Sörre bor, bármikor, tartja a mondás. Ezt az elvet érvényesítem most bloggyakorlatomban is: sörposztra borposzt következik.

Egerben jártunk a kollégákkal a minap tímbildingen. Azaz csapatépítésen. Nem akarom a munkahelyi-irodista blogok hatáskörébe ártani magam, így nem fogom behatóan elemezni, hogy ezek a vállalati csoportprogramok menyiben járulnak hozzá ténylegesen a későbbi hatékonyabb munkához vagy éppen jobb csapatszellemhez, így csak annyit szögeznék le, hogy nekem általában kellemes emlékeim fűződnek ezekhez. Különösen azt szeretem, amikor valami olyasmit lehet kipróbálni, amire amúgy magamtól nem kerítenék sort: voltam már így (autó)vezetéstechnikai tréningen, gokartozni, paintball-ozni, vitorlázni. Mehettem volna sétarepülésre, ha nem jön közbe valami, ezt azóta is sajnálom és persze mélységesen irigylem a többieket, akik ott voltak. (Nesze neked csapatszellem!)

Demeter

A borkóstolás nem annyira egzotikus program, ilyesmin voltam már baráti és családi körben is, de azért távol álljon tőlem, hogy leszóljam az ötletet. Egy jó borászatot megismerni érdekes tapasztalat, finom borokat kóstolni kellemes élmény, legfeljebb arra kell vigyázni, ne vigye túlzásba az ember. Szóval a magam részéről nagyon vártam az egri borkóstolást a Demeter pincészetben és alapvetően nem is csalódtam, azzal együtt sem, hogy lesznek azért kritikai megjegyzéseim.

A Demeter pincészet Eger határánál, a 25-ös út mellett található, azaz kívül esik a Szépasszony Völgy Bermuda háromszögén, bár szó sincs arisztokratikus elkülönülésről, itt is egymás mellett sorakoznak a hegyoldalba vájt pincék és ezek közül sok továbbra is a hagyományos kannásbor műfajban nyomul. Demeterék szerencsére nem, ez mondjuk boraik árfekvésén (1500-7000 forint) is meglátszik. Ideális választás tehát céges borkóstolásra, hiszen így jópár olyan drága bort is ki lehet próbálni, amire amúgy saját zsebből ritkán áldozok.

A vezetés maga elég jól meg van komponálva, látunk kis hordót, látunk nagy hordót, látunk palackozót és felpolcolt palackokat, hallunk szőlőfajtákról, borversenyekről, évjáratokról, lehet kérdezgetni, türelmesen válaszolgatnak. A végén kapunk vacsorát (sajtok, disznótoros + kenyér), közben pedig végigóstolunk kilenc vörösbort, kezdve a frissebb évjáratokkal és olcsóbb fajtákkal, befejezve a "nagy" évjáratokkal és "nagy" fajtákkal.

Ugyanakkor egy-két apróságot azért hiányolok. Nem lehet két bor között vízzel kiöblíteni a poharat (és persze a szánkat se) és nem lehet a megkóstolt borokat kiköpni, ahogy azt a profik csinálják. Persze tudom én, hogy nem vagyok profi, de azért kilenc bort végigkóstolni emberes mutatvány és pont mire a legjobbakhoz érünk a vége felé, meglehetősen a fejünkbe száll az ital. Szóval én azért biztos kiköptem volna több bort is a kóstolás közben, ha van rá lehetőség. Ráadásul kaja se volt túl sok (erről valószínűleg részben mi is tehetünk, többet kellett volna rendelni: házigazdáinknak legfeljebb azt lehet felróni, hogy ilyenkor nincs valami vésztartalék, amit felajánlhatnak), amit különösen azért sajnálok, mert Sándor Tamás feltálalt sajtjai valami csodálatosan finomak, ráadásul ezek, ellentétben a Demeter borokkal, meglehetősen nehezen szerezhetők be Budapesten (egy forrást találtam, tőlünk jó távol, sajna).

