Ahhoz képest, hogy elég nagy sörrajongóvá lettem az utóbbi években, sörgyárat nem sokat látogattam meg eddig. Volt a Carlsberg Koppenhágában ('97) és a Guiness Dublinban ('01), ezzel kész. Az előbbi nagy élmény volt, talán egyszer megírom. Az utóbbi nem volt rossz, de túl sok mindenre nem emlékszem belőle, hacsak arra nem, hogy a XIX. század végén még a Ganz szállított sörfőző berendezéseket a Guinessnek, az egyik régi darab ki is volt állítva az előcsarnokban.
Tavaly ősszel - éppen ideje volt - viszont abszolváltuk életem harmadik sörfőzde látogatását, ezúttal Csehországban. Az ötlet a haveromól származott, aki a szokásos hétvégi sörtúránk "hol álljunk meg visszafelé" gordiuszi csomóját vágta át egy frappáns ötlettel: ha sörtúra, akkor menjünk sörgyárba. Tényleg, mondtuk mi is, menjünk sörgyárba.
Így aztán meglátogattuk a Velke Popovicei sörműveket.
A választás két szempontból is természetes: egyrészt a legendás fekete Kozel a kedvenc sörünk, ennyi idő után tehát illendő volt megnézni, hol készül. Másrészt Velké Popovice mindössze pár kilométeres letérő az autópályáról.
Érkezéskor egy kicsit illúzióromboló, hogy a gyár hatalmas udvarán majdnem mindegyik sörkamion Pilsner Urquell feliratot visel, de mint tudjuk, a két sörgyár azonos kezekben van, a pilzeni meg gondolom nagyobb reklámértéket képvisel. Leparkolunk, némi kérdezősködés után megtaláljuk a bejáratot, illetve ez egy fogadóterem, ahol egyrészt befizethetünk egy vezetésre, másrészt különböző kozeles relikviákat vásárolhatunk (korsók, pólók, poszterek, szóval a szokásos). Sajnos a honlapon írtakkal ellentétben angol nyelvű vezetés nincs, így kénytelenek vagyunk beérni egy cseh nyelvű vezetéssel. Kár, mert azt nem fogjuk érteni.
(Lehet, hogy az csak a "főszezonban" van angol vezetés, bár kérdés, mikor is lenne főszezonja a sörfőzdeviziteknek. Mondjuk láthatólag nem novemberben: úgy kb. 15-en lehetünk összesen, a többi látogató mind cseh.)
Egy sörgyárlátogatás nagyjából ugyanazt a mintát követi mindenütt:
- Kis házikiállítást nézünk
- Végigmegyünk a gyáron
- Kapunk egy pohár/korsó sört
Namármost, Kozeléknél rögtön az utóbbival kezdünk, ez nem nagyon tetszik, az ilyesminek a végén a helye szerintem. Ráadásul nem is nagyon praktikus, lévén az utána következő séta során okoz azért logisztikai és ezáltal koncentrációs nehézségeket. Hogy miért így komponálták mégis, arra csak az a tippem, hogy a túravégi sörkóstolással nem akarták a gyár melletti étterem forgalmát rontani. Ez persze hülyeség, mert 3 deci sör (ennyit kapunk ugyanis) elfogyasztása után még szerintem simán beül mindenki az étterembe, ahol a sör mellett ugye enni is lehet.
Egyébként a kidobható műanyagpoharak sem túl impozánsak, de ez már tényleg az utolsó kritikai megjegyzésem, a sör maga ugyanis igazán finom. Szerintem a 12-es lehet, a 10-es sokkal hígabb. Ízre harmonikusnak mondanám, igazából se a keserű komló, se az édeskés maláta nem dominál, de mindkettő ott van, békésen megférve egymással. A sört egyébként a túravezetőnk csapolja, szakavatott kézzel, közben mond mindenfélét, amit sajna nem értünk. Illetve a Pilzen és Afrika szavakra felfigyelünk, éles szemmel kiszúrjuk (vagy odaképzeljük, ki tudja) a férfi arcán átfutó árnyat és máris kész a teória arról, mennyire szeretik Velké Popovicében a SAB-ot.
