Évforduló

Olvasom a wikipédia bejegyzést a 66 évvel ezelőtti kiugrási kisérletről és morgok. Ilyeneket ír:

Október 15-én megkezdődött a kiugrási kísérlet, ami a nyilas és a németbarát tisztek ellenállásán megbukott.

Hm, hát igen. Azok a gonosz nyilas és németbarát tisztek, akik nem átallottak elárulni az öregurat! Mintha egyébként más gond nem is lett volna azzal a kiugrási kisérlettel.

A Horthy Miklósról szóló bejegyzés is hasonló szellemben íródott:

...október 15-én pedig megkezdődött a kiugrási kísérlet, ... Ennek kudarcában jelentős szerepet játszott az, hogy a nyilas puccskísérletről szerzett információk alapján annak időpontját az eredetileg tervezett október 20-áról 15-re helyezték át. Idő hiányában így a szükséges előkészítést végrehajtani nem lehetett.

Hát a nénikéteket! Mi az, hogy nem volt idő az előkészítésre? A sztálingrádi csata óta volt idő a készülődésre, csak a habozás, halogatás és hezitálás helyett szervezkedni és cselekedni kellett volna!

Ehhez képest a világtörténelem egyik legdilettánsabb kiugrási kisérletét sikerült összehoznunk. (Csak azért írok egyiket, mert Dél-Amerika gazdag történelmében kevéssé vagyok ismerős, így nem tudom kizárni, hogy az ottani számtalan puccs között nem találunk-e hasonlóan elfuserált próbálkozást...). Horthy összes tevékenysége kis túlzással kimerült abban, hogy beolvastatott a rádióban egy zavaros kiáltványt és összehívott egy kormányülést, ahol a németbarát minisztereket udvariasan felkérte, hogy távozzanak a kormányból (amikor ezt nem tették, akkor kedélyesen elvitatkozgattak még valami hatásköri problémán is).

Emellett fontosnak tartotta azt is, hogy régimódi úriember módjára közölje a német követtel, hogy akkor mi most inkább kilépnénk a háborúból. Azon már csak kínomban röhögök, amikor azt olvasom, hogy ezek után a német követ minden további nélkül távozhatott. Gondolom Horthy abban reménykedett, hogy hazamegy és hüppögve elkezd pakolni a böröndjébe.

De térjünk vissza az árulókra, a hadsereg németbarát tisztjeire. Vajon Horthynak nem felelőssége, hogy a hadseregében tömegével ültek németbarát tisztek? Ki a fene volt hatalmon 25 évig ebben az országban? Továbbá, ha már ott voltak ezek az árulók '44-ben, akkor nem kellett volna őket lefogni október 15-én hajnalban?

Szintén emlegeti a szöveg Veesenmayer aljas trükkjét, az ifjabb Horthy elrablását, amivel az idős politikust zsarolták. Hm, a szívem megszakad. Félreértés ne essék, a fia elvesztése nyilván hatalmas személyes tragédia lett volna, de ha valaki az ország sorsa elé helyezi a személyes sorsát egy ilyen helyzetben, akkor az utókor miért tiszteljen benne nagy államférfit?

De ilyen az egész Horthy szócikk. Vitatott esetekben valahogy mindig azokat a szempontokat emeli ki, amelyek mentik Horthy döntéseit. A legkatasztrófálisabb esetekben pedig rutinszerűen előkerül, hogy tulajdonképpen nem is Horthy a felelős, ő csak a körülmények áldozata, elhallgatták előle a tényeket, becsapták, elárulták. Összességében pedig elsikkad az a tény, hogy a rengeteg "jó" döntés hogyan vezetett mégis katasztrófához és dicstelen bukáshoz a végén.

Horthy

Szóval Horthy.

Először is szögezzük le, hogy szemben korábbi történelmi tárgyú posztjaimmal, amelyek elsősorban ismeretterjesztő szövegek voltak, ez egy "vitaposzt" lesz (már ha lesz olvasó, aki vitassa), amelynek a véleményközlés a lényege. Ez a poszt ugyanis nagyjából arról fog szólni, miért nem tartom én Horthyt méltónak arra, hogy az utókor nagy államférfinak tartsa őt. Vagy akár csak közepesnek.

