Tudom, hogy filmenként egy teljes poszttal illene jelentkeznem, sajnos mostanában más témákra fordítom a blogidőkeretemet, így most csak egy összevont gyorsjelentést tudok prezentálni az első félévben abszolvált mozilátogatásaimról, amolyan korai pestiestes stílusban.

Fényes csillag (január 1.): John Keats életének míves, kosztümös feldolgozása. Az ilyen filmek az angolszász színészek profizmusa, a beletett míves rendezői, operatőri, stb. munka és persze az enyhén ismeretterjesztő jelleg miatt joggal népszerűek. Ez a mostani darab azonban valahogy nem fogott meg: talán Keatsről nem tanultunk eleget anno (az biztos nem jó ómen, ha az címadó vers áhítattal szavalt sorai nekem semmit sem mondanak...), talán a századszor látott "romantikus hős tüdőbajban szenved" (elnézést a cinizmusért, amúgy nyílván valós) történetfonal miatt, vagy nem is tudom.

Tamara Drewe (január 6.): Ha a tragikus történet nem jön be, nézzünk vígjátékot, gondolta Promontor és beült erre a habkönnyű darabra, amely elsősorban a vidéki angol idill sokszázadik vidám feldolgozása. A minták ősrágiek, de Stephen Frears valahogy mégis életet lehel a darabba: csipetnyi modern világ rocksztárokkal és tinikkel, kövérkés és gátlásos amerikai író vs. kövérkés és nagyképű brit író az elengedhetetlen britek vs. jenkik csipkelődéshez. És persze Wodehouse szelleme ott lebeg a film felett: itt egy kicsit mindenki lökött...

A király beszéde (március 20.): Dadogni ciki, pláne egy trónörökösnek. Sokadik bőrt nyúzza le Hollywood a Windsorokról, de hála a remek színészeknek és a jó sztorinak, ezt nem bánjuk... Itt egy másik, rendes kritika.

Szerelmek háza (március 26.): Ennek a finn filmnek muszáj a finnesen dallamos eredeti címét is ideírnom: Haarautuvan rakkauden talo. Egyébként egy aranyos vígjáték, vagy talán egy icipicit több is. Számomra különösen kellemes emlékekeket ébreszt az a tény, hogy Helsinkiben a szomszéd szigeten laktam. Zitának is tetszett.

Maci Laci (április 13.): Nekem nem jött be annyira, túl bugyuta és kiszámítható történet. A gyerekek élvezték.

Thor (április 28.): Amikor Hollywood haknizik. A nevek (Anthony Hopkins, Natalie Portman vagy éppen a rendező Kenneth Brannagh) igéretessé tették ezt a filmet, de sajna nagyon vékonykára sikeredett. Eléggé B-kategóriás szagú...

A kártyavár összedől (május 9.): Promontor ritkán olvas lektűrt (illetve nem is: ritkán olvas krimiként besorolt lektűrt), a Millenium trilógia egyike volt azon ritka kivételeknek, amelyet meglehetősen gyorsan behabzsoltam. Annyira élveztem, hogy a filmváltozat megtekintését is kötelezőnek éreztem. Nem bántam meg ezt se, bár azért szerintem az első film volt csak igazán jó: a második és harmadik rész túl rutinszerűre sikeredett. Bár a fene tudja: tulajdonképp ez is a székhez szegezett (szerencsére nem a filmbeli értelemben), úgyhogy nagy baj nem lehetett vele...

Rio (május 21.): Ez egy aranyos gyerekfilm, ami még felnőtt szemmel is élvezhető. Ha nyerek a lottón, első dolgom lesz Rióba repülni.

Nem beszélek zöldségeket (június 10.): Ez a film kicsit olyan, mint a két főszereplő: kedvesen bumfordi, mint Depardieu, ugyanakkor finom, elegáns és törékeny mint a Giselle Casadesus által csodálatosan alakított idős, művelt hölgy. A két szereplőnek azonban van közös tulajdonságuk, mindketten rendkívül szeretnivalóak. És sikerült ezt is átörökíteni a filmre. Komolyabb kritika Zitától.

Végül egy "bónuszfilm" a második félévből:

Turné (július 13.): Szerintem túl didaktikus és helyenként vontatott film a délszláv háborúról. Bár azért akad egy-két figyelemre méltó pillanata. Kusturica Light. Mondjuk túl light...