Magyarország-Finnország 2:1 (október 12.)
Összefoglaló itt.
A magyar foci olyan, amilyen, de mégiscsak az ország reménytelen szerelme. Így aztán hiába tudjuk, amit tudunk, ha a magyar válogatott belekezd egy új selejtezősorozatba, akkor azért csak odaülünk a tévé elé, hátha. Így volt ez idén is, bár nagyjából a szokott menetrend szerint zajlottak a dolgok: rutinvereség a svédektől idegenben, kissé nyögvenyelős győzelem itthon a moldávok ellen, végül San Marino "szenzációs" földbedöngölése. Össszességében szokásosan roskatag védelem, szokásosan fantáziátlan támadósor és persze "bíztató jelek".
Ilyen kezdettel a negyedik meccsünket normál esetben már nem biztos, hogy megnéztem volna. Ennek a blognak azonban egy Finnország elleni meccs (különösen nem egy focimeccs) nem normál eset, így aztán kötelességtudóan letottyantam a fotelbe, hogy megnézzem, hol is tartunk mi és hol tartanak a finnek. Hát, úgy összességében megállapítható, hogy egyik csapat se tart sehol, már amennyiben a "valahol" az egy világversenyen való részvételt jelenti. Két középcsapat közepesen érdektelen csatáját láttuk.
Ami persze a nem semleges nézőnek egész izgalmas volt, már legalábbis a második félidő (az elsőt ne emlegessük, mert túlságosan belerondítana a rózsaszín illúziókba). Sok szempontból hasonlóan izgalmas volt, mint ama 13 évvel ezelőtti meccs. Az egyik csapat (anno a finnek, ezúttal mi) vezetést szerzett a félidő elején, a másik csapat elkezdett nyomni, de igazából eléggé reménytelenül. A vezető csapat akár újabb megérdemelt gólt is lőhetett volna, bebiztosítva a győzelmet. Ez a második gól azonban elmaradt és a vezető csapat védelme a félidő vége felé csak összehozta az egyenlítő gólt (anno nekünk, ezúttal a finneknek). A vége azonban másként alakult. Anno a finneknek már nem volt idejük/erejük egy második gólra, nekünk viszont ezúttal volt. Amit nem is mondanék érdemtelennek a játék képe alapján: bár a finn gól megmutatta, hogy a védelmünk továbbra is roskatag, a támadósorunk ezúttal képes volt meglehetősen sok helyzetet kidolgozni és teljesen reális, hogy ezekből kettőt ki is használtunk.
Hogy aztán a válogatott idén mire jut, az persze nyitott kérdés: én a magam részéről tökéletesen elégedett lennék, ha csoporthamadiknak befutna. Ha pedig netán a svédeket végre egyszer elpáholnánk itthon (függetlenül attól, hogy megelőzzük-e őket a végén) akkor a "boldogságom" maradéktalan lenne.
Magyarország-Bosznia-Hercegovina 26:17 (október 28.)
Baljós előjelek (La Grande Soap Opera, továbbá sérülés- és vírushullám nálunk, boszniai szerbek "visszahonosítása" és impozáns játékosnévsor bosnyák részről; ráadásként babonásoknak a szombathelyi helyszín, ahol eddigi egyetlen korábbi meccsén csúnyán kikapott a magyar csapat Szlovákiától) után én nagyjából 50% esélyt adtam a mieinknek. Mégiscsak hazai pályán vagyunk, a bosnyákok meg hiába állnak jó erőkből, csapatként eddig nem sokat mutattak, ez nagyjából azt jelenti, hogy tartalékosan is legyőzhetjük őket, ha minden klappol.
Eleinte nem úgy nézett ki, hogy minden klappol. A védelem ugyan jól zárt, de a támadás valami hihetetlenül gyengén ment. Ha ekkor egy jobb csapattal játszunk, valószínűleg a földbe döngölnek minket. De a bosnyákok csapata nem volt olyan jó és ha nyögvenyelősen is, de a félidő végére már vezettünk. Ekkor már kezdtem bízni a győzelemben: úgy tűnt, a bosnyákok hozták, amit tudnak, bennünk viszont volt még tartalék: ugyan rengedeg idegesítő ziccerkihagyást produkáltunk, látszott, hogy ha sikerül jobban összpontosítanunk, akkor ezek be fognak menni.