A Horthy kép változásai

Az antivilágban sok rosszat tanítottak róla, fehérterror, diktatúra, zsidótörvények, stb. A rendszerváltozás után viszont némelyek megpróbálták újraértékelni személyét és - szerintem legalábbis - átestek kissé a ló túlsó oldalára: Horthyból hőst, a magyar történelem nagy alakját akarták-akarják faragni. Valahol ennek a törekvésnek a mérsékeltebb áramába tartozik a már emlegett wikipédia szöveg is.

Persze a dolgok ennél kissé bonyolultabbak. Az antivilágban eleinte Horthy-fasizmusról értekeztek, később (azaz akkoriban, amikor nekem történelmet tanítottak) sokat enyhítettek a képen, a gonosz politikus helyett inkább a tekintélyelvű, maradi és sodródó politikus képét hangsúlyozták. Manapság nagyjából a "virágozzék száz virág" állapotában vagyunk, azaz sokféle vélemény létezik egymás mellett. A piedesztálra allító nézetek nem váltak dominánssá és nem is kaptak igazán komoly "hivatalos" hátszelet, de azért érezhetően teret nyertek. Ugyanakkor a virágos hasonlat félrevezető, amennyiben a nézetek "békés egymás mellett élését" sugallja. Na erről szó sincs. A kérdés egyike a tipikus politikai vízválasztóknak: én azt mondom Károlyi, te azt mondod Horthy. Én azt mondom, numerus clausus, te azt mondod bethleni konszolidáció és így tovább.

A teljesen tudománytalan módszertan két pilléren fog nyugodni:

• Egyrészt, figyelembe véve társadalmi szekértáborainkat, olyan érveket fogok keresni, amelyeket a Horthy-t "szerető" oldal is fontosnak tart. Azaz nem fogok mondjuk a fehérterrorral, antiszemitizmussal vagy az irredenta propagandával példálózni, mert ez őket nem fogja különösebben meghatni (pedig kellene, de mindegy).
• Másrészt, az értékelés alapja egy összehasonlítás lesz: összehasonlítom Horthyt egy olyan nem magyar kortárs történelmi személyiséggel, akit viszont nemzete piedesztálra állított és mind a mai napig ott is tart. Ez a személy az általam már kétszer is "megénekelt" Mannerheim, aki gyakorlatilag Finnország legnagyobb, legismertebb és legnépszerűbb történelmi alakja.

Tehát Mannerheim és Horthy.

Életrajzi hasonlóságok

Az összehasonlítás nem teljesen indokolatlan, a két életrajz valóban mutat komoly hasonlóságokat. Majdnem egyidőben születtek, Mannerheim 1867-ben, Horthy egy évvel később. Mindketten előkelő és jómódú nemesi család sarjai, de nem főnemesek. Gyerekkorukat vidéken a családi birtokon töltik, egy tekintélyes udvarházban.

Felcseperedvén patinás katonai iskolákban tanulnak, ahonnan egyenes út vezet a hivatásos katonai karrierhez. (Igazság szerint Mannerheim életútja ekkortájt nem annyira egyenes: apja elhagyta a családját, anyja meghalt, a családi birtokot el kell adni, az ifjú Mannerheimet pedig rossz magaviselete miatt ki is vágják a haminai tiszti iskolából. Némi viszontagságok árán, előkelő rokonok anyagi és kapcsolati segítsége révén azonban végül ő is befejezheti tanulmányait). Életük nagyjából felét az országukat uraló nagy Birodalom hadseregében szolgálva töltik, nem is sikertelenül: az I. világháború idejére mindketten elég magas rangot értek el és a háborús szerepük is sikeresnek mondható. Két tapasztalt, nyelveket beszélő, sikeres katonával állunk szemben.

Színrelépés

Mindketten az I. világháborút követő rövid, de viharos időszakban lépnek elő az ismeretlenségből és válnak jelentős szerepet betöltő államférfivá. Formailag itt is sok a hasonlóság: mindketten "fehérek", mindketten lóháton, egy hadsereg élén vonulnak be országuk fővárosába (Horthy itt is egy évet "késik", Mannerheim már '18-ban bevonult Helsinkibe, Horthy csak '19-ben) és mindkettőjüket kormányzóvá is választják röviddel ezután.

