Idén Sümegen terveztünk egy négy napos novemberi üdülést. Több kirándulásra is készültünk: Tapolca, Szigliget és a Keszthelyi hegység szerepelt a tervek között. Én azonban elsősorban a sümegi várra pályáztam. Sümeg számomra "a" vár, alább kifejtendő nosztalgikus okokból kifolyólag.

Zalaegerszegen voltam katona ugyanis. Régen volt és ma már elsősorban csak a szépre emlékezem belőle: pl. a rengeteg olvasással töltött szabadidőre (Gyilkosok és szeretők, A varázshegy, A város és a kutyák stb.), az ifjúgárdisták akadályversenyén eltöltött napra (minden állomásra kellett egy rádiós sorkatona, aki jelezte a következő állomásnak, ha egy csapat elindult feléjük; na ja, akkoriban nem volt még mobil...) vagy éppen a nagy nyári hadgyakorlatra (Duna '85, ráadásul nemzetközi volt az, még a hiradóban is benne volt...), amikor a Bakonyban pucéran napoztunk a domboldalon, miközben elhúztak felettünk a vadászgépek.

Akkoriban azonban egyáltalán nem így láttam. 18 évesen úgy éreztem, életem legértékesebb szakaszából lopnak el egy évet, fosztanak meg szabadságomtól. Ráadásul számomra - eleinte mindenképp - kemény és félelmetes hely volt a katonaság, amely nem a szocialista haza védelmének nemes kötelességéről, hanem sokkal inkább a szívatásról szólt. A gimnázium védett burka után kemény leckét kaptunk az "igazi" életről egy meglehetősen ellenséges és primitív környezetben, ahol csak magunkra számíthattunk.

Aki nem tudná, annak idején az volt a rendszer, hogy az egyetemre felvett fiúkat 18 évesen, a gimnázium és az egyetem között vitték el egy év sorkatonai szolgálatra, azzal a szándékkal, hogy majd egyetem után újra behívják őket a maradék félévre - így jött ki a  másfél éves kötelező sorkatonai szolgálat. Az elgondolás lényege az volt, hogy egy év lecke elég nekünk a hierarchia legalján, az egyetem elvégzése utáni fél évet már arra akarták felhasználni, hogy tartalékos tiszti kiképzést kapjunk. Ennek viszont az lett a - valószínűleg szándékos - következménye, hogy a 18-19 éves előfelvetteket bedobták a többi másfél évre behívott sorkatona közé, akik nem végeztek egyetemet és átlagosan 21-23 évesek, tehát jóval idősebbek voltak. Ők többségében irigységgel vegyes utálattal vették tudomásul az előfelvettek - azaz a táposok - kivételezett helyzetét, a - legalábbis látszólag - rövidebb szolgálati időt. Nemcsak a tisztjeink szívattak tehát minket, hanem a társaink is: táposként a hierarchia legalján találtuk magunkat, ami nem volt kellemes érzés.

(Visszagondolva ezt is másként látom picit. Volt néhány igazán szemét ember, aki tényleg élvezte, ha másokat szívathat, de a többség alapvetően rendes volt, velünk is, másokkal is. Ráadásul az első néhány hónap után a drill is enyhült, meg mi is beleszoktunk. A körülmények tehát elfogadhatóvá váltak. Az persze még igaz maradt, hogy 18 évesen lett volna jobb dolgom is, mint a laktanyában múlatni az időmet...)

Mindezt tetézte, hogy Zalaegerszeg távol volt Budapesttől, ráadásul a nyugati határ közelsége miatt magasabb készültségi fokon üzzemelt a laktanya, mint máshol az országban. Emiatt aztán nem túl gyakran engedtek haza. Emlékeim szerint egy év alatt nyolcszor jártam otthon. Ez utólag nem tűnik olyan kevésnek, de pl. szerencsésebb egyetemi évfolyamtársaim Cegléden voltak katonák és ennél jóval gyakrabban jártak otthon. 

Ritka hazaútjaimon viszont Sümeg jelentős végvári szerepet töltött be. Hajnalban indult haza a vonat, egy óra is eltelt, mire kiértünk "sötét Zalából", ahogy akkoriban mondogattam. (Nem "sötét" persze Zala, csak akkoriban nem szerettem, számomra összekapcsolódott a katonasággal.) Kétszeresen is kiértünk. Egyrészt ekkor kezdett kivilágosodni, másrészt ekkor kezdődött az utazásnak az ablakból kibámulós szakasza.

A bámulás a sümegi állomás felé magasodó méltóságteljes, sejtelmes várrommal kezdődött, amely számomra így mintegy végvárként elválasztotta a sötétséget és a világosságot, illetve a rabságot és a szabadságot. Aztán folytatódott a szájtáti bámulás a Balaton északi partjának csodálatos tájaival, a Szent György heggyel, Badacsonnyal és persze magával a tóval. Sümegtől Keneséig végigálltam az utat a folyosón és gyönyörködtem a tájban, a gondolataim elkalandoztak, élveztem a szabadságot, vagy legalábbis annak illúzióját.

Pár nappal később délután indult a vonat visszafelé és fordított irányban történt mindez: Kenesétől ugyanúgy bámultam ki az ablakon, ugyanúgy kalandoztak a gondolataim és ugyanúgy gyönyörködtem a tájban, de ezúttal a szabadságtól való fokozatos búcsút szolgálta ez a szertartás. Aztán elértük Sümeget, a világosság utolsó bástyáját és amikor a vár eltűnt a távolban, én visszaültem a helyemre, nem volt többet mit nézni. És persze addigra a vonat is beért a sötétségbe.

Ezt jelenti számomra Sümeg. Az üdülésről meg beszámolok legközelebb.

(78,9)