Rohmer a szelíd, beszélgetős kamaradarabok mestere volt. Nem hinném, hogy a filmnyelv forradalmi megújítója lett volna, legalábbis számomra úgy tűnt, nagyon egyszerű, tradicionális eszközökkel dolgozott, kerülte a harsány, sokkoló megoldásokat. Egy idilli világot mutat be, szép, harmonikus, barátságos tájakkal, hétköznapi gondoktól mentes barátságos emberekkel, akiknek van idejük kifinomult franciás lélekbúvárkodásra és filozofálgatásokra. Az ő flörtöléseik, szerelmeik, barátságaik történetét viszi filmre Rohmer szeretetteljes, de élesszemű, alapos és talán egy icipicit csipkelődő módon.
Egyik kedvenc rendezőm volt a nyolcvanas-kilencvenes években. Illetve még most is az, csak mostanság már nem vetítik itthon a filmjeit olyan rendszeresen, mint akkortájt. Remélem a halála alkalmat ad majd a tévécsatornáknak és a talán a művészmoziknak is egy kis újrafelfedezésre: én biztosan nagyon örülnék, ha ismét megnézhetném néhány rég nem látott filmjét.
Nehezen tudnám megmondani, melyik lenne a kedvenc Rohmer filmem. Nagyon egy kaptafára készültek, aki egyet látott, tulajdonképpen látta mindet. Ugyanakkor aki egyet látott, az általában a többit is látni akarja: annyira kedves, szeretetreméltó és egyben igényes filmek ezek, hogy sosem elég belőlük.
Álljon itt a Zöld sugár trailere. A kedves, de kissé szerencsétlen és nagyon határozatlan főszereplőnő egész estés hezitálása azügyben, hova és kivel ne menjen nyaralni, tipikus Rohmer darab, ami - halvány emlékeim szerint - valami olyasmit üzen, hogy minden erőfeszítésünk és ügyetlenkedésünk ellenére is előbb-utóbb helyükre kerülnek a dolgok:
(75,5)