Ugyanakkor itt már lényegi különbségek is vannak. Sorsfordító időket él ekkor át mindkét ország. Mannerheim lényeges szerepet játszik abban, hogy a Finnország sorsa jó irányba fordul, az ország kivívja önállóságát és a polgárháború a fehérek győzelmével ér véget. Mannerheim egy győztes hadesereg élén vonul be Helsinkibe.

Horthy hadserege ugyanakkor minden volt, csak nem győztes. Mire Horthy bevonul Budapestre, Magyarország sorsa már eldőlt, abban Horthynak része nem volt. Horthy szerepe lényegében annyi, hogy az összeomlás utáni hatalmi vákuumot betöltötte. Félreértés ne essék, Horthy nem felelős az összeomlásért, sőt Sopron kapcsán később megtette, amit tehetett, de  - szemben Mannerheimmel - olyat, amivel az ország sorsát jobbra fordította volna a kritikus időszakban, nem tett. Az is árulkodó különbség, hogy míg Mannerheim zokszó nélkül távozott a kormányzói posztról, amikor az ország helyzete konszolidálódott, Horthy a maga részéről inkább megtartotta a hatalmat. (Ez a különbség egyébként jól jelzi a két ország demokratikus hagyományai közti különbséget is: bár a két világháború közti időszak a finneknél se a konszolidált, békés belpolitikáról szólt, mégis lényegesen demokratikusabb volt a közéletük, mint a mienk.)

II. világháború

A második világháborús szerepekben már nehezebb hasonlóságokat találni, a két személy (és persze a két ország is) eleve nagyon más helyzetből indult. Horthy 1920-tól kezdve végig hatalmon volt, Mannerheim visszavonult a hatalomból, sőt nagymértékben a politikától is. Horthy ekkor már nem "katonáskodott", Mannerheim a finn hadsereg főparancsnoka volt a háború nagy részében. Az összehasonlítás tehát óhatatlanul erőltetettebb, azonban a háború egy kritikus időszakában Mannerheim is államfő volt és nem érdektelen összehasonlítani, mit ért el ő és mit ért el Horthy.

Helyzetek és célok

Ahhoz persze, hogy bármiféle értelmeshez közelítő összehasonlítást tegyünk, azt kell megnézni, milyen helyzetben volt a két ország, mik voltak - lehettek - a reális háborús céljai és ezeknek az elérésében milyen szerepet játszott Horthy illetve Mannerheim. Ráadásul mindezt meg kell próbálni a kor szemüvegén keresztül nézni, hisz utólag persze mindent könnyű jól tudni.

Nos, a két ország helyzete annyiban azonos volt, hogy mindketten a Németország és Oroszország közti nagy harapófogóban helyezkedtek el, e két nagyhatalom harcát kellett valahogy túlélniük. Finnország esetében az oroszok közelsége volt a fő kockázati tényező, nekik azért kelett harcolniuk elsősorban, hogy a háború végén ne a nagy Szovjetunió egyik tagköztársasága legyenek. Helyzetüket nehezítette Leningrád közelségéhez kapcsolódó szovjet biztonsági igény, könnyítette ugyanakkor az, hogy szovjet szemszögből ezzel együtt is mellékhadszintérnek számítottak, lévén Finnország "zsákutca" volt, ahonnan nem lehetett Európa szíve felé továbbmasírozni.

Magyarország sokkal távolabb volt a Szovjetuniótól. A Kárpát-medence hagyományosan nem tartozott különösebben az orosz nagyhatalmi politika érdeklődési körébe, nem úgy, mint tőlünk északra Lengyelország, illetve tőlünk délre a Balkán. Németország valamivel közelebb volt és hagyományosan is inkább a német érdekszférához tartoztunk, ugyanakkor közvetlen német "betagolástól" nem kellett tartanunk, szemben mondjuk a csehekkel, lengyelekkel vagy éppen az osztrákokkal.

Abban tehát mindenképp előnyösebb volt a helyzetünk a finnekénél, hogy valahol "félúton" voltunk, azaz nem kellett rögtön a kezdetektől az életünkért küzdenünk. Ugyanakkor egy totális német-orosz háború során sorsunk mégse volt elválasztható a háború végkimenetelétől és a velünk szomszédos térségektől.

