Akkor jöjjön az idei első félév...
A hobbit - Váratlan utazás (január 12.): Nem volt ez olyan rossz. Hozta, amit egy Gyűrűkúra frencsájznak hoznia kell látvány (tájak, orkok, csaták), izgalom, rohanás tekintetében. Ami a vontatott történetvezetést illeti, csak részben tartom jogosnak a kritikát. Igaz, hogy egy hobbit rész saccperkábé tizedannyi Tolkien szöveget filmesít meg, mint egy Gyűrűk Ura rész, de én inkább választok egy kicsit vontatott fantasy-t, ahol élvezhetem a látványt, mint egy cipőkanállal összepréselt rohanós sztorit, ahol végig az az érzésem, hogy ebből az anyagból nem három, hanem hat részt kellett volna forgatni.
Égbőlpottyant Mikulás (január vége fele): Kellemes családi film, elsősorban gyerekeknek, de az a fajta, ami felnőtteknek is tolerálható. Bár egyértelműen a történet és a színészi játék a lényeg, a látványvilág is kedves, minden érezhető fapadpossága ellenére.
Pardon (február 16.): A dán filmek stabil helyet vívtak ki maguknak a magyar art mozikban, általában nem érdemtelenül. Ez viszont szerintem egy gyengébb darab, legalábbis rám nem gyakorolt túl nagy hatást: túl modoros és a kétségtelenül bizarr fordulatok ellenére is érdektelennek találtam.
Felhőatlasz (február 19.): A Mátrix kapcsán én abba a táborba tartozom, amely szerint a Mátrix alapvetően egy remek sci-fi. Látványos, fordulatos, stb. Ugyanakkor a neki tulajdonított intellektuális tartalmat sehol nem találom benne: az szerintem egy nagy blöff, amit csak olyanok képesek bevenni, akik nem olvastak még komoly sci-fi-t, mondjuk Lemet, Sztrugackijt vagy legalább P. K. Dicket. (A "legalább" nem arra vonatkozik, hogy Dick gyengébb lenne Leméknél, hanem arra, hogy angolul író szerzőként nyilván könnyebben elérhető az angolszász világban.) Namármost emiatt voltak kételyeim, hogy egy megnézzek-e a Mátrix alkotóitól egy újabb monstre szuperlátványos, szuperszereplőgárdás, szuperintellektuálisnak hirdetett filmet, amiben az előzetes információim alapján még az a "menekülőút" sincs meg, ami a Mátrixban igen, nevezetesen, hogy nézhető egy fordulatos kalandfilmként is. Elolvastam pár kritikát, elég vegyes fogadtatásban részesítették a filmet. A kifogások nagyjából a Mátrixból ismerős "üres blöff" vonal mentén mozogtak, ami erősítette az ellenállásomat. De azért volt pozitív visszajelzés is és mivel én alapvetően szeretem a manapság divatos "sok kis független epizódból rakjuk össze a tuti mondanivalót" jellegű filmeket, úgy döntöttem, bevállalom.
Nem bántam meg,
Nem állítom, hogy nem rezeg a léc a blöff-kérdésben. Adott ugye egy hat különböző korban játszódó, első látásra független történetből álló, de egymásba ágyazott, gyors váltásokkal operáló jelenetfolyam, ami sugallja a "minden mindennel összefügg" és az "itt időtlen dilemmákról van szó" jellegú generáltanulságokat. A színészvetésforgó egyfelől erősíti ugyanezeket az üzeneteket, másfelől a "na sikerül-e felismerni a teljesen elmaszkírozott Hugh Grantet" jellegű játékok szerintem inkább elterelik a néző figyelmét a valódi mondanivalóról, már ha van olyan.
Nem tudom, van-e, valószínűleg igen. Minden blőffgyanú ellenére a film magával ragadott. Egyrészt technikailag remekül meg van komponálva: a sok vágás, a remek zene, a csodás képek, a történetek párhuzamos előrehaladása fenntart egy egy folyamatos feszültséget és intellektuális izgalmat (meg kéne nézni még párszor, hogy minden összefüggést-szimbólumot felfedezzek), másrészt bármilyen közhelyesnek tűnnek az előző bekezdés nagy igazságai, mégiscsak igazságok: ha kellően hiteles sztorit és kellően hiteles előadást teszünk mögéjük, akkor a banális mondatok egyszerre megtöltődnek valódi tartalommal. Nálam megtöltődtek: az előzetes fenntartásaim elolvadtak és egyszerűen csak élveztem a filmet és "éreztem" a mondanivalót is.
Azt a könyvet el kéne olvasni...
Tango libre - Szabad a tánc (március ??): Fura film ez, bizarrságában vetélkedik a Pardonnal, ennyiben megfelel az érvényben lévő európai művészfilmes kiskáté előírásainak. Ettől még lehetne unalmas, ahogy a pl. Pardon is az volt. De ez valahogy nem az. Itt a színészek képesek megtölteni élettel a fura karaktereket és a fordulatok egy része is megfogott, pl. a tangóláz a börtönben egy nagyon szép metafora. A burok (áprils 6): Én szeretem a női szerzőket, Jane Austen pl. az egyik kedvencem, így tulajdonképp ezt a határozott női vonásokkal rendelkező sci-fi románcot is toleráltam. Hard-core sci-fi rajongóknak némi óvatossággal ajánlanám, erős romántika-beütései miatt. Kifogásolhatnám az intellektuális tartalom sekélyességét is, de igazából ebből a szempontból nem lóg ki lefelé a mai átlagból.
A nagy nap (május 5.): Hollywoodi családi vígjáték, jutalomjáték sztároknak, jópofaságok, poénra hegyezett jelenetek, polkorrekt tarkabarkaság, tökéletesen hiteltelen és persze habkönnyen megoldódó problémák. Hát nem is tudom. Inkább ne.
Feledés (május 8.): Nem volt ez olyan rossz, Tom Cruise ellenére se. Bár azért vékonyka a sztori és nagyon eredetinek se mondanám. Persze nem könnyű eredetit alkotni 2013-ban az egyik legnépszerűbb rétegműfajban, ahol már mindent megírtak, meg az ellenkezőjét is, De mondjuk a szintén nem agyondicsérendő A burok (ld. kettővel feljebb) érezhetően magasabban áll az eredetiség skálán. Amit csak részben pótol a kétségtelenül míves látványvilág.
Star Trek - Sötétségben (május 16.): Na ez is megvolt, strigula. Remélem, most lesz pár év szünet...
Búcsúkoncert (június 16.): Jól megkomponált melodráma, korrekt színészi alakításokkal. Zeneileg teljesen analfabéta lévén engem az asanisimasa által említett hangszerkezelési bénázások se zavartak. Ugyanakkor azért minden korrektsége és jólmegkomponáltsága ellenére kicsit súlytalannak éreztem ezt a filmet, a tavaly látott Tétova félrelépők pl. kb. ugyanezt a témakört (na jó, nem teljesen) érdekesebben és hitelesebben járja körbe...