A borok közül talán kettő-háromra tudok utólag visszaemlékezni, ami nem csoda, igazából már többször megállapítottam, hogy az én szintemen 3-4 bort bőségesen elegendő lenne megkóstolni. Az elején az olcsóbb borok nem gyakoroltak rám mély benyomást (ez így nagyon igazságtalan kijelentés, mert teljesen helyénvaló minőségi nedűk voltak amúgy!), itt most két fajtát említenék meg. Az első a zászlóshajó XY (2006), mint az a fajta "nagybor", ami nekem túl száraz és túl sokrétű, azaz nem lehet igazából eldönteni, mit is akar. Vagy legalábbis én nem vagyok hozzá elég érett. A másik a Merengő Cabernet Franc (2006), ami annak ellenére, hogy a fajta nem a kedvencem (Merlot, Kadarka és Shiraz kedvelő lennék amúgy, illetve muskotályimádó fehérben), ezúttal elkapott: pont az XY után kóstoltuk és nagyon tetszett, hogy lehetett tudni, miről szól, volt egy markáns, meghatározható íze ami engem leginkább a cseresznyére és a vaníliára emlékeztetett (aztán vagy nem, de ez most úgy hangzott, mintha igazi borínyenc lennék...)

Imola

Másnap délelőtt kissé át kellett írnunk terveinket. Eredetileg uszodába készültünk, azonban eleve későn keltünk és aztán a reggelivel is jó sok időt elpepecseltünk. Így a kiadós fürdés helyett egy villámséta következett Egerben. Fazola-kapu, Bazilika, Minaret, ennyi. Mire ezzekkel végeztünk, már ebédidő volt. Az ebédünket pedig az Imola Udvarházban költöttük el.

Az Imola Udvarház elsőre nem nagyon tetszett. Az udvarban ültünk le, itt minden láthatóan vadonatúj, ami én ízlésemnek egy kicsit túl steril, jobban szeretem a patinásabb helyeket. Bent szintén minden ragyog, a stílus határozottan nemzetközi, láthatólag nem sajnálták a pénzt a belsőépítészre, ugyanakkor - bár továbbra sem az én stílusom - a színvonal tagadhatatlan. Ekkor még nem tudom, hogy ezt a színvonalat több étteremkritikus és különböző étteremtoplisták is nagyra értékelik.

Az étlap aztán gondolkodóba ejt, több érdekesnek hangzó fogás között hezitálok. A konyha láthatólag bátran kisérletezik a hagyományos magyar éttermi menüválaszték "megbolondításával". Érdekesen hangzik pl. a Báránycsülök szalonnás kelkáposzta raguval, a Zsendicekrém házi sonkával, lilahagyma lekvárral vagy éppen a Mangalicaszűz liba zúzás savanyú káposztával. A szokásostól eltérő kombinációk kicsit el is riasztanak, végül egy hagyományosabbnak tűnő fogásra voksolok, a nyertes a Vörösboros marhapofa hagymás tört burgonyával, sült laskagombával névre hallgató étel lesz.

Amíg várakozunk, kihoznak egy kis kosár kenyeret, amikor belemajszolunk (kissé már éhesek vagyunk), kiderül, hogy frissen sült, fűszeres, krumplis kenyérről van szó, egy pillanat alatt elfogy még a második kosár is. Ilyen kezdet után derülátó hangulatban kortyolgatom az időközben megrendelt pohár bort (St. Andrea Áldás Bikavér, 2007), ami azzal együtt is nagyon ízlik, hogy az előző esti kóstoláson Demeterék a 2006-os évjáratokat dicsérték: hát, ez a 2007-es se rossz.

Végül megérkezik a marhapofa, nem okoz csalódást, sőt! Nem nagyon emlékszem arra, hogy valaha is ilyen finoman átfőtt, porhanyós marhahúst ettem volna, a mártás és a gomba pedig frenetikus. A többiek irányából is hasonlóan elégedett nyammogások hallatszanak, eszerint a Borjúpörkölt tojásos galuskával, fejes salátával vagy éppen a Pulykamellsteak görög salátával, burgonya tócsnival is finom lehet. Közben a tulajdonos - egy idősebb, halkszavú úr - is előkerül, beszáll a kiszolgálásba, pár szót is váltunk, szerényen nyugtázza a dicséretet.

Ezek után kedvet kapunk egy desszerthez. Én a Csokoládé trilógiát választom (nem egyedül, amúgy) és nem is bánom meg. Ugyan ránézésre az adag kicsinek tűnik, viszont a kis tálka habos fehér csoki, a csokifagyi és a brownie egyaránt remek (na jó, a csokifagyi talán nem annyira különleges, de azért finom), a belőlük kikeveredő koktél pedig tényleg egy óda a csokoládéhoz.

Nem olcsó hely az Imola (azaz kifejezetten célszerű céges csapatépítések során kipróbálni), de úgy ítélem meg, méltó a hírnevéhez.

Ha Egerben járok, szerintem vissza fogok térni.