Volt még egy jelentős különbség a két ország között: Finnországnak nem volt konfliktusa a környező kisebb országokkal, Magyarországnak igen. Magyarországnak tehát nem csak arra kellett törekednie, hogy a háború végén ne valamelyik győztes állam csatlósa vagy éppen tartománya legyen, hanem arra is, hogy a szomszédaival fennálló konfliktusai számára kedvezően záruljanak. Sőt, erre kellett elsősorban törekednie, lévén az ország földrajzi helyzete a finnekénél sokkal kisebb lehetőséget adott a térség egészére vonatkozó általános rendezés alóli kibújásra. Magyarán, cinikusan azt is mondhatnám, tulajdonképpen mindegy volt, hogy a háború után német vagy szovjet csatlósállamként létezünk tovább, az azonban nem, milyen határok között.

Nézzük tehát meg az ország helyzetét ebből a szempontból. Magyarországnak Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával voltak területi vitái és a háború során mindhárom országtól vissza is nyert területeket ilyen vagy olyan módon. Ugyanakkor azt egy tapasztalt politikus nyilván már akkor is tudta, hogy a területi nyereségek csak akkor lehetnek véglegesek, ha a háború lezárásakor a győztes vagy győztesek jóváhagyják, bárki is legyen az a győztes. Magyarország célja tehát az kellett, hogy legyen, hogy a háború végét a győztes oldalán zárja, esetleg semlegesként, lehetőleg minél érintetlenebb és erősebb hadsereggel, emlékezvén az előző háborúra, amikor a katonailag összeomló országot nem is a nagyhatalmak hadseregei, hanem a szomszédok foglalták el.

Mannerheimről múltkor röviden összefoglaltam, mit ért el: jó időzítéssel fegyverszünetet kötött az oroszokkal és a németek ellen fordult. Az ország ugyan komoly területi veszteségeket szenvedett el, de elkerülte az orosz megszállást és független maradt.

Horthyról nagyjából tudjuk, mit ért el: semmit. Az adódó lehetőségeket elpuskázta, nem fordult időben a németek ellen, az ország hatalmas anyagi és személyi veszteségeket szenvedett el és a trianoni határokat sem sikerült számunkra kedvező irányban módosítani.

Horthy mentségére ezzel kapcsolatban azt szokták felhozni, hogy ő megtette, amit meg lehetett tenni és mindezek az események akkor is bekövetkeztek volna, ha ő másképp dönt. Hiszen például utólag végiggondolva a háború menetét, az valóban nyilvánvaló, hogy az ország nem tudott volna teljesen kimaradni a harcokból. A németek valamikor mindenképp megszállták volna, ellenállni a magyar hadsereg se tudott volna sokkal tovább, mint tették pl. a lengyelek. A háború végén pedig a Vörös Hadsereg is ugyanúgy átgázolt volna az országon, legfeljebb a harcok hevessége és az elvégzett pusztítás mértéke lehet kérdéses (bár persze egyáltalán nem mellékes).

Ugyanakkor érdemes (különösen azoknak, akik nagyra tartják Horthyt) elmorfondírozni a határok kérdésén: ha Magyarország nem végig a németek mellett harcol, akkor azt a háború után a végleges határok meghúzásánál mennyiben vették volna figyelembe a győztesek? Ez persze egy nagy és utólag teljes bizonyossággal eldönthetetlen kérdés: a "mi lett volna, ha" tiltott gyümölcse, ugyebár, amitől a történészek annyira óvakodnak. Én viszont nem vagyok történész, úgyhogy nem fogom magam visszatartani.

Én ugyanis azt gondolom, a mainál kedvezőbb döntések születhettek volna. Egy pozitívabb magyar szereplés esetleg mellénk állíthatta volna a trianoni határ változatlanul hagyásában kulcsszerepet játszó szovjeteket is. Mit jelentett volna egy pozítívabb szereplés? Pl. jugoszlávokat-oroszokat nem megtámadó, a német megszállás ellen harcoló, német csapatokat pár hétig lekötő Magyarország vagy éppen az oroszok oldalára egységesen átálló és a háború hátralevő részét velük végigharcoló magyar hadsereg.

