Utazni jó dolog. Megismerni valami újat, rácsodálkozni a világra, feltöltődni új élményekkel.

Persze vannak jó utazások és vannak még jobbak. Olyanok, amikre mindig emlékszünk. Amik miatt imádunk utazni. Amik meghatározzák a gondolkodásunkat, amik nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk.

Az egyik ilyen utazásomra 17 éves koromban került sor.

Hárman indultunk el, hogy kb. egy hetet Prágában töltsünk. Ez jó régen volt, az antivilágban. Csóró diákok voltunk, de olcsó volt a vonat (legalábbis a "táboron" belül), és olcsó volt még Prága is. Kalandos volt az út: megtanultuk, hogy a Balkán felől érkező vonatok sokat késnek (260 perc), hogy nem szabad vasárnap érkezni, mert minden zárva van, hogy Prágában előre kell szállást foglalni, meg hogy a pályaudvar padjain nem kényelmes az alvás.

De aztán megoldódtak a dolgok, találtunk egy olcsó kempinget (még ma is megvan, nahát) és nekiindultunk felfedezni a várost. Nem sokat utaztam korábban külföldön (egy szlovákiai iskolai kirándulás és pár bulgáriai nyaralás szerpelt a listán), nem is tudtam, mit várjak Prágától, nem is az én ötletem volt az egész. Nekem addig Budapest volt a város, a mérték.

Egy hét után Prága lett az. Prágából áradt sok minden, ami Budapestből hiányzott. Áradt a középkor: szűk, hangulatos árkádos utcácskák. Mesebeli templomtornyok. Mesebeli híd, mesebeli vár. Orloj. Még Vysehradot is imádtam, pedig ott azért nem sok maradt meg a régmúltból, de ahogy az osztáytársam felolvasta az utikönyvet, aztán mesélt Libušéről (mondákban mindig nagyon jó volt...) meg a Premysl dinasztiáról, oda is oda tudtam képzelni a kora-középkori várat.

De Prága - akkor még - nemcsak egy építészeti rezervátum volt, hanem egy varázslatos hangulatú élő város is. Már akkor is sok volt a turista, de a várost még a helyiek birtokolták. Ahol ma a Károly hídon  (vagy éppen az Óvárosi téren) japán, német és orosz turisták özönlenek és a helyiek csak szuvenírárusok formájában képviseltetik magukat, ott anno esténként helyi fiatalok gitároztak, énekeltek: keveredtek itt a számunkra ismeretlen  cseh népdalok és slágerek a Beatles vagy a Shadows dalaival. Szívesen láttak minket is, ahogy csendesen melléjük telepedtünk és hallgattuk a dalaikat.

Gasztronómiailag/sörileg is nagy felfedezés volt Prága. (Nemigen kérdezték a kocsmákban, hány évesek vagyunk...) A Károly utcában még létezett az U Malvaze. A Vencel téri önkiszolgáló Automat Korunaban keveredtek a cseh kispolgárok és melósok az olcsó sörre, knédlire, párekre, ruszlira és franciasalátára vágyó turistákkal. Az U Fleku már akkor is főleg turistáknak szólt, de a sör még olcsó volt (és félliteres volt a korsó, nem szégyenszemre négydecis, mint manapság). Beültünk a Kehelybe és a Szent Tamásba is, az előbbi azóta tiltott turistakopasztó, az utóbbi megszűnt. Nem emlékszem, hogy az Arany Tigrist, a Kandúrt és az Ökröt felfedeztük-e már ekkor, vagy csak pár évvel később, de a cseh kocsmahangulat így is rabul ejtett.

Volt még Italská Cukrárna a Vodickován, ahová évekig visszajártunk fagylaltkelyheket enni, hogy aztán a drezdai Eiscafék letaszítsák a trónról. Volt csónakázás a Moldván. Volt buszos kirándulás Karlovy Varyba, frenetikus ruszli-sör párossal a buszpályaudvar melletti talponállóban.

Prága (és Csehország) azóta is visszavár, ahogy azt a blog olvasói nagyon jól tudják.

Azt a lányt, aki hármunk közül kitalálta ezt az emlékezetes prágai utat és Libušéről mesélt nekünk, már hiába várja vissza. Ez a poszt az ő emlékének szól.