Aztán az is kiderült, hogy a bosnyákok ugyanúgy nem bírják elviselni, ha hátrányba kerülnek, ahogy korábban se bírták: a második félidőben lerohantuk őket, ők meg összecsuklottak. A vége közte kilenc, rengeteg megalázó Fazekas védéssel, belőlük pedig kontrával. Az Eb selejtező sorozat (ami csak idén fog befejeződni amúgy, tehát még felesleges előre inni a medve bőrére) jól kezdődött.
Barcelona-Real Madrid 5:0 (november 29.)
Összefoglaló itt.
Kisfoci után akkor jöjjön a nagyfoci! Tulajdonképpen a meccs kb. húsz perc után eldőlt, legfeljebb góltotó jellegű kérdéseken lehetett "izgulni", mint pl. lő-e gólt Messi, lő-e becsületgólt a Real és hasonlók. Ami miatt mégis élvezet volt nézni a meccset, az a Barcelona játéka. Ugyanazt a stílust mutatták be, amivel a spanyolok megnyerték a vb-t, és amin nem győzök csodálkozni.
Látszólag lassan csordogál a labda, alig halad előre a támadás, a védőknek rengeteg ideje van, hogy bárhova odaérjenek. Kötelességtudóan meg is támadják a labdás embert, ketten-hárman, aki örülhet, ha hátra tudja passzolni, gondolom én. De nem, a csoda valahol itt kezdődik, ugyanis a labdát lehetetlen elvenni a Barca játékosoktól. Remek labdafedezés, egy-két (három-négy) leheletfinom csel, aztán megy a hajszálpontos passz. A Barca támadások egyszerűen leállíthatatlanok: akkor van végük, ha valaki kapuralő vagy fejel. Ja, hogy ez ilyen egyszerű? De akkor hogy van az, hogy az ellen meg nem tudja ugyanezt megcsinálni? Merthogy ott tényleg az történik, amit a másik oldalon is várnék: a védők körbeveszik a csatárt, lefülelik a passzt, belelépnek a cselbe, és kezdődhet előlről a Barca támadás.
Olyan az egész, mintha a Barca-óriáskígyó szépen lassan fojtaná meg az áldozatát. Pontosan ugyanaz az erőfölény látható: akárhogy vergődik az ellen, az óriáskígyó meg se érzi. Pedig nem akárki vergődnek a szorításban: a Real Mourinho alatt mind a BL-ben, mind a bajnokságban menetel: ugyanez a vergődő csapat egy hónapja pl. simán elpáholta a Milant, pedig azok se akárkik. Vagy mégis?
Magyarország-Franciaország 22:19 (december 8.)
Összefoglaló: itt
A fiúk januári Eb-je után a lányok decemberi szereplése se sikerült túl fényesre, bár azért ők legalább a középdöntőbe bejutottak. Nagyjából ebbe az érvbe kapaszkodva próbálom racionálisan megindokolni, miért válogattam be az ő franciaverésüket, míg a fiúk önmagában lényegesen szenzációsabb nyitódöntetlenjét a gall kakasok ellen kihagytam. A valóság az, hogy néha érzelmi alapon válogatok: ama bizonyos zágrábi kézidöntő óta egy magyar-francia női kézimeccs nálam mindig kiemelt jelentőségű lesz.
Amúgy pedig ezen az Eb-n nagyjából ez volt az a meccs, ahol a leginkább lehetett dicsérni a csapatot. Ugyan támadásban mindkét csapat rengeteget hibázott, védekezésben azonban tökéletesen sikerült semlegesíteni a franciákat. Simán megvertük őket: a gólszegény mérkőzés nagy részében 4-5 góllal vezettünk, csak a végén jöttek egy kicsit följebb a galltyúkok, de az csak arra volt jó, hogy Herr Orsi hetesvédését legyen okunk jól megdicsérni.