb bronz. Ráadásul ez a korosztályos menetelés le se zárult még. Ahogy Sport Géza megjegyezte, 1996 után ennek a csapatnak esélye lehet U23-asként kijutni az olimpiára. Sőt, az eddigiek alapján egy jó helyezés se lenne lehetetlen (már ha kijutunk, az ugyanis szerintem nehezebb lenne, mint magán az olimpián jól teljesíteni.)

Az egyiptomi vb megmutatta, micsoda élményről maradunk le azáltal folyamatosan, hogy lassan két és fél évtizede nem szurkolhatunk magyar focicsapatnak világversenyen. Ugyan egy-egy eb vagy vb során mindig kiválasztok magamnak egy-két rokonszenves csapatot, amelynek aztán szurkolgatok, ez azonban csak amolyan pótszer. Meg sem közelíti azt az élményt, amikor saját hazád csapatának szurkolhatsz, pláne ha ez a csapat továbbjut a csoportjából és elkezd az egyenes kieséses szakaszban menetelni. 

A magyar sport tud ilyet vizilabdában és tud ilyet kézilabdában. Alacsonyabb - de még mindig nagyon is szerethető - szinten tudja ezt kosárlabdában (legalábbis a nők) és hokiban is. Fociban nagyon régóta nem tudja. És most ez az évjárat tudta. Produkált négy olyan ki-ki meccset, ami után megnyalhattuk mind a tíz ujjunkat!

Két hosszabbítás, két megnyert tizenegyes párbaj. Hátrányból rendszeresen felálló csapat. Szépségdíjas gólok. Ez volt a magyar válogatott Egyiptomban. A pénteki bronzmeccsen a hajrában kapott gólt nyolc perc alatt egyenlítették ki, szinte az utolsó pillanatokban (a felnőttek fordítva szokták, lásd Ibrahimovicsot...). Mellesleg a helyzetek alapján nem 1:1, hanem mondjuk 3:1 (ide) kellett volna legyen az eredmény. (Ha valaki azzal jön, hogy magyar betegség ennyi helyzetet kihagyni, akkor annak azt mondom, hogy a felnőtteknél ez már régen nem magyar betegség: ott az a magyar betegség, hogy egyáltalán nincs helyzetünk. Úgyhogy ide nekem ezeket a kihagyott helyzeteket!)

Hogy ebből mit kamatoztat majd négy-nyolc év múlva a felnőtt válogatott, azügyben óvatosságot javasolnék mindenkinek. Az U20-as szint ugyan már többé-kevésbé tetszetős és élvezhető, de nagyon távol áll a felnőtt csapatok tudásától. Az ne tévesszen meg senkit, hogy a mostaniak közül sokan már felnőtt csapatokban játszanak: más dolog egy-két tehetséges fiatal srácot beépíteni egy érett csapatba és más dolog egy teljes értékű felnőtt csapatot összerakni ezekből a fiatalokból. Az utóbbi nagyjából lehetetlen: ezt a maga korosztályában klasszis U20-as csapatot egy átlagos NB1-es csapat valószínűleg megverné. (Tessék, meg van az obligát provokatív kijelentés is, lehet vitatkozni... ;-)

Tehát a 20 éves tehetség az még nem felnőtt klasszis, annak még be kell érnie, ami nem garantált. Voltak nekünk hasonló sikereink korábban: Bicskei Bertalan elhíresült csapata U19-es eb-t nyert 1984-ben, felnőttként azonban nem váltották meg a magyar focit. A csapat egy része eltűnt, másik része magyar szinten ugyan sikeres pályát futott be, de nemzetközi szinten csak a magyar foci rohamos hanyatlásához asszisztálhattak.

A maiak talán elkerülik ezt a sorsot (tovább már amúgy se nagyon sűlyedhet a magyar foci, mondhatnám cinikusan), egy részük már kikerült a hazai posványból, másik részük jó eséllyel most fog (sőt, tulajdonképp a sikerük nagyrészt az őket a hazai posványtól már itthon elszigetelő Várszegi-féle akadémiának köszönhető...), így kellő akarattal és okossággal, na meg egy kis szerencsével felépíthetik a karrierjüket külföldön.

Ha ez bekövetkezik, akkor abból elvileg a válogatott is profitálhat: vérmesebb szurkolók már nyilván látják lelki szemeikkel, ahogy mondjuk kilenc év múlva a fénykorában lévő aranylabdás Koman Vladimir kiugratja az aranycipős Németh Krisztiánt az olaszok elleni vb elődöntő 117. percében és az aranylábú Németh elegáns mozdulattal gurítja el a labdát a kétségbeesetten kivetődő talján portás mellett, bejuttatva ezzel a Második Aranycsapatot a brazilok elleni vb döntőbe.

Szép álom persze, de semmi garancia nincs rá. Sokkal valószínűbb, hogy ezek a fiúk ennél jóval korlátozottabb hatással lesznek majd a felnőtt válogatottra. Az egy apróság, hogy mondjuk Komanról még nem tudjuk biztosan, lesz-e valaha magyar felnőtt válogatott vagy inkább Ukrajna csapatában fog játszani. Van egy ennél fontosabb tényező is: az ifjúsági tornákon kétéves "termésből" összeválogatott csapatok mérik össze erejüket, míg a felnőtt csapatok a nagyjából a 20-36 éves korosztályból merítenek, azaz sokkal több évjárat legjobbjai adnak ki egy felnőtt válogatottat. Ha Némethék után a többi generáció is hasonlóan kiemelkedő lesz, akkor elhiszem, hogy a felnőtt csapat is nagyra hivatott lesz. Folytathatnám még a mértéktartásra intő tények felsorolását, de ezeket több cikk is összefoglalta (pl. az origón vagy a SportGézán).

Egyszóval én már annak is örülni fogok, ha Nyilasiék szintjére visszaverekedjük magunkat és legalább világversenyekre visszajutunk. És valljuk be őszintén, a fentebb leírt jelenet úgy is jól hangzana, hogy Koman, a Fiorentina játékmestere kiugratná a 92. percben Némethet, a Valencia csatárát, aki elegánsan beemelné a kapuba a labdát a kétségbeesetten kivetődő svéd kapus ellen a pótselejtezőben, 32 év után újra kijuttatva a csapatot a világbajnokságra.

Ezzel a magam részéről le is zárnám a magyarfoci témát, mondjuk két újabb évre. Úgyis beindult a kézilabda idény, a Veszprém már menetel...

(85,8)