Promontor viszonylag régen volt hivatalos úton, aminek okaként egyrészt az általános és speciális gazdasági világválságot (aminek céges reakciójaként a lecsökkent utazásszámot az arányosan megnövelt telefonkonferenciarészvétel volt hivatott kompenzálni), másrészt az utóbbi évek konkrét promontorprojektjeinek kisebb mértékű nemzetközi beágyazottságát lehet említeni.
Viszont ami késik, nem múlik, nemrég azért sor került egy hivatalos ügyben eszközölt oxfordi látogatásra, amiről ezúton röviden beszámolok. Pontosabban inkább csak egy-két benyomást örökítek meg címszószerűen.
Ferihegy: az újonnan átadott Sky Court egész jól néz ki. Ahhoz képest legalábbis biztosan, ahogy a szűkös és túlzsúfolt ferihegyi tranzit eddig kinézett. Nagy tér, szellemes (és főleg természetes) világítás, egészen színvonalas részletek. Már majdnem olyan, mint egy átlagos nyugati reptér, a kisebbek közül persze. Mivel Promontor elvből nem fogyaszt tranzitban szendvicset/üdítőt/akármit, ezért az állítólag illúzióromboló tapasztalatokban nem lehetett része, az élmény tehát maradéktalanul pozitívra sikeredett.
Repülés: Promontor repülés iránti viszonya nem sokat változott a kamaszkori kezdetek óta: ablak mellé kell ülni és bámulni kell kifelé (főleg fel- és leszállásnál), hátha fentről meglátjuk az ismert épületeket, utakat, folyókat, hegyeket. Vagy éppen ismeretleneket, amiket aztán később a térképen megpróbálunk majd beazonosítani. Mindez persze csak ritkán jön össze, nincs mindig ablak melletti hely, néha a másik oldalról látszik a Parlament, néha (mint most is) alacsonyan vannak a felhők és a gép hamar föléjük száll. De nem baj, az apróságoknak is örülni kell, egy igazi ínyenc élvezi a kőbányai városközpont vagy éppen a Papp László Aréna látványát is...
Oxford: Egy hivatalos út esetében a turistáskodásra fordítható idő általában minimális, így hiába töltöttünk ott négy napot, ez igazából csak ugyanennyi rövid esti sétát jelentett, nagyjából este hattól nyolcig. Illetve az utolsó nap korábbit és kicsit többet, de az extra idő egy részét az ajándékbeszerzések el is vitték. Ezzel persze nem panaszkodni akarok, sőt. Négy napra elosztva ugyanaz az élmény tulajdonképpen sokkal mélyebben megmarad, mintha nagyjából ugyanennyi nettó időt igazi turistaként egy nap alatt "lenyomnék".
Persze nagyon alapos turistáskodásról szó sincs, múzeumok ilyenkor már zárva, templomokkal se próbálkozunk: sétálgatunk, bámulunk, én fényképezgetek. Mondjuk van mit, Oxford nagyon hangulatos és érdekes hely. Egyrészt egymás hegyén hátán vannak a különböző világhírű, filmekben is sokat látott college-ok és csatolt intézményeik (Radcliffe Camera, Bodleian Library), másrészt ezekkel teljesen egybeépülve látunk egy kellemes, gyakorta ódon hangulatot árasztó, de azért nagyon is élénk kisvárost (na jó, nem is olyan kicsi, százezres; el kéne már felejteni Budapestet, mint viszonyítási alapot...).
College: A college-ok amúgy meglehetősen emlékeztetnek engem egy másik épülettípusra, a kolostorra. Ennek akár lehet némi alapja is, nem lepne meg, ha az első college-ok egyszerűen kolostormásolatok lettek volna, elvégre a funkciók (úgymint bentlakás) azonosak, ráadásul a középkorban igazán elterjedt épülettípusról van szó.
Aztán eszembe jut még egy régi egyetemi angolóra, ahol félóráig próbálta megmagyarázni az angoltanárunk a college szó jelentését, pontosabban különböző jelentéseit. Lényegében belesült szegény, ami nem csoda, mert a vonatkozó wikipédia szócikkből is igen bonyolult kép bontakozik ki. Mást jelent az amerikaiaknak és mást a briteknek, hogy a többi angol nyelvterületről és a "nemzetközi" használatról ne is beszéljünk, ráadásul csak a britek minimum ötféle (ha nem több) teljesen különböző intézményt képesek az így hívni.
Eső: Na, az nem volt. Az első nap ugyan még felhős volt az ég, de aztán három napon keresztül végig gyönyörű, verőfényes tavaszi időnk volt. Aki a ködös, esős Albionról hall, ne higgyen a közhelyeknek: ez csak valami angol trükk lehet, hogy sajnáltassák magukat... ;-)