Ezzel nagyjából fel is soroltam azokat a kritikus döntéseket, amiket Horthy szemére szoktak vetni. Én szigorúan ítélem meg ezeket a fordulópontokat, szerintem mindegyiknél megvolt a lehetősége, hogy másképp döntsön és ezzel más irányt szabjon a magyar történelemnek. A továbbiakban ezekkel foglalkoznék picit részletesebben.

Belépés

Az első  és következményeit tekintve az összes közül valószínűleg a legfontosabb hiba a Szovjetunió elleni hadüzenet volt. Persze vitatkoztam én már erről ismerősökkel, akik arra hivatkoztak, hogy hiszen mások is csatlakoztak Németországhoz, többek között az általam annyira "istenített" finnek is. Nos, valóban. Csakhogy a két hadüzenet körülményei jelentősen eltértek egymástól.

A finnek alig több mint egy évvel azelőtt vívtak élethalálharcot az oroszokkal és vesztettek el jelentős területeket. A szovjet diplomáciai nyomás a békekötés után is folytatódott, így a finnek egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy az oroszok megelégednek az addigi területnyereséggel és nem szánják a finneknek is az időközben bekebelezett balti államok sorsát. Nem véletlen, hogy ebben az időben a finnek kétségbeesetten kerestek szövetségeseket. A svédek azonban nem kockáztattak, a britek és az amerikaiak távol voltak. Hitler Németországa viszont Norvégia elfoglalása után nagyon is közel. Leningrád miatt ráadásul a németek számára is kifejezetten fontos volt a finnek részvétele a szovjetek elleni támadásban, ennek megfelelően erősen szorgalmazták is azt. A finnek tehát abban a konkrét pillanatban sokkal szorultabb helyzetben voltak, mint mi.

Magyarországtól ugyanakkor semmilyen területet nem vettek el az oroszok, sőt, nem sokkal korábban Észak-Erdély visszaszerzésében a szovjet diplomáciával is összejátszott a magyar kormány. Hitler pedig a maga részéről nem gyakorolt különösebb nyomást a magyar kormányra a hadjárathoz való csatlakozás érdekében.

Sem ok, sem kényszer nem volt tehát. Nem véletlen, hogy a magyar kormány nem is csatlakozott azonnal a támadáshoz. Erre csak pár nappal később, Kassa rejtélyes bombázása után került sor. Az, hogy Kassát ténylegesen ki bombázta, a mai napig nem tudjuk, de akárki is volt, a hadüzenetről Magyarország döntött, pontosabban Horthy, nem más. Egy ilyesfajta incidens ugyanis sosem oka, legfeljebb ürügye lehet egy hadüzenetnek. Ha valaki nem akar fejetlenül belerohanni egy háborúba, ezer módja van annak, hogy diplomáciai csatornákon próbálja elintézni az ügyet.

Ezek után nem csoda, hogy szovjet szemszögből nézve a hadüzenet alaposan "elásott" minket: egy olyan országtól kapták, amelynek szerintük nem volt semmi oka a támadásra. Ráadásul a pár napos különbség miatt pont akkor érkezett, amikor igazán kezdték felismerni a támadás súlyosságát: ez lélektani szempontból valószínűleg mély nyomot hagyott bennük.

Szokták mondani, hogy a politikában csak az érdekek számítanak, az érzelmek és rokonszenvek nem. A magam részéről ezt nem hiszem. Az, hogy egy-egy nagy hatalom politikusa vagy szinte teljes elitje mennyire rokonszenvez egy kis országgal, szerintem egyáltalán nem mellékes, különösen nem olyan nagyhatalmak esetében, ahol a politikát olyan diktátorok csinálják, akiknek amúgy pár százezer, netán pár millió emberélet nem sokat számít. Aki beleolvas a világháborúról szóló könyvekbe (mondjuk ebbe) az bőséggel találhat olyan idézetet, amelyből kiviláglik a szovjet diplomaták magyarok iránti ellenszenve és az is, hogy ennek egyik legfontosabb forrása a magyar hadbalépés volt. Ugyancsak számos olyan orosz idézet van, amelyik egyértelműen a magyarok megbüntetését szorgalmazza ugyanezen okból.

