Szokásos prágai "állatkerti" (ld. Fekete Ökör, Arany Tigris, Medve, Kandúr) látogatásaink során ezúttal a vizilovak életével ismerkedtünk.

A vár aljában található U Hrocha már régóta szerepelt a kivánságlistánkon, azonban eddig mindig tele volt, valahányszor arrafelé jártunk. Ezúttal viszont korábban érkeztünk és már péntek kora délután, közvetlenül az obligát Prágát Mindig Az Ökörben Indítjuk Egy Fekete Kecskével szertartás után tettünk egy próbát. A jó időzítés eredménye pedig egy pofás egy üres asztal volt a bejárat mellett, nem is rossz helyen, így gyorsan leültünk és az ökörbeli barna (azaz fekete) Kozeleket jóféle pilzenivel egészítettük ki. Hmmm.

A hely a legkényesebb kocsmaínyenc ízlését is kielégíti, régi (középkori, vagy legalábbis annak kinéző) ház, vaskos faasztalok, a meszelt falakon egy-két hangulatjavító kép (ferencjóska, vizilovak), díszes sörcsap. Írott étlapot nemigen láttunk, de a falon egy táblára krétával felvésték a választékot, ha jól emlékszem elsősorban tlacenkát (disznósajtot) ettünk, mellé talán valami sajtfélével.

A finom kaja és a remek sör után emelkedett hangulatban üldögéltünk és ambíciózus terveket szövögettünk a másnapi visszatérésre. Az ételválasztékban ugyanis koleno azaz csülök is szerepelt, ami itthoni és prágai sörözéseink egyik állandó kisérője. Úgy gondoltuk, a Viziló remek hely lenne eme kötelező étek másnapi elfogyasztására. A javaslatot szavazásra bocsátottuk és közfelkiáltással elfogadtuk. Az emelkedett hangulatunkat egy szép borravalóval is jeleztük, bár nekem elsőre a vártnál kicsit magasabbnak tűnt a számla összege, de nem foglalkoztam vele különösebben, gondoltam, biztos sok kenyeret majszoltunk el a disznósajt mellé.

Másnap aztán tele volt a kocsma és már majdnem csalódottan fordultunk ki, de a kedélyes, nagydarab pincér megállított és átvezett minket egy másik - addig üres - terembe. Itt aztán leadtuk a csülökrendelést és kellemes sörkortyolgatással és beszélgetéssel töltöttük a várakozás amúgy nem túl hosszú idejét.

A csülök csodás volt, kaptunk hozzá finom barnakenyeret és mustárt. Fél óra múlva igencsak elpilledve, de rendkívül elégedetten üldögéltünk maradék sörünk mellett.

A fenti idill azonban még nem jogosította volna fel a Vizilovat egy teljes promontorposztra. Ahhoz kellett a számla is.

A számla ugyanis jóval borsosabb volt, mint amire előzetesen számítottunk. Így aztán rögtöni kifizetés helyett elkezdtük tanulmányozni és több furcsa tételbe botlottunk. Nem emlékszem vissza mindegyikre, de a legjelentősebb egyértelműen a koleno 380 koronás ára volt, ezt ugyanis a pult melletti táblán 275 koronáért hírdették (1 korona jelenleg kb. 12 forint). Persze a pincér rögtön elkzdte magyarázni, hogy az kis kolenora vonatkozik, mi meg nagyot kaptunk. Ezt a súly vs. adag trükköt gondolom még Szent Vencel hagyományozta a prágai kocsmákra, minket azonban nem hatott meg különösebben, egyrészt már ismertük, másrészt a táblán ott állta a kus (vagy talán kusok?) szó, ami darabot jelent.

Ezt nagyjából végig is tárgyaltuk a pincérrel, aki lazán fogta fel a dolgot, beinvitált a pult mögötti raktárba és ott mutogatta mosolyogva, hogy vannak kisebb és nagyobb koleno kusok. Mi is kedélyesen fogtuk fel a dolgot és a táblára mutogattunk, hogy ott kus van, nincs kis kus meg nagy kus (Kuszkusz, ugye;-), se gramm, se bármi, ami arra utalna, hogy 275 koronánál drágább is lehet a csülök. A pincér azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy mi bazinagy csülköt kaptunk és annak több az ára.

Egy darabig folyt a mosolygós kötélhúzás, majd a pincér kompromisszumos ajánlattal állt elő, a vitatott tételek nagyjából felét lehúzta a számláról és az eddiginél kevésbé barátságos mosollyal nézett ránk. Mi meg vállat vontunk, mondván nagyjából annyi lett volna a borravaló is, legyintettünk és kifizettük a számlát.

Ha valaki azt hinné. hogy ezek után mély gyűlölettel viszonyulunk a cseh vizilovak irányában, azt ki kell ábrándítsam. Lelkünkben szelíd megbocsátás él, amit a keresztényi türelem mellett az is indokol, hogy kellenek az ilyen történetek néha a lelki egyensúlyunkhoz. Ha ezek nem lennének, óhatatlan kisebbrendűségi érzéseink támadnának a gyönyörű és csodásan rendbentartott Prága, illetve a nyugodt, tőlünk gazdaságilag egyre inkább elhúzó csehek irányában. Így viszont egy kicsit helyrebillen a mérleg: lehullt a lepel, valójában ők is ugyanolyan káeurópai csibészek, mint mi vagyunk.

Ámbár, ha rápillantok a gyönyörű pilzeni emblémás korsóra, amiből az esti sörömet szoktam mostanában kortyolgatni, akkor azt kell mondjam, mi azért még nagyobb csibészek vagyunk.