Ahogy mondtam, a sörgyárlátogatások obligát része a házikiálítás. Ez mindenütt eléggé megjósolható elemekből áll.
- Először is van egy történeti rész, ahol komoly tekintetű, pocakos, szakállas, sétapálcás XIX. századi úriemberek fényképeit látjuk, esetleg egy-két korabeli relikviát (ezúttal íróasztalok voltak) is bemutatnak. Ők az alapító atyák. Aztán szépen végigkövetjük a gyár történetét, jönnek metszetek, festmények, fényképek a gyárról, ahogy egyre nő a telep. Majd jön napjaink nagy iparági konszolidációja, megjelenik valamelyik nagy sörmulti emblémája és a végén egy világtérkép rajta kis zászlócskákkal arról, hány országba exportálják a helyi csodanedűt. Egyes kiválasztott márkáknál még egy második szín is megjelenik, azon országoké, ahol licenc alapján helyben főzik a márkát. He nem tudnánk, hogy a budapesti licenfőzet milyen őcska, még büszkék is lennénk, hogy mi is felkerültünk a Kozeles sörtérképre.
- Van aztán a sörfőzést bemutató szekció, kezdve a fényképekkel az idilli árpamezőkről és komlóligetekről, ismertető tablókkal a sörfőzés folyamatáról, egy kis malátaminta (itt még kóstolni is lehetett), fényképek az erjedő sörről stb.
- A harmadik rész régi és újabb sörrelikviákat mutat be. Reklámplakátok, sörösüvegek, korsók, hordók, sörcsapok. Végigkövethetjük pl. a Velkopopovické Kozel márka teljes cimke és alátéttörténetét (a régiek jobbak voltak).
A vezetőnk amúgy lelkiismeretesen minden teremben mond valamit, amit persze nem értünk, néha egy-egy névre felfigyelünk, az őscseh Ringhoffer névnél pl. a honlapról beugrik, hogy az alapítókról beszél.
A kiállítás végeztével az üzem következik. Ez alapvetően csalódást kelt.
Vezetőnk először egy sötét folyosón hablatyol, a látvány nem túl érdekes, gyanítjuk, hogy a fal mögött nagy erjesztőtartályok lehetnek, de látni semmit nem lehet, a modern gyártási folyamatok által igényelt sterilitás nyilván nem teszi lehetővé, hogy mi bármiféle érlelődő nedűvel egy légtérbe kerüljünk. Aztán kivisznek minket az udvarra, ahol egy elkerített részen Oldát, a gyár jól nevelt, turistabarát kabalaállatát lehet megtekinteni és lefényképezni, majd végül a palackozóba keveredünk, aminek először nagyon örülünk, mert itt találunk wc-t (a korai sör és a logisztika, ugyebár), de aztán lelombozódunk, mert egyébiránt úgy fest, mint egy elhagyott üzemcsarnok a Terminátor 1-ből. Életnek ugyanis nincs nyoma: lehet, hogy a csehek élenjárnak a világban sörfogyasztásban, de láthatólag a Kozel sörgyár palackozó kapacitására vasárnap délelőttönként nincs szükség.
Innen a fogadóterembe vezet vissza utunk, a vezető udvariasan elköszön, mi még veszünk néhány relikviát (én sajnos kényes ízlésemnek megfelelő pólót nem találok, így a Kozeles alapkorsó mellé csupán néhány üveg barna Kozellel egészítem ki a zsákmányt), aztán átvonulunk a sörgyár melletti étterembe. Amit melegen ajánlok mindenkinek. Először is a Kozel sörök teljes szortimentje megtalálható itt, illetve még annál is teljesebb, mert van egy csak itt mért változat (szűretlen Kozel), másrészt a kaják se rosszak. Én emlékeim szerint Pivovarský gulášt ettem szalonnás knédlivel, hm, mennyei volt. A többiek mást ettek, de ők se panaszkodtak.
Összefoglalva: a sörgyár határeset, szerintem csak angol vezetéssel éri meg. Viszont az étteremért és esetleg az ajándékboltért (turistaorientált prágai sörözőkben jóval drágább minden hasonló ajándéktárgy) mindenképp érdemes letérni az autópályáról!