Totojázás

De lépjünk tovább. Ami történt, megtörtént. Mentegethetjük Horthyt azzal, hogy 1941-ben a német hatalom a zenitjén volt vagy azzal, hogy mások is megtették azt, amit mi. Hivatkozhatunk arra, hogy később már Hitlernek is fontos lett a magyar részvétel: ha 41-ben nem lépünk be magunk, '42-ben kikényszerítette volna ő. Nos, rendben.

Csakhogy Sztálingrád után viszont már azt lehetett nagyon jól tudni, hogy a németek veszíteni fognak és aki velük marad, az velük veszít. Akkortól kezdve minden német csatlósállam kereste a lehetőséget a háborúból való kilépésre.

Általában meg is találták. Számunkra érthetően a román példa a legismertebb, de a finnek is jól időzítettek.

Először is tudták, kivel kell tárgyalniuk. Nem a távoli angolszász hatalmaknál puhatolóztak, hanem folyamatosan tárgyaltak az oroszokkal. A lényegében végleges békefeltételeket már 1944 elején ismerték. Ugyanakkor a német visszacsapás esetleges veszélyét is jól felmérték. Német csapatok állomásoztak Lappföldön és Észtországban. Egy túl korai kiugrás esetén könnyen a finnek is az ekkorra már megszállt magyarok sorsára juthattak volna, a német megszállás pedig számukra (is) végzetes lett volna.

Így aztán kivártak. Átvészeltek egy nagy nyári szovjet offenzívát, közben sikeresen elhitették a németekkel, hogy a végsőkig ellenállnak. Amikor aztán a nyár végén az oroszok a délebbi frontokra (többek közt a balti államokba) helyezték át a támadás súlyát és a szövetségesek is megvetették a lábukat Franciaországban, a németeknek már nem volt erejük egy esetleges finn megszállásra. Ekkor az addigra elnökké választott Mannerheim megkötötte az előkészített fegyverszünetet az oroszokkal és a németek ellen fordult.

Természetesen tagadhatatlan, hogy kellett mindehhez szerencse is. A '44 nyári orosz offenzíva áttörhetett volna vagy a németek is dönthettek volna úgy, hogy a finnek blöffjeinek nem hisznek és megpróbálják megszállni az országot (vagy legalábbis leállítják az égetően szükséges katonai szállításokat). Ugyanakkor fontos tanulság, hogy a finnek tudták, mit akarnak. Mind diplomáciailag, mind katonailag alaposan felkészültek a kiugrásra és mindent megtettek annak érdekében, hogy a kockázatokat csökkentsék.

Nézzük, ehhez képest mire jutott Horthy? Szó se róla, próbálkozott, azonban ezek a "próbálkozások" a hagyományos magyar szerencsétlenkedések legelszomorítóbb példái.

Nem azt rovom fel Horthynak, hogy nem sikerült ugyanazt elérnie, mint Mannerheimnek. A finn geopolitikai helyzet más volt, nekik volt reális esélyük úgy végiglavírozni a háborút,  hogy elkerüljék a német és orosz megszállást. Nekünk ez biztos nem ment volna.

Ugyanakkor a határok kérdése nem volt még a szovjetek elleni hadüzenet után se kőbe vésve. Csehszlovák és jugoszláv viszonylatban valószínűleg igen, hiszen ezek az államok velünk ellentétben végig a nyertes oldalon álltak. Románia azonban hozzánk hasonló helyzetben volt és Erdély kérdése még egy darabig nyitott volt. Ahhoz azonban, hogy az ezzel kapcsolatos esélyeket kihasználjuk, tudomásul kellett volna venni néhány dolgot.

Először is azt, hogy az oroszokkal kell tárgyalni és a Vörös Hadsereg oldalára kell átállni.

Horthy védelmezői "történelmietlennek" tartják a felvetést, mondván, a Tanácsköztársaság eseményeinek fényében természetes volt Horthy szovjetellenes beállítottsága és a szovjetek későbbi szerepe is "igazolja" a Horthy távolságtartását. Na persze, az a csodálatosan elvhűség és erkölcsi magaslat! Kár, hogy Horthyn kívül mindenki más tudomásul vette a geopolitikai realitásokat és tárgyalt Sztálinnal. Tárgyalt vele pl. Mannerheim is, pedig ő se volt jobb véleménnyel Sztálinról és a kommunizmusról, mint Horthy: személyes tapasztalatai is hasonlóak voltak, lévén 1918-ban tevékeny részese volt a finn vörösök elleni harcnak.

A másik Horthy-védő mítosz, hogy nem lett volna értelme ellenállni a német megszállásnak. Természetesen tudom, hogy a magyar hadsereg nem lett volna képes megakadályozni az ország elfoglalását, azonban pár napos, esetleg pár hetes ellenállás (az időtartam nyilván azon is múlt volna, mennyire készül fel az ellenállásra a hadsereg: ha netán lettek volna tervek mondjuk megfelelő csapatösszevonásokra és bizonyos területek, mondjuk a keleti hegyvidékek védelmére, akkor ott nyilván hosszabb ideig kitarthatott volna, de persze a valóságban nem voltak ilyen tervek, minek is, ugye...) is sokat nyomhatott volna a latban az ország háborús szerepének későbbi értékelésben. Arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben a magyar hadsereg nem a németek oldalán harcolja végig a háborút. (Mellesleg, ugyanazok, akik azt állítják, hogy a németek pár nap alatt szétverték volna a magyar ellenállást, általában halálra dicsérik a magyar hadsereg hősies ellenállását a Vörös Hadsereggel szemben, amiben nem kis logikai bukfencet érzek...)

Szintén el szokták sütni, hogy a szomszédaink, főleg Antonescu ugrásra készen állt, hogy asszisztáljon Magyarország illetve Erdély megszállásához és Horthynak ezt elkerülendő kellett volna lemondania az ellenállásról. Ez is egy nagy baromság. Akkor már látszott, hogy a határokról a végleges döntést nem Hitler hozza meg: ha sikerült volna az esetleges ellenállással Romániát a német oldalra pozícionálni, az hosszabb távon kifejezetten a javunkra válhatott volna.

De a totojázás folytatódott, Horthy ügyesen megtalálta az érveket hatalma megőrzésére a megszállás után is. Érdemi lépéseket a kiugrás előkészítésére továbbra se tett, se katonailag, se diplomáciailag. Pedig a szovjet csapatok '44 nyarán már elérték a Kárpátokat, tehát ekkorra a hadsereg átállása előkészíthető lett volna. Ahogy a román átállás miatt a front egy része összeomlott és a szovjetek gyors előrenyomulása - egyes becslések szerint - akár hat hónappal is megrövidíthette a háborút, ugyanúgy egy jól megszervezett magyar váltás is elérhetett volna hasonló hatást és ebben az esetben az ország keleti részei valószínűleg megúszták volna a front átvonulását komoly harc nélkül. De ha már nem sikerült megelőzni a románokat, akkor legalább az ő átállásuk keltette zűrzavart ki kellett volna használni és a mi határainkat is gyorsan megnyitni a szovjetek előtt. De nem, minek is. Inkább nagy bölcsen megtámadtuk a már átállt románokat.

Összegzés

Fentebb azt írtam, Horthy nem felelős Trianonért. Trianont azonban Párizs megerősítette és erről ugyanez nem mondható el. Ezért bizony nem kis felelősséggel tartozik a Főméltóságú Úr.

Horthy (és a magyar háborús politika védelmezői) általában arra hivatkoznak, hogy ő "jót akart", döntései késleltették az összeomlást és más lehetősége amúgy se lett volna: a magyar szereplés a trianoni döntés által megszabott kényszerpályán haladt. Fentebb elmondtam, miért nem értek egyet ezzel. De ha valaki fenntartja ebbéli véleményét, akkor gondolkozzon el legalább azon, hogy még ha minden előre el is volt rendeltetve, a végeredmény mégiscsak katasztrófális volt, nem? Mióta szokás piedesztálra állítani olyan politikusokat, akiknek az uralma alatt ilyen katasztrófa történik, legyen az akár elkerülhetetlen?

Elvégre ezen az alapon Szapolyai Jánost is isteníthetnénk, nem?